Menekülőcsomag: pánik vagy előrelátás? – Praktikus tárgyak és mentális segítség egy pakkban

Mindjárt egy hónapja már annak, hogy a háború elől menekülő, földönfutóvá vált emberek, családok tömegeinek megrázó képei szinte a mindennapjaink részévé váltak. Döbbenten és részvéttel nézzük, hogy ki-ki hátizsákban, gurulós bőröndben, nemritkán nejlonszatyrokban menti egykori élete értékeit vagy kabát alatt nyugtatja kisállat kedvencét, egy a túléléshez  szükségesnek hitt pakkal indul az ismeretlenbe.  Ki ne gondolt volna már arra közülünk, hogy vajon ő mit pakolna össze, ha menni kéne? Kolozsvári szerzőnk, Moscu Katalin közzéteszi most az első közt megírt saját családi listáját, Barna Era pedig egy pszichológus szakember, Kaló Zsuzsa  véleményét kérte ki a menekülőcsomag tervezés lélektanáról és a háború közelsége kapcsán jellemző védekező mechanizmusainkról. 

Mostanában sokat beszélgetünk a lányokkal a háborúról.

– Mit csinálunk, ha hozzánk is elér? – kérdi a Tizenegy éves.

– Nem várjuk meg. Még előbb elmegyünk Svédországba a rokonokhoz vagy a svájci barátokhoz.

A Nagy bólogat. A macskára meg a nagyanyjára gondol. Persze, visszük a macskát és nagymamát is, hacsak nem akar maradni.

Írtam egy listát, ha netán hirtelen kell indulnunk, 20 perc alatt össze tudjak pakolni. A családban mindenkinek van legalább egy útlevele, még a macskának is. A Ceaușescu-korszak tanított meg arra, hogy az útlevél aranyat érhet. 1990 óta kínosan vigyázok arra, hogy ne járjanak le. Most épp magyar útlevele van mindenkinek (csak a macskáé román – ő nem kapott velünk együtt magyar állampolgárságot). Minden pénzemet kivettem a bankból és euróra váltottam. Erre közgazdász anyám tanított. Krízishelyzetben a párnád alatt tartod a pénzed. Háborúban az ingatlan sem érték. Így hasitasiba megy az útlevél, kisebb pénzösszeg (a többi elosztva biztonságos helyekre), jegyek, fontos kártyák (pl. biztosítási). Csak kézipoggyásszal (hátizsákkal) számolunk. Ebbe csomagoljuk az összes holmit, kézben nem viszünk semmit. A macskát is hátizsákban visszük.

S hogy mi van a csomagban?

• eredeti iratok (személyazonosságot, tulajdonjogot és tanulmányokat igazoló) vízhatlan fóliában, egy rend fénymásolat a fontosakból – minden befotózva a telefonra és külső merevlemezre mentve;
• cédula címekkel és telefonszámokkal;
• külső merevlemez(ek), legfontosabb kütyük: telefonok, táblagépek, fényképezőgép, töltők;
• fejlámpa, gyertya;
• hálózsák, túlélőfólia és/vagy esőkabát, melegítőtapaszok;
• törhetetlen, esetleg vízszűrővel ellátott kulacs;
• minimális gyógyszer és kötszerkészlet, fertőtlenítő;
• minimális tisztálkodási szerek: szappan, fogkefe, fogtisztító por, egy krém, pici törülköző;
• zsepi, nedves törlőkendő, betétek, egy lapított tekercs wc-papír;
• szemüveg, napszemüveg (esetleg protézisek);
• öngyújtó/ szikracsiholó, duck tape, bicska, kanál, fémbögre (egy tál étel elfogyasztására is alkalmas);
• macskának etető/itató utazóedény, játék, ötnapi kaja;
• csoki, energiaszelet, kétszersült, szárított gyümölcs, magvak, kis konzerv, szójapor.

Ruhából minimálisat pakolunk. Rétegesen öltözködünk, évszaknak megfelelően. Egy pár zárt, vízhatlan, kényelmes, strapabíró cipőt húzunk. Sál, vékony sapka/kendő, vastag zokni, cserezokni, kesztyű kötelező. A dzseki minősége életet menthet. Fehérneműből 3 rendnél többet nem csomagolunk. Szokott lenni nálam egy extra fólia, ha nedves földre kell feküdnünk a hálózsákkal, egy jó nedvszívó törlőrongy és kisebb zacsik a nedves holminak, szemétnek.

– Mi lesz a többivel? – kérdi a Kicsi.

– Mielőtt elmennénk, leülünk, elcsendesedünk, körbenézünk, megköszönjük a helynek és kedves tárgyainknak a szolgálatot. Lehet, hogy ugyanígy találjuk, amikor visszajövünk, de az is lehet, hogy minden hamuvá lesz.

– Gyújtsunk egy gyertyát, anya! – javasolja a Nagy.

—————————————————————————————————————————————

A lista kapcsán interjúnk Kaló Zsuzsával, az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karának docensével, a traumainformált tanácsadás módszerének egyik képviselőjével:

dajer.hu: Kezdhetjük valami személyessel? Mit éreztél a listát olvasva?

Kaló Zsuzsa: Nagyon örültem neki. Lehet, hogy furcsán hangzik, de meg tudom magyarázni. Az éreztem, hogy az én első reakcióm nagyon hasonló volt a szerzőéhez, és ez a „megoldás” nekem nem volt nyomasztó. A listát elég alaposnak, végiggondoltnak találtam. Magam még a napelemes rádiót tenném hozzá.

dajer.hu: És pszichológusként mit gondolsz az ilyen listakészítésről mint jelenségről?

K. Zs.: Egészen biztos, hogy lesznek, akiknek ez nyomasztó, esetleg rémisztő, vagy akár szorongáskeltőbb, mint amilyen szorongást vált ki bennük maga a háborús helyzet. Fontos látni, hogy ez teljesen egyéni szinten dől el. Nagyon másra lehet szükségünk egyéni szinten a kontrollérzet megtartásához. Lehet, hogy valakinek a lista adja meg a kontroll biztonságát, másnak inkább sok–sok beszélgetés, kibeszélés, megint másoknak az, ha kikapcsolják a híreket, vagy éppen az, ha önkénteskednek. Esetleg ebből válogatva, vegyesen. Olyan globális krízis van most körülöttünk, annyira sokkoló is lehet, ami történik és az, hogy nem vagyunk, nem lehetünk igazán hatással rá, hogy muszáj valamit találnunk, ami felett mi döntünk. Ezek egészen más intenzitású cselekvéseket válthatnak ki, ami személyiségfüggő is, önmagában nem jobb vagy rosszabb egyik módszer a másiknál. Teljesen elfogadható bármelyik „megoldás”.

dajer.hu: Túlélési mechanizmusok mind, csak látszólagos különbségekkel, de azonos funkcióval?

K. Zs.: Bizonyos értelemben véve igen, erről van szó. Persze a teljes tagadástól a „költözzünk azonnal bunkerbe!”–ig nagyon széles a lehetőségek skálája!

 dajer.hu: Mégis, amit emlegetsz, az két szélsőséges reakció, ami a normalitást már sértheti, nem?

K. Zs.: Én inkább úgy mondanám, hogy ez kicsit hasonló az addikciók meghatározásához. Mindig azt kérdezzük ott is, mikortól tekinthető már valami függőségnek. Itt is hasonló a helyzet szerintem: ha ez a kontroll alatt tartás odáig elmegy, hogy már akadályozza az egyént a mindennapi működésében, társas kapcsolataiban, munkavégzésében, szabad mozgásában, alapvető szükségleteit elhanyagolja, az már gond. Aki a listáját elkészíti, beteszi a fiókba, vagy megcsináltatja az útlevelét, és onnantól kezdve elég neki a tudat, hogy tudja használni, ha kell, majd csinálja tovább az életét, azt én egészségesnek találom. Ha persze nem engedi el, hanem folyton ezzel foglalkozik, ahelyett, hogy enne, aludna, gyerekeivel, családjával, barátokkal lenne, ha másról se tud beszélni, csak erről, az már nem kontroll alatt tartás, hanem kontrollvesztett viselkedés. Azt nem tudjuk kiszámítani, kontrollálni, hogy vajon milyen az elmeállapota az agresszornak, de hogy hány cikket olvasunk el erről, mennyire tölti ki a napjainkat az ezen való gondolkodás, azt mindenképpen.

dajer.hu: Szerzőnk azt is megjegyzi a lista kapcsán, hogy az 1980–as évek Romániájában nőtt fel, utal azokra a gyökerekre, amelyekre maga is visszavezeti a reakcióját. Lehet a listakészítésnek ilyen értelemben kulturális, történelmi hagyománya is mifelénk?

K. Zs.: Igen, itt Kelet–Európában nem nagyon ismerünk olyan családot, akinek közeli hozzátartozója még ne mesélt volna háborús élményeiről. De minimum filmeket láttunk, interjúkat hallottunk erről, olvastunk róla. Azok a letett infók mintha aktiválódnának ilyenkor. És akkor még nem beszéltünk azokról a transzgenerációs traumákról, amelyeket a nagyszüleink sorsából, történeteiből hozunk, jobb esetben feldolgozva, gyakran feldolgozatlanul, de megörökölve.

dajer.hu: Gondolom, hogy az ilyen szempontból sérülékenyebb embereknél nagyobb a kockázata is annak, hogy nem sikerül a kontrolltartást egészséges szinten hozni…

K. Zs.: Mondjuk ha valaki eleve terápiás folyamatban van valamilyen problémával, lehet, hogy pont ez a krízis segítheti a gyorsabb felépülését, fejlődhet, mert az utolsó energiáit is össze kell gyűjtenie azért, hogy öngondoskodjon. Míg mások pont a helyzetre hivatkozva felfüggesztik a terápiás kapcsolatot. Ez is egyéni szinteken fog eldőlni.

dajer.hu: Mi az az alap segítői attitűd ilyenkor, ami igazán jófajta segítés egy ekkora, globálisnak mondható közös trauma esetén?

K. Zs.: Az agresszornak az a célja, hogy rettegjenek tőle, még azok is, akiknek közvetlenül nincs okuk erre. De talán emlékszünk a 2015–ös párizsi terrortámadások egyik ikonikus nyilatkozatára. „Az aljas terrortámadás eredeti céljának az ellenkezőjét éri el, és nem fog gyűlölethez és félelemhez vezetni” – mondták a franciák és Európa. Vagyis, ha 0–24–ben azzal foglalkozunk, hogy rettegünk és rettegésünknek hangot adunk, akkor az agresszor máris nyert. Mindenkinek meg kell találnia azt a saját safe place–t, amelyben ő biztonságban érzi magát. Lehet ez a család, a barátok, de ha nem mész soha el töltődni, táncolni, még akár háború idején is, pedig te azt szereted, akkor valójában elvesztél, a másik meg nyert, a félelemmel meghatározza az életedet.

dajer.hu: A pandémia idején átalakuló mentális állapotunkról, a járvány és a járványügyi intézkedések bizonyos csoportokra (magányos idősekre, serdülőkre) tett hatásairól ma már elérhetők kutatási eredmények is, látjuk a következményeket sok területen. Ennek a mostani krízisnek milyen pszichés, lelki hatásai várhatók, megjósolhatók?

K. Zs.: Inkább azt tudom ehhez most mondani, kijelenteni, hogy az oslói, párizsi terrortámadásokat követően is bővült a traumafeldolgozást segítő szolgáltatások palettája, száma. A túlélőknek szóló csoportokra, az önsegítőcsoport–mozgalmakra ez mindig hatással volt, és minden bizonnyal így lesz ez most is. A krízisek mindig ráirányítják a figyelmünket arra, hogy elérhető, szegmentált szolgáltatások kellenek, egy stabil, jól felépített ellátórendszer, amely képes lehet elég jól és elég gyorsan is reagálni a kiszámíthatatlanul jött történésekre, krízisekre is.

szerzők: Moscu Katalin és Barna

Tetszett ez az írás?!
Ha igen kövessen bennünket a Facebookon, Instagramon, iratkozz fel a Youtube-, Podcast– vagy Spotify csatornánkon!