Feltámadás a csúcson – avagy Talán Jolán színházba megy

Talán Jolán írása egyike volt ez első Dajer cikkeknek, 2019 tavaszán. Most mégis újraolvasásra javasoljuk, s nem csak azért, mert témája bizonyos értelemben örökérvényű – remélt értelmében talán mégsem egészen, vagyis idővel ha a változókorú nők fizikai közérzete nem is, de  társadalmi megbecsültségük változni fog – hanem mert  Jolán most színházba készül.  A  Láthatáron Csoport Mit ér, ha? – női varietéjének premierje  a mulandóságról, az életközepi válság elviselhetetlen könnyűségéről öt nő életének pillanatain keresztül, szeptember 17-én lesz a Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorházban. Jolánnak már van jegye.

Talán Jolán vagyok. Talán nem. Ötven múltam és klimaxolok, az biztos. Néha látom másokon, hogy ez olyan, mintha azt mondanám, alkoholista vagyok, büntetett előéletű vagyok, rákos vagyok, kurva vagyok, büdösszájú vagyok. Zavartság, gyors elterelés, jobb esetben egy Nahát,  nem mondod…?

Pedig jó kis szó, görög eredetű és jelentése tetőfok vagy csúcs. Mondhatnám tehát azt is, hogy kösz, a csúcson vagyok, de akkor meg talán összeröhögnének a hátam mögött. A kartonomra utoljára akkor volt ráírva ilyen nyíltan az, hogy biológiailag minek tartanak, amikor a lányomat szültem, harminc évesen: Öreg gravida.

Szóval az ötvenedik születésnapomra csúcsra járattam magam. Nincsenek éjszakai hőhullámaim, nem indult még el a hirtelen és látványos hízás, amit olyan érzékletesen és fenyegetően tudnak leírni az újságok, hogy mindig úgy képzelem, reggelre már úgy ébredek, hogy a pizsamámról csak úgy röpködnek majd le a gombok! Nálam a holdtölte elvesztette ciklus jellegét, már a 28 nap lehet 25 és 60 is. Van álmatlanság és hangulatingadozás, utóbbi naponta többször is. De a legerősebb élményem az, hogy valaki kísérletezik velem. Mintha egy szórakozott professzor éjszaka mindig eldöntené, hogy mennyit kapjak és miből, hogy megnézzék, milyen kedvem és erőm lesz másnap, mennyit bírok ki. Olvasom, hogy ez a kísérlet akár 10-15 évig is eltarthat, írják, hogy harcoljak, mint valami ismeretlen ellenséggel. Győzzem le a kellemetlenséget! Hát, egy frászt! Semmi kedvem harcolni, ezért úgy döntöttem, inkább megszeretem, ha beledöglök is. Az év elején kitöltöttem egy játékos évtervezőt, amit aztán betettünk egy széfbe, hogy majd egy év múlva a tükörbe nézzünk. Arra azt írtam, kevesebb szorongást, több szexet! Nem akarok szorongani, szorongtam már életemben eleget. Életem legszorongásmentesebb időszaka amúgy pont akkor volt, amikor szintén kísérlet folyt a testemben, a lányom születését vártam. Fejfájósként egyetlen egyszer sem fájt a fejem a kilenc hónap alatt, egyetlen reggeli rosszullétre sem emlékszem, még a szőr is lassabban nőtt a lábamon és a nyári kánikulában megszerettem a jó hideg, kemény habos sört is. Akkoriban még egyedül éltem életem első saját lakásában, az aljában lévő kis indiai étterem miatt, egy folyton curry illatú lépcsőházas, Király utcai házban. S bár a szakkönyvek szerint irritálnia kellett volna az erős szagnak is, sosem tette. Imádtam végig.  Ha megkívántam, márpedig megkívántam, bármelyik éjjel képes voltam felöltözni és leugrani az éjjel-nappaliba egy jó barackbefőttért. Ha aludtam, mellettem szó szerint robbantani is lehetett: azon a márciuson a rádióból tudtam meg egy reggel, hogy valaki a szomszédos Halló bárnál bombát robbantott. Életemben olyan jól nem voltam, derékfájással, lábdagadással együtt! És végre újra, gátlás nélkül járhattam klumpában, mint gyerekkoromban. Úsztam és napoztam, fagyiztam és nagyokat aludtam, hétköznapi hedonizmusom nem ismert határokat. Ez addig fokozódott, olyan ismeretlen volt az állapot, hogy már majdnem azon kezdtem aggódni, hogy nem aggódom. Meg is kérdeztem az orvosomat, biztos-e hogy minden rendben van velem? Rendben volt, nagyon rendben. Aztán telt-múlt az idő és szépen, lassan visszarendeződtek a dolgok, és a testem – bár különösebben nem voltunk jóban – újra csak az enyém lett. Ahogyan újra nőtt a szőr, újra nőtt a szorongás is.  Szóval mostanra inkább már letenném, harc nélkül. Fel akarom támasztani magamban az elvesztett hétköznapi hedonizmust.  Hogy mim van most a harcolhatnékom helyett? Van családom és vannak barátaim, akik elviselnek, sőt, szeretnek. Van egy bringám, amivel reggelenként átkerekezve a napsütéses Szabadság hídon, képes vagyok boldog lenni. Mikor negyvenkettő lettem, olvasószemüveget nyertem, mikor negyvennégy, futni kezdtem. Ma már egyik nélkül sem tudnék élni. Ha nem alszom el este kilenc előtt, képes vagyok reggel hatig táncolni és másnap újracsinálnám. Van libidóm, de akkora, hogy ha az állam szolgálatába állítanám, száz évre kéne titkosítani. Van jó munkám és mázlim, mert azt csinálom, amit a legjobban szeretek, beszélgetek, kapcsolatba lépek és hozok másokat. Van persze lakáshitelem és kényszervállalkozásom is, visszerem és narancsbőröm, mucikásodik a karom, van NAV-fóbiám és nincs nyugdíjtervem, de mindenekelőtt, és ez a már nem titkos csodafegyverem, van vágyam. Vágyom a könnyedségre és felszabadultságra. Vágyom rá, hogy idén elkezdjem a Kéktúrát. Hogy újra átéljem, amikor kenuban ülve, órák hosszat tartó napszítta lapátolás után csendben csorgunk csak lefele a folyón, táborhelyet keresve. Hogy kerthelyiséges nyári estéken borozzak a barátaimmal és hallgassam a történeteiket. Hogy egy olyan országban éljek, ahol lesz majd egyszer egy komolyan vehető politikai erő, aminek tényleg fontosak lesznek a nők. Hogy több százezren legyünk az utcán pirosban, mint a spanyol nők, amikor hallatni kellett a hangjukat. Hogy a klimax magyarul jelentsen erőt, feltámadást!  Amíg vágy van, minden van.

Maga az időszak, amibe már benne vagyok nyakig, görögül klimakterion, azt is jelenti, sorsdöntő fordulat. Mostanában újra elkezdtem emlékezni az álmaimra. Nemrégiben azt álmodtam, hogy állok az otthoni gangon, ami néha a munkahelyi erkély is és nézelődöm. Mire mellettem, kissé öregedő, 14 éves, éjfekete macskánk, Jeromos, váratlanul ugrik egy nagyot és kiveti magát a negyedikről. Még sikoltani sem volt erőm, remegett a lábam is, ahogy utánanéztem. Tényleg a talpára esett. Kicsit megingott, majd megrázta magát, felborzolta fényes szőrét és méltóságteljesen arrébb sétált.

A Mit ér, ha ? női varietére jegyek még kaphatók, premier és előadás szeptember 17-18. A produkció Facebook oldala itt érhető el.  Az előadás igazi női munka lesz. Szereplők: Álmosd Phaedra, Feuer Yvette, Manyasz Erika, Romankovics Edit, Szalontay Tünde. Rendező: Romankovics Edit. A színészek improvizációja alapján írta: Romankovics Edit és Zsigó Anna. Dramaturg:Zsigó Anna. Zeneszerző: Fűri Anna. Dalszövegek: Kiss Judit Ágnes. Koreográfus: Hód Adrienn. Látványterv: Horváth Jenny – Komesz Borbála