Kárpátaljai anzix, 2015–2022

Az anzix szó a német Ansichtból (látvány, látkép) ered, a Magyar Etimológiai Szótár szűkszavú leírása még ennyit tesz hozzá: „Elavulóban van.” Ukrajna emlékeinkben és fényképeinken őrzött képe ma szintén elmúlóban van. Most mindent, ami Ukrajna, a háború mocskos üvegén és könnyfátyolon keresztül látunk. Mi a menekült embereket, ők a mi városainkat, falvainkat, mindannyian a pusztítás képeit a híradásokban, és távolinak, elérhetetlennek tűnik a tűzfalon lebegő galamb. Szentirmai Dóra fotósorozata emlékezni próbál arra a másik világra, ami már akkor sem volt érintetlen a háború(k)tól.

Hét éve, 2015 márciusában jártam először és eddig utoljára Ukrajnában, Kárpátalján. Igazából csak három városban, Beregszászon, Munkácson és Ungváron. Ungvárra azért akartam elmenni, mert nagyapám ott volt hadifogoly a második világháborúban, onnan szökött meg – hentesként péknek hazudva magát – a sütödéből, néhány társával együtt. Hónapok múlva ért haza, Budára, nagyanyám állítólag nem ismerte meg, annyira le volt soványodva.

Most, hogy minden nap Ukrajnával telik, átlapoztam a képeimet, amiket ott készítettem. Amúgy is alig szoktam utólag módosítani rajtuk, de most nem csináltam velük semmit, nem tekertem fel a fényt, nem állítottam vinklibe a horizontot, nem vágtam le a belógó szélt. Csak néztem őket, mintha mindegyiket a beregszászi Városi Művelődési Ház mocskos, homályos ablakán át fotóztam volna újra. 

Tetszett ez az írás?!
Ha igen kövessen bennünket a Facebookon, Instagramon, iratkozz fel a Youtube-, Podcast– vagy Spotify csatornánkon!

 

 

Nem emlékeztem arra, hogy végig nem sütött ki a nap. Arra sem, hogy ennyi kóbor és/vagy nehéz sorsú kutyát láttam. Az emberekre jobban emlékeztem, a piaci árusokra és vásárlókra, a halászra, aki az utcán kínálta az aznapi fogást, a fiúkra a várfalon, a katonákra a hősi emlékművön. Akkor alig egy hónapja írták alá a megállapodást a kelet-ukrajnai háborút „lezáró” tűzszünetről, amely azóta sem tart.

Jártam már hasonló helyeken, ahol minden kicsit ismerős a gyerekkoromból, ahol a posztszocialista lepusztultság otthonosságérzetet kelt. Ez örömmel tölt el, meg szomorúsággal egyszerre. Jobban szemügyre véve a beregszászi főteret, ez minden szépsége dacára inkább csak szomorúsággal töltött el. És nemcsak az ottlétem jelene miatt, a felfoghatatlanul kortárs háborús halottak hevenyészett, művirágos emlékhelyével.

 

A piac egyik bejáratánál kialakított monument egy elképesztő szocreál művház tövében áll – vagyis valaminek a tövében, ami művháznak látszik (később annak is bizonyul).

 

Valaha ez az épület volt a teret lezáró és uraló nagyzsinagóga. Láttam már sok Technika Házává, tévéstúdióvá, bármivé alakított vagy elhagyott zsinagógát, de ilyennel, hogy ráhúznak egy betonkockát egy létező épületre, hogy becsomagolással, nem is: szarkofágba temetve tüntetik el, még sosem találkoztam. Belül még felfedezhetők a régi ablakmélyedések, karzatok és falfestések, ha arrébb rugdossa az ember a fényes díszpapírba csomagolt műajándékokat, amelyek feltehetően a főtéri karácsonyfát díszítették.

 

Kint az árusok sátra alig engedi látni a fekete márvány emléktáblát. A valamikori zsinagóga mögött a valamikori mikve (rituális fürdő), ma Privátbank. Legalább az épületet megőrizte a felújítás.

 

A Beregvidéki Múzeum lenyűgöz. Itt is megállt az idő – az épületé (Bethlen–Rákóczi-kastély), a felújításé, a kiállításé, a tárgyaké, a tűzoltó és karbantartó eszközöké –, ez mégis örömtelibb. 

 

 

 

Sokadszorra jövök rá: bárhová is utazol, semmit nem látsz a helyből, ha nem mész el a helytörténeti gyűjteménybe. Meg kell nézned Fedák Sárit, a híres színésznőt, a város szülöttét, a Turul népcérnát, az alkalmi posztamensként szolgáló vaskályhákat, a régi városfotókat és képeslapokat (például a nagyzsinagógáról), az évszámokat és évszázadokat. 

 

 

 

 

A piacon, a boltokban a múzeumihoz hasonlóan vegyes a kínálat, egyfajta rendezett káosz, amely ezeknek az intézményeknek mind sajátja. Szépség és rútság, öröm és bánat, szent és profán. Kilóra vehető édesség, kilóra vehető savanyúság.

 

Egyszemélyes haláruda csomagtartóból, büszkeség. Az üres piac hangulatát is szeretem, nem amikor azért nincs áru, mert nincs mit eladni, hanem mert későn mentem.

 

Munkácson a várfalon bandáznak az iskolás fiúk. A várból az egész környéket be lehet látni, hegyeket, dombokat, a ködös távolban megcsillanó arany hagymakupolákat, az utcákat, a hatalmas laktanyakomplexumot. Ezt most nem mutatom meg. Inkább a tavaszodó kerteket a készülő fóliasátrakkal, a virágzó fákat, a töredezett gyalogjárdával oly szépen körülölelt kis házat. 

 

 

Amíg sétálok, autónkat a parkolói d_szpécser híján a sokat látott helyi Kerberosz vigyázza. Így megtudhatom, hogy nagy festőnk szülőhelye, amely sok országhoz tartozott már, ma leginkább Eurázsiában található. Romániában sem tudok ellenállni a nemzeti színűre festett, hihetetlen formagazdagságú, sokszor megkérdőjelezhető funkcionalitású vas köztéri bútoroknak, díszítőelemeknek és egyéb objektumoknak – örülök, amikor itt is meglátom a hasonlót. 

 

 

Ungváron eredeti alakjában áll a zsinagóga, az Ung partján magasodik, vörösen emelkedik ki a látképből. 1944 áprilisában több ezer, zsidó hitközséghez tartozó helyi és környékbeli lakost gyűjtöttek össze itt, akiket később főként Auschwitzba deportáltak. Az épület ma hangversenyterem. A város, amikor ott járok, kicsit kihaltnak, de békésnek tűnik – omladozó tűzfalon békegalamb, szürke homlokzat fürdik a furcsa fényben, mellette népi hímzett Lada Samara (?) parkol, néni böngészi a miserendet, Csajkovszkij néz le a zeneiskola faláról. Tavasz van, nárciszt árulnak.

 

 

Ma ez a vidék az Ukrajnában dúló háború hátországa. Itt még nem lőnek, de rengeteg a menekült, a helyiek nagy része pedig már elhagyta az országot. Beregszászon megpróbáltak kezdeni valamit a nagyzsinagógával még 2015-ben, de az idén februárban 2024-re ígért, magyar–ukrán koprodukcióban készülő felújítás és közösségi térrel való bővítés legalábbis kétséges. Ungváron, az Ung partján a hírek szerint a harckocsik elrejtéséhez való álcahálót szőnek nők és gyerekek, Munkácson pedig lezárták a várba vezető utakat, nehogy a magasból bemérhessék az ottani katonai objektumokat. Március 12-én Kárpátalja több településén is megszólaltak a légvédelmi szirénák. 

 

Fotók és szöveg: Szentirmai Dóra

 

Tetszett ez az írás?!
Ha igen kövessen bennünket a Facebookon, Instagramon, iratkozz fel a Youtube-, Podcast– vagy Spotify csatornánkon!