01

Éva a rengetegben – Egy saját élményű művészettörténész, genderkutató története, 2/2. rész

Interjúnk első részében megismerhettük, hogyan és miért lettek meghatározóak a fiatal Székely Bertalan „szerelmi történetei”, a saját házassága és a 20. századi magyar óvodák és bölcsődék szerepének szociálpolitikai elemzése egy fiatal művészettörténész és genderkutató tudományos pályájának alakulásában. Most Bicskei Éva tudományos főmunkatárs még beljebb visz minket az MTA szervezetének és épületének, a Művészeti Gyűjteménynek, valamint a cikkünk apropóját adó akadémia (körbejárás) című kiállítást is létrehozó kutatás „dzsungelébe”. Szó lesz aktivizmusról, feminizmusról, a női lét hátrányairól és megkésettségről, láthatalan és hagyományos munkákról, díszszőnyegről és egy közelgő esemény „durva” történetéről. Aki kérdez: Berényi Mariann. A Hegyi Dóra (tranzit.hu) kurálta tárlat augusztus elsejéig látható.

Dajer_Tamogatom

D: Így álltál ki az Akadémia elé, és mondtad el az intézmény történetét aktualizáló beszédedet 2019-ben, mielőtt az Eötvös Loránd Kutatási Hálózathoz kerültek volna a korábban az MTA alá tartozó kutatóhelyek és kutatóintézetek?

BÉ: Én most már lassan 16 éve foglalkozom az Akadémia történetével – nemcsak a gyűjteményeivel, hanem az intézmény, az épület történetével is. Nem szeretném, ha szerénytelenségként hangzana, de nem hiszem, hogy van rajtam kívül valaki, aki az intézmény történeti komplexitását, a nagypolitikával való közel kétszáz éve zajló súrlódásokat részleteiben vagy egészében ugyanígy átlátná. Azt, hogy ezt a szerveződését tekintve hihetetlenül bonyolult képződményt mennyire nehéz mozgatni, mennyire károsak még az apró beavatkozások is, miközben szükség lenne nagy szemléletbeli váltásokra is.

Engem ez mozgatott, hogy láttam, mennyire káros, ami történik, és nem tudtam hallgatni.

Többek közt a 16 évemről volt szó. De ne csak a politikai kontextusról beszéljünk. Nekem nagy szerencsém volt, hogy már külföldi tapasztalatokkal és doktorival kerültem az intézménybe. Láttam azonban kollégákat, akiket „megevett” a rendszer, akik nem tudták-tudják kifutni magukat. Persze az én karrierem és a publikációs listám is nagyon más lenne, ha azt az időt és energiát, amit csak az elmúlt tíz évben a gyűjteményi adminisztrációba öltem, kutatásra fordíthattam volna, úgy, mint mások.

D: Említetted, hogy 50 éves elmúltál. Ha összehasonlítod magad egy olyan, veled egykorú férfi kollégával, aki hasonló számú angol és magyar publikációval rendelkezik, érezhető a különbség?

BÉ: Persze: hogy mikor tudott elhelyezkedni, hogyan lépeget(ett) előre a ranglétrán (ameddig a közalkalmazotti viszony ezt lehetővé tette), mióta főmunkatárs, mennyit keres… De nem mondhatom azt, hogy csak azért, mert férfi. Nálam a hátrányok nemcsak a nememből fakadnak, hanem az is számít, hogy első generációs értelmiségi vagyok, van egyfajta megkésettségem emiatt, mindent később csinálok vagy lassabban érek el, plusz nincsnek pártfogóim, mivel elmentem külföldre, senki sem tekint itthon rám tanítványaként – és én sem tekintek senkire mesterként.

Más tudományos kontextusban szocializálódtam, és mindig kilógok itthon a rendszerből. Kezdetben ez nyomasztott, de mára megtanultam vele együttélni, sőt szabadságként élni meg.

 


Éva és a francia forradalom

D: Az akadémiai kutatók perspektívájából mennyire periférikus a gyűjteményi munka? Előtted is női vezető volt.

BÉ: Nagyon jól hangzik, ha egy gyűjtemény vezetője nő, de valójában, ha a hely nem látható, nincs renoméja és nincs benne pénz, csak a güri, a favágás, akkor senki sem ugrál a pozícióért. Bárhová nézek, a tárgyak identitásával, a gyűjteményi tárgyak kutatásával, gyűjtemények (adminisztratív) egybentartásával, fenntartásával a legtöbb helyen nők foglalkoznak. A kitartást igénylő, hosszú távú, láthatatlan gyűjteményi munkát, az ezzel járó adminisztrációs terheket, a logisztikát ritkán lehet nagylélegzetű tudományos munkává fordítani, ezért is alulértékelt.

A gyűjteményi munka társadalmi elismertségben kicsit olyan, mint a háztartás és a gyereknevelés.

 

BÉ 3
Gyűjteményi munka 1. – Robotpark, ELKH Ökológiai Kutatóközpont, Evolúciótudományi Intézet, Budapest. Részlet a kiállításról. Fotó: Bicskei Éva

D: A Kiscelli Múzeumban most látható akadémia (körbejárás) című kiállításon 48 tudományos gyűjteménybe, azok történetébe engedsz betekintést. Három év alatt tíz kutatóközpont negyvenegy intézetében és öt nagyobb, független kutatóintézetben, továbbá hat vidéki tudományos bizottságban jártál. Más kutatóintézetben is érezhető volt, hogy a tudomány női képviselőinek más lapokat osztanak?

BÉ: Attól függ, melyik diszciplínáról van szó, de elég dinamikusan változik ez a szemlélet, főleg a társadalomtudományok területén. A Kiscelli Múzeumban most csak 48 gyűjtést, gyűjteményt és ezekkel kapcsolatos történetet választottam ki a sok száz lehetséges közül. Az az áttűnés, átlátás, áthallás foglalkoztatott a projekt egészében, hogy az Akadémia gyűjteményeiből egy kis Magyarország áll össze, a maga történelmével. Azaz a gyűjtemények történetei metaforaként is olvashatók. A martonvásári Agrártudományi Kutatóközpont Mezőgazdasági Intézetében például megfogott, ahogy a tudományos munkatársak, mérnökök, többségében nők, egy nemzetközi génkutatás keretén belül körben ülve valamilyen kétkezi munkát végeztek a növényekkel, miközben mindennapi problémáikról beszélgettek. Nem tudtam szabadulni az élménytől és az asszociációtól, hogy ez kétszáz éve is pontosan így mehetett a mintagazdaságban, meg hogy tulajdonképpen egy fonót látok.

Hogy a mezőgazdasági munka kerete, hierarchiái az évszázadok alatt bizonyos értelemben semmit sem változtak, függetlenül attól, tudományos keretek között zajlik-e vagy sem.

Hogy vannak olyan, szinte láthatatlan, mégis meghatározó struktúrák, amelyekkel még mindig együtt élünk. Pontosabban, szeretünk nem tudomást venni róluk, természetesnek, adottnak tekintjük őket, pedig nem azok. Éppen ezért tettem a rövid videófelvétel alá a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Zenetudományi Intézetének Hangarchívumából vett anyagot – első hallásra nők vidám, évődő énekét, amelynek szövegében azonban ott van a megváltoztathatatlan miatti elkeseredettség és a kiszolgáltatottság is.

 

BÉ 2 scaled
Gyűjteményi munka 2. – Archeogenetikai laboratórium, ELKH Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Régészeti Intézet, Budapest. Részlet a kiállításról. Fotó: Bicskei Éva

D: Az Akadémia Allegóriája is egy női alak. Johann Ender 1831-es festményén Hébé, az ifjúság és a tudás istennője jelképezi az intézményt. Te is foglalkoztál ezzel a képpel!

BÉ: Az intézetben segédmunkatársként alkalmaztak éveken át a doktorim ellenére. Egyszer egy kötet kapcsán felvetettem, hogy – mint 19. százados művészettörténész – szívesen írnék az Akadémia Allegóriájáról.

Az egyik jeles férfi művészettörténész válasza egyértelmű volt: nem képzeled, hogy te írhatod az Allegóriát?

Aztán jóval később, egy részben általam szerkesztett kötet számára mégis elvégeztem azt a kutatást, amit szerettem volna, és megírtam, amit akartam. A korábbi elemzésektől eltérőn nem az ikonográfia, a nagy műfajok, azaz az allegória, vagy a megrendelő Széchenyi István felől közelítettem meg a témát, hanem a festő és a kis műfajok, elsősorban a női portrék, a dinasztikus és az országcímerek irányából vizsgáltam az alkotást. Felvállaltam, hogy egy női, és elsősorban vizuális asszociációkra épülő olvasatát adom a műnek. Elvetettem a művészettörténeti hierarchiák mentén való értelmezést, azt az értelmezést, hogy ez egy allegória lenne, és címerként határoztam meg, úgy, ahogy a második világháború végéig hivatkoztak rá. Persze mögé néztem annak, hogy mit is jelenthetett a korban a címer egy akadémiai festő, egy tudományos intézmény esetében. Az egyik legkedvesebb, szívemhez legközelebb álló képről (és tanulmányról) van szó.

Nagyon érdekes kép, erős jelölő tartalmakkal; még a hiányával is jelezni tud, és nem tudom függetleníteni magam a hatásától. Mindig abban az épületben volt a címer, ahol az intézmény működött; soha nem „ment ki” az intézmény székházából. Amikor felmerült, hogy a felújítás miatt költözik az intézmény, bár nagy dilemma volt, de úgy gondoltam, hogy előremenekülök, és előrestauráltattam a képet (Széchenyi portréjával együtt), hogy kibírja majd a későbbi, szükségszerű helyváltoztatásokat. Három évig tartott ez a munka, és amíg nem volt a házban az intézmény címere (és az alapító portréja), addig leválasztották a kutatóintézeteket az Akadémiától. Tudom, hogy hülyeség, de soha nem fogom megbocsátani magamnak.

 

47701946641 3a92df981d o scaled
Bicskei Éva Johann Ender: A Magyar Tudományos Akadémia Allegóriája (Borúra derű) című 1831-es olajképével.

D: Többször utaltál arra, hogy marginalizálódva, periférián érzed magad is. A nőtörténeti kutatók között is így van?

BÉ: Annak ellenére, hogy feminista vagyok, leginkább 19. századi témákkal, társadalmi nemek történetével, nőtörténettel foglalkozom. Ebben az időszakban a radikális és az úgynevezett konzervatív szerepvállalás nem feltétlenül különül el, sokszor átfedik egymást, egyszerre jelennek meg. Ugyanazok a nők, nőegyesületek egyszerre tartják fenn a rendszert és igyekeznek különböző, újabb és újabb területeket meghódítani, láthatóvá válni. Hagyományosnak ítélt formákban zajlanak radikális változások, és igyekszem ezeket megmutatni.

Sokszor futok bele abba, hogy ezek a 19. századból körvonalazható nőtörténetek nem illeszkednek a mai aktivizmushoz, feminizmushoz.

Például az abszolutizmus időszakában rendkívül fontos női szerveződések kapcsolódnak a közös varráshoz, hímzéshez; ahhoz, hogy a nemzeti élet szempontjából ikonikus szereplőkhöz vagy színhelyekhez szimbolikusan, a kézimunkájukkal kapcsolódjanak, mintegy „otthont” teremtve, berendezve hímzésekkel a nemzet lakhelyeit. Ez nemcsak a magánszférában zajló tevékenység, hanem kilépés a nemzeti élet színtereire, a láthatóvá válás igényének megjelenése. A nemzet részeiként definiálják magukat és elvárják, hogy így tekintsenek rájuk. Hogy elutasítják őket, mutatja a nemzetté válás e meghatározó időszakának igazi arcát.

Ilyen munka például az a hatalmas díszszőnyeg is, amit több mint 166 nő hímzett az Akadémia számára 1865-ben. Szerettem volna egy beszélgetést arról, hogyan hozták létre nők azt a szövedéket, amelyet maguk is a nemzet testével azonosítanak, és hogyan fosztják meg őket attól, hogy saját munkájuk látható részei legyenek. Sajnos csak töredékesen sikerült megszervezni a beszélgetést: a feministák vagy nem jöttek el, vagy nem voltak egyáltalán kíváncsiak arra, mi is maga a tárgy. Ha olyan 19. századi nőkkel foglalkozol, akik nem szüfrazsettek, nem mentek csatába, nem lettek tudósok, hanem például hagyományos tevékenységekkel akartak láthatóvá válni, az senkit sem érdekel.

D: Mire készülsz most?

BÉ: 2025-re, a Magyar Tudományos Akadémia 200. évfordulójára, amikor, ha minden igaz, újra megnyílhat a harmadik emeleti kiállítótér. Írtam egy összetett, rendkívül különböző rendezvényekből és eseményekből álló koncepciót is az alapítás méltó megünneplésére, ami az utcára, illetve más intézményekbe is „kimenne”, és közösségi részvétellel valósulna meg. Ennél többet most nem mondanék róla; szeretném, ha elfogadnák, sokat várok tőle. Közelebbi egy szeptember 23-25-i esemény. A Látkép című művészettörténeti fesztivál keretében lenne egy újabb #ruhatárvan! eseményünk, egy igazi kolonialista sztorit rekonstruálunk két sztúpa Budapestre vezető útjának, a különböző intézmények közötti vándorlásának történetében, és igyekszünk helyreállítani az identitásukat is. Durva történet lesz!

Tetszett ez az írás?! Ha igen, kövess bennünket a Facebookon és az Instagramon!


A kiállítás a Kiscelli Múzeumban még augusztus 1-ig látogatható.

A #ruhatárvan! eseményei a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Művészettörténeti Intézetének honlapján és a Művészeti Gyűjtemény Facebook-oldalán követhetők nyomon.

Dajer_Tamogatom