Sparhelt, ler, macsikálás, egy kis reszpíró, kagyló és lapító. Ennyiben is összegezni lehetne kolozsvári szerzőnk, Moscu Katalin kalácsrituáléját, de bármennyire is élvezettel olvassuk és mondjuk ki e ritkán vagy tán sosem hallott szavakat, így felsorolva őket elveszne a készítés sava-borsa. Adjunk tehát mindenekelőtt időt neki, mert ha végigolvassuk, hogy mi minden van a hozzávalókon kívül egy ilyen folyamatban – tanulás, minőségi válogatás, családi hagyomány, női munka – könnyen belátjuk, hogy csak így érdemes…
El nem tudom képzelni az ünnepet omlós kalács nélkül. Kicsit meglepődtem néhány éve, amikor azt mesélték nekem, hogy húsvétkor sonkával eszik. Bevallom, nem futott össze a nyál a számban. De egy vastag szelet mazsolás kalács és egy csupor habos házitej gondolatára rögtön megtörténik. Vagyis megtörtént, mert ma reggel azt reggeliztem.
Mivel biztos voltam benne, hogy még húsvét előtt elkészül nálunk a kalács, beharangoztam a dajeros lányoknak, hogy dokumentálom az elkészítését. Ígéretemmel jól befürödtem. Mondom anyukámnak, hogy csütörtökön össze kell dobnom egy kalácsot, mert pénteken cikket kell írnom róla. Mire hazajövök a melóból, kalács a lerben – mindenféle fotó nélkül. Anyukám úgy gondolta, kisegít. Onnan már vadul fotóztam és filmeztem, de a kedvenc részeim, úm. hozzávalók hegybe rakása a deszkán, a dagasztás és a fonás teljességgel kimaradtak.
Van a háztartásunkban néhány dolog, ami különbözik a modern konyhát vezető családokétól: még mindig sparheltes kályhán főzünk, és annak sütőjében (ahogy nagymamám nevezte: a lerben) sütünk, a kövér házi tejet Mérából hozza nekünk a kistermelő a piacra, amit aztán fütyülős edényben főzünk fel. Egyszerre háromban is! Mi még a lassú főzés hívei vagyunk. A felhasznált tojásokat magyarókereki vidéki házam szomszédságában tojták boldog, kapirgáló tyúkok (ahogy gazdájuk nevezi őket), és kislányom gyűjtötte össze a meleg szénából. A liszt háromnullás kalácsliszt Nagymama polcáról (Raftul bunicii), és onnan való az élesztő is. A vaj mindig legalább 80%-os. A zsíros tejtermékekről nem akarunk és nem is tudunk lemondani. Az aranymazsolát mindig leforrázzuk, hogy puhuljon és tisztuljon. A citrom bio, különben héját nem szívesen reszelném bele a kalácstésztába. Mindenbe(!) kerül egy csipet só, a kalácsba pedig picit több porcukor is.
A rituálé néhány órával a dagasztás előtt kezdődik. A sparhelt szélén kis edényben, pici cukorral, tejjel és pár csepp citrommal felfuttatjuk az élesztőt. Alapos kézmosás és gyűrűtlenítés után felkötjük a kötényt, felgyűrjük az ingujjat, és elővesszük a szegélyes gyúródeszkát, amit felfektetünk a konyhaasztalra. Vulkánszerű kupacba öntjük a lisztet, közepébe krátert formázunk, hogy a többi hozzávaló ne szökjön sehova. Ebbe kerül a két tojás sárgája, a porcukor, a marékgödörnyi só (nagymamám arra tanított, hogy minden ételbe kerülő fűszert először a tenyerembe kóstáljak; később indiai szakács barátom magyarázta el, hogy tenyerünk enzimjeitől teljesen egyéni vegyi folyamatok indulnak el az élelmiszerekben – ezek adják majd a sajátos ízt, amit senki másnál nem tapasztalunk), a citromhéj, a szintén a sparhelt szélén langyosra olvasztott vaj meg a felfuttatott élesztő. Mazsolát tetszés szerint lehet hozzáadni, csak ha éppen van otthon, és annyit, amennyit jónak látunk. A mazsola a dagasztás végén kerül a tésztába, amikor már hólyagos.
Aztán elkezdődhet a kráter betömése és a macsikálás. A gyúrásnak ezt a részét mindig a gyerekek kapták meg, persze gondos pillantások felügyelete alatt. Emlékszem, gyerekkoromban mennyire élveztem, amikor a hártya kipukkant az ujjaim között, és a hideg tojássárga végigfolyt az ujjperceimen. Addig kellett gyúrnunk a deszkán, amíg ujjainkról magától levált a tészta, kezünk pedig tiszta és picit zsíros maradt. Szóltam nagymamámnak, ha maradt még a körmén tészta. Innen a cipóba gyúrt tészta átkerült egy mélyebb zománcos tálba, amit a család matrónája ölbe vett, leült egy székre, és elkezdte szaggatni, pofozni, csapkodni. Kiskoromban úgy gondoltam, ehhez nagyon sok erő kell, azért végzi a legidősebb, legerősebb nő. Csak később jöttem rá terapeutikus hatásaira, s hogy ez tulajdonképpen egy privilégium, ami a rangidősnek jár ki. A dagasztás eme fázisa annyira plasztikusan zajlott családunkban, hogy keresztfiam kamaszkoráig mindenkinek azt mondta, a gyerekeket úgy gyúrják világra, mint a tésztát.
A tésztával való szabadbirkózás addig zajlik, míg az teljesen leválik az edény faláról. Ezután ugyanebben a tálban, de tiszta fehér konyharuhával letakarva pihenni tesszük. Annyi pofozás után jár neki egy kis reszpíró. A gond az, hogy sosem mérek időt, mennyiséget és hőmérsékletet, úgyhogy erre nézve pontos adatokkal nem szolgálhatok. Örüljetek, hogy a recepten fel vannak tüntetve a mennyiségek. Időnként bekukucskálok a textil alá, és amikor a tészta már mutogatja hasát a konyharuhának, akkor kiborítom a deszkára. Előveszem nagyanyám fekete kalácstepsijét, az ujjammal picit megvajazom, meghintem leheletnyi kalácsliszttel, vagy újabban sütőpapírt teszek bele. A kalácstésztát kissé kirázom, hogy ne cipó alakú, hanem hosszúkás legyen, és három vaskos szálra szakítom. Anyukám például másképp csinálja: ő három kisebb cipót készít a nagyból, majd a kiscipókat kézzel fonat alakúra nyújtja. A fonatok végét behelyezzük a tepsi egyik végébe, és szépen, mint a lányok haját, három ágba fonjuk. Fél óráig kelni hagyjuk a tepsiben is, a tetejét megkenjük tojással, hogy fényessé és ropogóssá váljék a héja. Forró sütőben szép világosra sütjük.
Ettől a pillanattól indul képes dokumentációm. Kivesszük a tepsit a lerből, pár pillanatra letesszük a földre vagy a kagyló (mosogató) szélére, míg a kalács elválik a tepsi falától. Előveszünk egy kissé nagyobb lapítót (deszkát), a tetejére tesszük, és óvatosan kiborítjuk rá a kalácsot. Ha makacsul ragaszkodik a tepsihez, akkor átsimíthatjuk a tepsi fenekét és oldalát egy hidegvizes ronggyal. Ettől általában a legmakacsabb kalács is leválik. Aztán óvatosan megfordítjuk, és hagyjuk picit hűlni. Kedvenc pillanatom a kalács megszelése.
Tiszta konyharuhába csavarva, hűvös helyen jó sokáig eláll, de nem szokott, mert előbb megesszük. Szeretem magára, langyos tejjel. Később sparhelten pirítva, vajjal megkenve is fogyasztjuk, de lekvárral is érdemes megkóstolni. Aki meg bírja, egye finom húsvéti sonkával és tojással.
Jó étvágyat és áldott húsvétot mindenkinek!
Tetszett ez az írás?! Ha igen, kövess bennünket a Facebookon és az Instagramon!
„A tartós hullámnak ára van!”, március 8. óta alkalmi vagy akár havi, rendszeres támogatással is hozzájárulhatsz a magazin fennmaradásához! Köszönjük.
Az alábbi (ingyenesen megtekinthető) motivációs videóban pedig egy spirituális utazásra hívjuk mindazokat, akik fogékonyak a lélektől-lélekig kapcsolatteremtésre, de főleg a szellemi és ANYAGI világ összekapcsolására, átjárhatóságára. A videóban elhangzó bármely instrukció korábbi meditációs tapasztalat nélkül is könnyen követhető. A támogatást segítő meditációs gyakorlatot Miklusicsák Aliz vezeti: