„Nem csupán alkotó vagyok, hanem történetek őrzője is”

„Saját tapasztalataimat szövöm bele az élet gazdag szövetébe, szálról szálra” – mondja Bahare Abyar, aki Teheránt maga mögött hagyva 2022 decemberében Budapesten talált új otthonra családjával. A fiatal művész hímzéseken keresztül örökíti meg a mindennapi élet pillanatait. Beszélgettünk vele arról, milyen emlékek fűzik a gyerekkorához, hogyan jelennek meg munkáiban Irán gazdag és sokszínű hímzéshagyományai, mi inspirálja őt, és hogyan találta meg a helyét alkotóként Magyarországon.

Hol születtél Iránban, és milyen volt ott felnőni?

Teheránban születtem. Ott felnőni azt jelentette, hogy állandó zaj, zsúfolt utcák és végtelen mozgás vett körül. Emlékszem a reggelekre, amikor sietve haladtam át a városon, miközben dudáló autók, utcai árusok és beszélgetések hangja töltött be mindent. Mindeközben az otthonokban és a kisebb összejöveteleken lelassult az élet, és ezek a csendes pillanatok különösen értékessé váltak számomra. Ezek az élmények arra tanítottak, hogy nagyon figyeljek a hétköznapi gesztusokra és részletekre.

Miért döntöttél úgy, hogy elhagyod Iránt, és miért éppen Budapestet választottad?

Irán elhagyása nem egyik napról a másikra született döntés volt. Idővel azt éreztem, hogy a maradás egyet jelent az egyhelyben toporgással – különösen alkotói szempontból. Budapest számomra egyfajta szünetnek tűnt: nyugodtabb város, biztonságosabb a családunk számára, és olyan hely, ahol még mindig lehetséges az előrelépés, személyesen és művészileg is. Emlékszem, ahogy a Duna partján sétáltam, és arra gondoltam, mennyire békés ez a város Teherán állandó rohanásához képest.

A férjeddel és kisfiatokkal élsz Budapesten. Mit szeretsz az itteni életben, és mi az, ami hiányzik otthonról?

Amit a leginkább értékelek, az a stabilitás és a biztonság. Budapest teret ad nekünk arra, hogy lélegezzünk és fejlődjünk. Ugyanakkor hiányzik a családom és az iráni mindennapok: a spontán látogatások, a közös étkezések és nevetések. Két helyen otthon lenni sokat jelent számomra – egyszerre ad gyökereket és szárnyakat, még ha időnként fájdalmasan kettős érzés is.

Hogyan került a hímzés az életedbe? Miért vált fontos önkifejezési formává számodra? És mit jelent a hímzés Iránban, különösen az iráni nők számára?

A hímzéssel való kapcsolatom csendesen kezdődött, a költözésünk átalakító időszakában. Ez a sorsfordító változás szükségessé tette, hogy legyen egy állandó társam – ezt a társat a hímzésben találtam meg. Az elmém és a kezem mindig alkotásra vágyott. A hímzés sok kultúrában jelen van, még ha különböző neveken és technikákkal is.

Iránban, ahol rendkívül gazdag az etnikai és kulturális sokszínűség, a hímzés számtalan stílusban létezik, mindegyik saját filozófiával, mintákkal és öltéstechnikákkal rendelkezik. Szisztán és Beludzsisztán tartományban például a színes beludzs hímzés jelenik meg ékszereken és hagyományos női ruhákon, helyi történeteket mesélnek el velük. Kermanban a pateh hímzés eleganciája tárul fel, míg Golestán tartományban a türkmén hímzések kifinomult motívumai a régió művészetét sűrítik magukba. Gilanban pedig a rashti hímzés karakteres világa ötvözi a funkcionalitást a művészi szépséggel.

A hímzés természetes és megnyugtató folyamatként érkezett az életembe. Lassú, tapintható, türelmet igényel – akárcsak az, amikor elhagyod az otthonod és máshol folytatod az életedet. Iránban ez a művészeti forma hagyományosan a nők mindennapjainak része volt, generációról generációra öröklődve tanulták, művelték. Sokak számára lehetőséget adott olyan érzelmek és történetek megélésére, kifejezésére, amiket nem mindig lehetett szavakkal elmondani. Számomra a hímzés egy gyengéd, mégis határozott önkifejezési mód: lehetőség arra, hogy a saját történetemet beleöltsem az élet szövetébe, összekapcsolva a múltat a jelennel, miközben emlékeket őrzök és újakat teremtek.

Minden egyes öltéssel magamhoz ölelem ennek a mesterségnek a szépségét és azt a sok hangot, amely az idők során formálta. Nem csupán alkotó vagyok, hanem történetek őrzője is – saját tapasztalataimat szövöm bele az élet gazdag szövetébe, szálról szálra.

A hímzés gyakran a női közösségek történetmesélésének eszköze, ahogy te is utaltál rá, de lehet a gazdasági függetlenség útja vagy akár a tiltakozás formája is. Te hogyan látod ezt – mit jelent számodra személyesen a hímzés?

Számomra a folytatásról szól. Azt tükrözi, ahogyan az életemben haladok: lassan, körültekintően, de feladás nélkül. Segít elképzelni egy olyan jövőt, ahol a munkám értéket képvisel, és ahol stabil életet tudok felépíteni a családommal.

A hímzéseid nagyon életigenlők és színesek, hétköznapi helyzeteket ábrázolnak sok apró részlettel. Miért fontosak ezek a témák számodra és hogyan választod ki a motívumaidat?

A mindennapi élet a fő inspirációm. Kis összejövetelek, gesztusok, mozgás, hétköznapi rutinok – mindez számomra élő és vibráló. A színeket azért használom, hogy ezek a pillanatok ne halványuljanak el, hogy ünnepeljem az intimitást, az örömöt és az együttlétet. A témaválasztás gyakran egy apró jelenetből indul ki, egy múló pillanatból, ami mégis jelentőségteljesnek tűnik.

Hogyan sikerült beilleszkedned Budapesten és művészként megtaláltad-e itt a közegedet?

Az első hetekben Budapesten még csak azt kerestem, hogyan tudnám megosztani a művészetemet egy teljesen új környezetben. Alig ismertem a várost, nem voltak kapcsolataim a helyi kézműves boltokkal – teljesen a nulláról indultam. Véletlenül találkoztam egy üzlettulajdonossal, aki azt javasolta, készítsek Budapest híres épületei által inspirált mintákat. Mindössze két héttel az érkezésem után elkészítettem az első darabot: a Szent István-bazilikát ábrázoló hímzést – amit véletlenül a Parlamentként posztoltam az Instagramon (ha követnétek, Bahare instagram oldala: @vima_embroidery).

Ez az apró hiba vezetett az első valódi kapcsolódásomhoz a városban. Andrea (Csikász Andrea, a Dajer Női Flottának tagja – a szerk.) kedvesen írt nekem, hogy kijavítson, majd rajta keresztül ismerkedtem meg Katona Évával, a NOS tulajdonosával. Ez a találkozás lett a belépőm Budapest művészeti közegébe. Visszatekintve már látom, hogy próbálkozások, véletlen találkozások és váratlan kedvességek formálták az utamat.

A családod – a szüleid és testvéreid – Iránban élnek. Hol pontosan, és hogyan tartjátok a kapcsolatot?

A családom Teheránban él. A kapcsolatot hívásokon és üzeneteken keresztül tartjuk fenn, különösen az édesanyámmal, aki folyamatosan támogat engem, és rengeteg erőt ad. A kapcsolatunk részben az emlékezetben, részben a képernyőkön létezik, de mindent megteszünk azért, hogy a távolság ellenére is megőrizzük a közelséget.

Tekintettel az iráni helyzet érzékenységére, a beszélgetésben nem tértünk ki az ottani történésekre.
A fókuszt Bahare budapesti életére és munkájára helyeztük.

A Podcast a CERV program része. A projekt az Európai Unió „Polgárok, egyenlőség, jogok és értékek” (CERV) programjának támogatásával valósul meg. Az Európai Bizottság támogatása nem jelenti a projektben megvalósított tevékenységek tartalmának jóváhagyását, amely kizárólag az azt megvalósítók álláspontját tükrözi, valamint a Bizottság nem tehető felelőssé ezen információk bárminemű felhasználásáért