Gyermekek_gyasza

Útikalauz gyászoló gyerekekhez

Békési Tímea gyászkísérő egy tavalyi interjúban azt nyilatkozta a dajer.hu-nak, hogy a felnőtt gyászcsoportjain mindig azt kéri a tagoktól, mindenki adjon magához használati utasítást,  ami hangozhat akár úgy is, hogy „semmit nem kell csinálnod, csak hadd sírjak bármikor!”  Igen ám, de vajon ki és hogyan vigasztalja meg a gyerekeket? – tette fel magának a kérdést, mielőtt megismerkedett a finn módszerrel, és kollégáival  együtt elindította volna gyerekgyász csoportjait a Reményvirág program keretein belül. Nemrégiben könyve jelent meg e módszer hazai tapasztalata alapján, “Gyermekek gyásza – Segítség a veszteség feldolgozásához” címmel. Kálmán Emese nem csak elolvasta, de át-, és megélte mindazt, amiről a kézikönyv szól és  recenzió helyett egy személyes hangú ajánlást írt nekünk.

Úgy alakult, hogy azon a napon, amikor meghalt a nővérem, délután a strandon kötöttünk ki mindannyian. Hét-kilenc gyerekkel együtt nyaraltunk, a sajátjainkkal és vendégekkel, barátokkal. A legkisebbel, ötéves unokahúgommal, öcsém kislányával építgettünk épp egy homokvárat, amikor kedves csacsogással igyekezett a figyelmemet odavonzani. ­„Az a jó abban, hogy apukámnak két testvére van, hogy így legalább maradt egy” – vetette oda. Ez a maradék tehát én lennék. Majd sietve hozzátette, hogy lám, nagymamából is maradt még neki egy. Micsoda törekvés az egyensúlyra, ahogy a veszteségben megélt nyereségeket nyugtázza! – szaladt át bennem a felismerés pár nappal később. Lám, egy ötéves lélek ilyen árnyalatokra, napvégi mérlegkészítésre képes, ki megy és ki marad.

A halál és a gyász kultúrája, ha nem is tudunk róla, de belénk ivódott az évszázadok során. Sok ugyan a rárakódott, zavaró hatás – kétségtelen, hogy a nagyvárosi életforma zaja és gépiessége nem segíti elő a saját természetességében és ritmusában zajló búcsúzást. Vagy aki hajolt mondjuk már kórházi kérvény fölé, amelyben azt igényelte a főorvostól, hogy záróra után is ülhessen az ágy mellett, annak már van rálátása, hogy a hagyományok miként találkoznak a túlterhelt egészségüggyel.

Pedig annyira előttem van: a hangok, a tétova mozdulatok. Több százszor nyitottam ajtót gyászolóknak, akik a parókiára jöttek megbeszélni a Papával a temetés részleteit. Valahogy alkalmazkodtam hozzájuk, észrevétlenül: kinek a kabátját segítettem le, kinek egy pohár vizet kínáltam. Egy idő után lehetett érezni, ki kapaszkodna bele egy-egy jóleső gesztusba, és ki lenne túl gyorsan ezen az egészen. Bár nem valami kegyes észrevétel, de az is látszódott, ki van zavarban attól, hogy egy lelkipásztorral kell beszélnie, és ki mozog otthonosabban ebben a helyzetben. És jöttek az asszonyok talpig feketében, a rosszul szabott, ritkán hordott zakókban fészkelődő férfiak, érkeztek az elegáns úrihölgyek és a farmeres utódok: a gyász megannyi árnyalata egy képben.

Minden történetben megbújik egy gyermek

De amíg a felnőttek komolykodva ügyeket intéznek, addig szinte minden történetben megbújik legalább egy gyermek is. Rokona, szomszédja, ismerőse a távozónak, vagy csak gyakran látta őt a játszón. Érti is, meg nem is, mi az az elmúlás, életkorának megfelelően zavart, vagy szomorú, vagy mindez együtt. Néha meg mintha felnőttesen erőltetné a jókedvet: nagyoskodva mutatja, meg se kottyan neki a gyász, vagy éppen kissé drámainak tűnő túlzással koravénen sirat. Meg is nyílik, de be is zárkózik, rátekeredik a kedvenc sportjára vagy appjára, másnap pedig mintha ezeket nem is ismerné. Aki látott már közelebbről gyászoló gyereket, annak ez ismerős. De továbbmegyek: a saját gyászunk is hasonló hullámvasút, csak nekünk, esendő felnőtteknek jó esetben a rendelkezésünkre áll valamiféle eszköztár a hullámhegyek és hullámvölgyek kezelésére.

Ez az évtizedek alatt kiépült és megerősödött, vagy épp a trauma hatására kissé megtépázott eszköztárunk mérettetik meg, amikor egy gyermek mellett lehetünk a gyászban. Néha a saját testünket is épphogy csak vonszoljuk a megpróbáltatások idején, szinte figyelmeztetnünk kell rá magunkat, hogy a velünk vagy a közelünkben élő gyermeknek is megvan a maga vesztesége. Ó, de nehéz ilyenkor a legtitkosabb tartalékokat mozgósítani! Mintha nyitogatnánk a kamra, a hűtő, meg a fagyasztó ajtaját azt kutatva, hátha akad valami, amiből mégiscsak ebéd lesz. Mennyire jól jön ilyenkor pár tojás, egy darabka vaj, néhány szelet kenyér a mélyhűtőben, amelyből pirítós sülhet. Nem most kell sok fogásos érzelmi svédasztalt kínálnunk, a legegyszerűbb falatok is megteszik. Egy végignézett film a kanapén, amikor nincsenek fél szemmel követett csetek és telefonok, egy séta, amikor nem kell beszélni, egy máskülönben nehezebben engedélyezett gyorsabb-éttermi házhoz rendelés – ezeket magunknak is megadjuk egy sima másnaposság esetén, amikor kissé drámaian arról csacsogunk a barátokkal, hogy a halálunkon vagyunk, és csak ezt éljük túl. A gyászban is működni fognak, garantálom.

Gyermekek gyasza ebook 2890 1605793733 1

Valódi segítség

A spontán, és néha esetlegesen elsülő ötletek mellé azonban most valódi segítség érkezett: egy olyan támogató könyv, amely nemcsak műfajában, hanem lényeglátásában, életszerű hozzáállásában is friss hangot hoz a hazai szakirodalmi színtérre. Békési Tímea Gyermekek gyásza című kötetének legfontosabb üzenete (vigyázat, egyszerűsítek!), hogy szülőként, rokonként, támogató felnőttként ne arra készüljünk, hogy előzetes képesítés nélkül kell a földre tennünk egy Boeing 737-est. Jó esetben minden „kéznél van”, ha van egy figyelő szempárunk és két szabad kezünk. A szerző ugyanis csak azokat a készségeinket mozgatja át a könyvben, amelyekkel amúgy is rendelkezünk, legfeljebb régen vetettük be. Mert a mondókázás, a süteménysütés, a gyurmázás, a magazinokból vagdosás és ragasztás bizonyára része volt már valaha az életünknek, vagy most is jelen van. A könyv segítségével viszont „célra tarthatunk”, irányítottan használhatjuk ezeket a tevékenységeket.

Alcíme szerint a kötet Segítség a veszteségek feldolgozásához, és ez minden oldalán átsüt. Praktikus, bármikor elővehető, a hangulathoz, az évszakhoz, a szabadidőnk mennyiségéhez igazítható segéddé válik hamar. Jó, ha egy lépéssel azért előrébb járunk, és először egyedül is alaposan áttanulmányozzuk, hogy amikor „élesben” vennénk elő egy-egy feladatot, akkor magabiztosabbak lehessünk. Pont úgy működik, mintha társasjátékkal lepnénk meg a családot: megette a fene, ha mi is csak az átadás után próbálnánk fölfogni a szabályokat. Megéri az a csekély ráfordítás, hogy előbb megismerjük, jártasságot szerzünk benne, mert sokszoros az öröm, ha már így vágunk bele a többiekkel.

És innen már csak egy ugrás az a kérdéscsokor, hogy miképp beszélgessünk a halálról bölcsistől kamaszig, menjünk-e temetőbe velük, tartsunk-e bármilyen megemlékezést a jeles évfordulókon, bevigyük-e a kórházba őket. A kötet minden ilyesmire kitér, mégis az egyik legtanulságosabb, amikor a veszteség fogalmát pontosítja, kiszélesíti: az iskolaváltás, a költözés, a kedves játék elvesztése utáni feldolgozást is gyászfolyamatként mutatja be. Bármilyen alapállásból közelítünk is ezekhez a kétségtelenül súlyos kérdésekhez (ha máskor nem, ezen a ponton egészen biztos előkerül, hogy mi magunk mit gondolunk a földi élet utáni lehetőségekről), abban szinte biztosak lehetünk, hogy a gyermekek viszonyulása mindehhez a legtöbbször sokkal természetesebb.

Légy elérhető!

Egyik unokaöcsémmel például le kellett lépnünk a dédi temetéséről, de pár száz méterre a sírtól spontán faágdobáló versenyt bonyolítottunk le – én voltam ugyanis kijelölve arra a feladatra, hogy ha bármelyik gyerek befeszül, és ezt jelzi is, kilépjek vele a jelenetből. Aztán pár évvel később a fiammal üldögéltünk egy padon, nem messze a nagyapja frissen betemetett sírjától, és csak simogattam a hátát, mert nem akart beszélgetni. Majd alig pár hónapra rá a lányomat karoltam át nagymamája sírja fölött, és csak engedtem, hadd zokogjon. Legutóbb pedig a nővérem halálos ágya mellett állva szerveztük a látogatást nemcsak a fiának, hanem unokaöccseinek, unokahúgainak, fölmérve, hogy ki az, aki csak integetni szeretne az udvarról, és ki menne be szívesen a szobába is. Mindannyiunkra felszabadítólag hatottak ezek a találkozások, mert mindig jobb és egyenesebb egy gyerek számára szemtől szemben állni azzal, amiről csak homályos fogalmai vannak – ahogy nekünk, felnőtteknek is.

A tragikumával együtt van ebben felemelő, léleknemesítő is: ráhangolódni a gyerekek szívére, engedni, hadd szakadjon fel a sírás vagy a nevetés, félrehúzódni vagy nagyon is közel menni – mind olyan feladatok, amikért hálásak lehetünk. Ott és azonnal van vele dolgunk, a közös veszteség pedig tétován, bizonytalanul, de egy idő után látható gyümölcsöket is hozhat. Békési Tímeától hallottam egyszer azt a találó kifejezést is, hogy a veszteségekkel átszőtt ünnepek, ha szomorúak is, mindenképp „többszínezetűvé” válnak. Könyve, akár egy képes kalendárium, ehhez nyújt mindennapi kapaszkodót, támaszt és vigaszt. Ahogy írja: „Együnk, igyunk, sírjunk, nevessünk, énekeljünk, táncoljunk és meséljünk.”

Gyerekek gyásza – Segítség a veszteségek feldolgozásához (Abracadabraworld, 2020, 7900 Ft)

 (Nyitóképünk  a könyvborító felhasználásával készült)

Békési Tímeával készült tavalyi interjúnk, Csajok kapitány szerepben – Olyan jókat régen nem röhögtem, mint az özvegyek csoportjában címmel itt olvasható.