Nevtelen terv

Metálfényű gyűlölet – augusztusi anzix

Mint afféle öreg diákoknak, ha ezekben a napokban megint írnunk kéne  a kötelező “Legkedvesebb nyári élményem” fogalmazást, az augusztus kapcsán vajon hányan írnánk szívesen  közéleti képeslapot?  Hermann Veronika mégis írt erről a mögöttünk lévő, a forró nyarunkat záró és emlékezetes állami ünnepséggel torkig teli hónapról. Romantikus csillaghullásról nem ebben a rovatban írunk, egyben felhívjuk a figyelmet, hogy a következő sorok és képek a nyugalom megzavarására alkalmasak.

Dajer_Tamogatom

„Gonosz lettél, vak és régi, / Egy elbutult idegen néni, / Aki gyűlöletbe burkolózva még / ezer évig akar élni.” Kemény István: Búcsúlevél

Közéleti képeslapokat írni azért hálás feladat mostanában, mert amikor már azt hinnénk, hogy nem lehet fokozni a helyzetet, avagy mélyebbre vinni az átlagszínvonalat, mindig történik valami, ami bizonyítja, hogy természetesen lehet. Az államalapítást ünneplő augusztus 20-i felvonulás idén a szokásosnál is látványosabbra sikerült, és ahogyan azt már számosan megírták véleménycikkben, dokumentálták mémekben és közösségi média posztokban, nem a jó értelemben véve.

Nem ismételném el az összes viccet a guruló turulról, a metálfényű dodzsemnek kinéző Szent Istvánról, a bizarr testfestékkel borított, az egyiptomi rabszolgák ikonográfiai ábrázolását felidéző táncosokról, a campről és a giccsről, és nem citálom ide az 1930-as évekbeli fasiszta ünnepségekkel való, sajnos teljesen helytálló összehasonlításokat sem: mindenesetre az biztos, hogy az immáron tizenegy éve hatalmon lévő elit ismét megmutatta, hogy néz ki az identitás- és kultúra nélküli közpénzégetés. A műsornak nem volt köze Szent István örökségéhez (bármi is legyen az) és a nemzeti identitáshoz sem. Ahogyan tudós kollégám, Keszeg Anna tanárnő nevezte a meghökkenés első pillanataiban, amit láttunk, a tökéletes populista spektákulum tombolása volt. Populista, hiszen a rendszer régen nem klasszikus ideológiák mentén működik, egyetlen célja a végtelenné tágított hatalom megtartása. Spektákulum, hiszen nincsen mögötte valódi történeti hagyomány, pusztán különféle jelekből és tömegkulturális szimbólumokból létrehozott képzetek, amik éppen olyan illékonyak, mint a metálturul szárnyai között lebbenő szellő. A magyar jobboldalon különben régóta probléma, hogyan lehet összefésülni az ősmagyar táltosok örökségét az alapvetően nyugatosságra épülő keresztény konzervativizmussal: a rendszerváltozás után néhány évig ez a kettősség mutatkozott meg a mérsékelt konzervatívok (vagy liberális konzervatívok) és az akkor kicsit habókosnak tartott szélsőjobb csörtéiben. Mára, úgy tűnik, nemcsak a Nemzeti Alaptantervben, hanem az adófizetők 7 milliárd forintjába kerülő állami ünnepen is az utóbbi lett a fősodor, a szervezők pedig egyre kevésbé tűrik nemhogy a kritikát, de a viccet is.

Pedig ez a felvonulás tulajdonképpen vicces volt, ha kicsit zavaros is: ennél mondjuk sokkal progresszívebb eredetmondákat voltak képesek a nemzeti identitásba integrálni a 19. század elején íródott honfoglalási eposzok. Vörösmarty Mihály bizonnyal elborzadva nézte a „gurulmadarat” (Darvasi László) és a fasiszta Mad Max-víziót a fiktív őstörténetet kitalálók túlvilágáról. Ez a pogány mitológia olyan obskúrus, hogy végeredményben senki nem érti, 2021-ben pedig különösen avíttnak tűnik, ami látszik a felvonuláson résztvevők számából is. És ha már felvonulás, a melegellenessé tett ún. pedofiltörvény óta folyamatosan jelen van a hivatalos kommunikációban az egyre kevésbé burkolt homofóbia. A csillogó turulos kavalkádot tehát nem ok nélkül kezdték el kritikusai a Pride-hoz hasonlítani, amivel ugye, közismerten az a probléma, hogy félmeztelen férfiak testfestékkel vonulgatnak Budapest utcáin. A logikus párhuzam egészen Gulyás Gergelyig jutott, aki a szombati rendkívüli kormányinfón azt mondta, hogy „Felettébb szórakoztató, amikor a Pride-on személyesen résztvevők nevezik giccsparádénak a tűzijátékot, ahol a Szent Korona és egy kereszt jelent meg.” Én személyesen sajnos idén nem voltam a budapesti Pride-on, mert éppen Berlinben voltam, ott azonban kimentünk az itthonival egy napon, vagyis július 24-én rendezett felvonulásra. Németországban már van hagyománya a Pride hónapnak, nem véletlenül példálóznak a romlottságba fulladt Nyugattal, és elsősorban a németekkel a populista illiberalizmus megmondóemberei. Berlin, ami az egyik legzöldebb és legélhetőbb európai főváros, valóban egész hónapban a meleg büszkeséget ünnepelte: a BVG (Berlini Közlekedési Vállalat – a szerk.) állomásokon színes szívek hirdették az egyenlőséget, a metrókocsik jó része is szivárványszínű volt. A közintézményeken, önkormányzati- és szövetségi kormányzati épületekre is kitűzték a Pride zászlót, sőt, a nagykövetségeken is ott lobogott, kivéve az orosz, a magyar és a lengyel külképviseleteket – azok közül, amik mellett személyesen elmentem. Nota bene, a Brandenburgi kapun is megjelent a buzilobbi, aminek különös szimbolikus jelentősége van, hiszen a Berlin középpontjában elhelyezkedő építmény nemcsak a német birodalmiság legfontosabb jelképe, hanem a kettészakított város fontos eleme, hiszen évtizedeken keresztül a Fal két oldala – és így, túlzás nélkül, a két világrend – közötti senkiföldjén állt. A felvonulás nem kordonok és szigorú időkeret közé szorított esemény volt, hanem az egész városra kiterjedő fesztivál, amelyen az LMBTQ+ csoport különféle tagjai mellett részt vettek nyugdíjasok, decens középkorú párok, sokgyerekes családok és bámészkodó, felszabadult turisták is, vagyis nagyjából mindenki, aki aznap a városban volt. Lehet együtt lenni, lehet együtt élni úgy is, hogy nem inzultálnak verbálisan vagy fizikailag a véleményed, a meggyőződésed, a munkád, a külsőd vagy az identitásod miatt. Nem az határozza meg valakinek a normalitását, hogy kitől akar jogokat elvenni: a jog ugyanis nem torta, hogy több szelet jut annak, aki a másét is megeszi.

Magyarország kis terület, két világ határán: világpolitikai szempontból nézve nem túl jelentős, ahogyan ezt most az afganisztáni válság vagy az állandóan alakuló geopolitikai viszonyokkal való alkudozás is mutatják. Messziről sokszor afféle bolhacirkusznak tűnhet, hogy mi történik ebben a bezárkózó, állandóan panaszkodó országban. Az egymás ellen kijátszott, információhiányban tartott, kivéreztetett társadalmi csoportoknak tehát saját maguknak kell felismerni azt, hogy a biankó gyűlölet, amit kínálnak nekik, a semmibe vezet. A populista Hókuszpók boszorkánykonyhájában kifőznek bármit, ami eltereli a figyelmet a lehallgatási botrányról, a Covid-halálozásokról, a mélyszegénységről, a tanár- orvos- és buszsofőrhiányról, a lebutított tanárképzésről, a világszínvonalú inflációról. Mint általában az efféle dogmatikus rendszerek esetében, egyszerre rémisztő és komikus, ahogyan közszereplők olyan, világméretű összeesküvéseket vizionálnak, aminek ugyanúgy részei Soros György, Ferenc pápa, Tilda Swinton, és – mondjuk – Forma-1-es pilóták. Ennél A tanú című filmben is vannak komolyabban vehető fordulatok. Az egyetlen remény, hogy a mesterségesen fenntartott gyűlölet lassan felismerhető módon abszurddá válik egyre több ember számára. Különben először mindegy lesz, aztán pedig késő.

Dajer_Tamogatom