Kaffka Margit: Színek és évek, 24., befejező rész

Fél év Kaffka Margittal – Miklusicsák Aliz ajánlója

Kedves Hallgató, te, aki fél évig követted a felolvasást, köszönöm, hogy velem tartottál ezen az irodalmi kiránduláson! Amikor tavaly novemberben elkezdtem Kaffka regényét felolvasni, akkor azzal a szándékkal kapcsoltam be a telefonom mikrofonját, hogy kihangosítom annak a nőnek a történetét, aki Nagykárolyban élt, nem messze az én szülőházamtól. Hogy ezzel is enyhítsem a sóvárgásomat, hiszen tavaly tavasz óta nem voltam otthon. Aztán több lett ez annál, szép lassan két képzeletbeli barátnőm lett: egyikük Magda – az írónő édesanyja – akinek hétről hétre olvastam naplószerű történetét,  a másik Kaffka Margit, akinek életét böngésztem a levelezésein és versein keresztül.

A felolvasás rendszert és  rítust hozott a pandémiás időszakomba, hiszen mindig szorítanunk kellett a lakásban egy nyugodt kis helyet és időt arra, hogy el tudjam készíteni az aktuális felvételt. Két gyerek, classroom, háziovi és home office mellett ez már önmagában is kihívás volt, de még egy lábtörést és egy Covidot is kihordott  a regény. Köszönöm a családomnak, hogy ők ennyire együttműködőek voltak, különösen a férjemnek, aki még a végső hanganyagot is összerakta.

Tegnap elmentünk a családdal a Farkasréti temetőbe, a szeretteink sírjához, közben sokat gondoltam Margitra, aki szintén ott temettek el. Ő nem élte túl a spanyolnáthát. Tudjuk róla azt is, hogy  utolsó erejével még megpróbált átmenni a haldokló, beteg fiához egy másik kórterembe. Mindketten odavesztek,  nem élték túl a világjárványt. Harmincnyolc éves volt,  a hőse, Magda pedig ötven, amikor visszaemlékezett az életére, míg én pont ma töltöttem be  a negyvenötöt.  Kavarognak  bennem a gondolatok.  Egy helyen ezt írja  a harmincas éveiben járó Kaffka:

„Az asszonylétem átment a krízises esztendőkön, az idegességem is alábbhagyott, az emberek becsülését, részvétét is éreztem, látogattak, vigasztaltak, és mindez úgy meghatott, elérzékenyített. Már sokat gondolkoztam az életemen, és kezdtem így egészben látni, egy távolságból és mindent letompítva, összemosva kissé. Sok dolognak a jelentősége csak akkor formálódott ki bennem. És akkor ezt láttam: oly sokszor nem én magam éltem, igazítottam, cselekedtem; valami idegen, kiszámíthatatlan, felsőbb hatalom vitt, és egy titokzatos valaki akart, szándékolt valamit velem mindig, csakhogy erre az ember utólag jön rá.”

Azon tűnődöm, vajon honnan ismerhette ennyire a középkorú nők lelkivilágát, honnan volt benne ennyi megértés és elengedésre való szándék? Nem tudom. Tegnap szerettem volna felkeresni a sírját, de mindig van kifogás, hogy a gyerekek éhesek, fáradtak, induljunk haza…

Külön köszönöm a segítségét azoknak a barátaimnak, tanáraimnak, akik ajánlót írtak egy-egy részhez és lelkesítettek a hónapok alatt: Budaházi Attilának, Kovács Évának, Szolomájer Timinek, Lakatos Melindának, Rutkai Borinak és  Nagy Bernadettnek.  Hálás vagyok  a hallgatóknak, akik ennyi héten át kitartottak mellettünk és köszönöm a dajer.hu szerkesztőinek (Barna Erának, Szentirmai Dórának  és Kovarszki Andreának), hogy támogattak  ebben a kalandban és gondozták a végső anyagot.

Kaffka Margit Színek és évek c. regénye felolvasásának többi részét itt hallgathatod: Dajer hangjáték

Hallgassátok a huszonnegyedik, egyben befejező részt, és ha tetszik, iratkozzatok fel a Youtube-, podcast– vagy Spotify– csatornánkra!

„A tartós hullámnak ára van!”, március 8. óta alkalmi vagy akár havi, rendszeres támogatással is hozzájárulhatsz a magazin fennmaradásához! Köszönjük.