Kulcsár Vajda Enikő

Nő mindig mozgásban

Táncos, koreográfus, szociológus, riporter, tévés újságíró, blogger, az anyatestprojekt.hu alapítója, oktatója, szakmai vezetője. Kulcsár Vajda Enikő sok szerepben, helyzetben, szakmában kipróbálta magát, de a legjobban mindig is a test kutatása és a mozgás vonzotta. Szerzőnket pedig épp ez a sokszínűség, az állandó változás és változtatás, a lendület, az elengedés és az újba belekezdés dinamikája érdekelte Enikőben. És ezzel valószínűleg nincs egyedül. Miklusicsák Aliz interjúja.

Dajer_Tamogatom

Kulcsár Vajda Enikőt még a játszótérről ismerem, óvoda után együtt legeltettük a gyerekeinket a homokozóban. Tudtam róla, hogy évekig táncolt, aztán a médiában dolgozott. Három éve a Facebookon akadtam rá a szülés utáni regenerálódást segítő Anyatest Projektre, amelyet szintén Enikő hozott létre. Később kiderült, húszévnyi kortárs tánc után hagyta ott a próbatermet, a színpadot, és kezdett valami egészen másba. Ez szimpatikus volt, mert az én gyerekkori álmom is a színház volt, aztán amióta néhány évvel ezelőtt elengedtem a görcsös akarást, színesebben látom a világot. Tetszett, megerősített, hogy Enikő is el tudta engedni a gyerekkori álmait, hagyta, hogy új és új lehetőségeket kínáljon neki az élet.

kulcsarvajdaeniko1 scaled

dajer.hu: Hány éves korod óta mozogsz komolyabban?

Enikő: Örökmozgó, energikus gyerek voltam, sokáig nem tudtam vele mit kezdeni. Már akkor koreográfiákat készítettem magamnak, és azt gondoltam, hogy minden gyerek így tesz. Sportiskolába jártam Gödöllőre, és szerettem volna felvételizni a táncművészeti szakközépiskolába Pécsre, de a szüleim nem engedték, ami nagyon kellemetlenül érintett. Emlékszem, az osztálytársnőmet felvették, és én nagyon irigykedtem, hogy milyen csodálatos jövő vár rá. Azóta nagyot fordult az élet: ő, ha jól tudom, egy börtönben dolgozik, én pedig még mindig mozgok, sőt egyre többet. Végül felkerültem Pestre egy normál gimnáziumba, és minden este kutyasétáltatás közben a lépcsőházban nyújtottam, bemelegítettem. Nagyon kemény és zsúfolt időszak volt: eljártam külön táncképzésre szombaton és vasárnap, majd hétköznapokon is az Operettszínházba, közben pedig tag lettem a Kerekasztal Társulás színjátszó csoportjában.

dajer.hu: Az előadóművészet vonzott jobban vagy a közösség?

Enikő: Mind a kettő. A közösség is, de a mozgás egy drog, egy kikapcsolhatatlan vonzás. Aztán elkezdtem a francia szakot, a szociológiát, a Budapest Kortárstánc Főiskolával egyidejűleg. A francia szakot végül otthagytam, mert a tánc mellett egyszerűen már nem volt arra is energiám, a szociológiát pedig jól elnyújtva elvégeztem, s közben – már a főiskola után – elkezdtem dolgozni mint szabadúszó kortárs táncos.

dajer.hu: Kikkel dolgoztál együtt?

Enikő: Szinte mindenkivel a műfaj akkori képviselői közül: Szabó Réka Társulata, Bozsik Yvette, Szegedi Kortárs Balett, Gergye Krisztián, Közép-Európa Táncszínház. Közben jelentkeztem koreográfus szakra a Színművészeti Főiskolára. Aztán évekig koreografáltam. Jó sok évig abszolút a táncból éltem.

Nézz bele Enikő utcai akciójába:

 

dajer.hu: Ha jól sejtem, kortárs táncosként a kétezres években sem lehetett könnyű fennmaradni, sem anyagilag, sem szakmailag. De miért fordítottál hátat a táncnak, ha ilyen jó társulatokkal dolgozhattál együtt?

Enikő: A kétezres években nagyon sokan lettek szabadúszók, és ha valaki nem került be egy nagyon jó társulatba, akkor évekig dolgozhatott függetlenként, ami egy idő után nem kínál sok előrelépési lehetőséget, sem stabil, kiszámítható életet. És ehhez még csak nem is kellett figyelmetlennek vagy tehetségtelennek lenni. Egyszerűen a körülmények nem voltak adottak az országban, és szakmai perspektíva sem. Ez a rendszerszintű probléma máig tart. Észre sem vette az ember, hogy mennyire gyorsan telnek az évek és még mindig nem jutott előrébb. Sok tehetséges pályatársam kiment külföldre, felszívta magát tudással, lendülettel, energiával, majd hazajött, hogy együtt dolgozzon a barátaival. Sajnos azonban ezek az energiák itthon néhány év alatt elfolynak, nincs miből töltekezni, mert olyan erőkkel kell nap mint nap megküzdeni, hogy az leföldeli a kreativitást. Én anyagilag is szorongató helyzetbe kerültem – talán nem hagyom abba, ha például van egy lakásom. Néha ilyen kevésen múlik.

dajer.hu: Nem vágytál arra, hogy te is saját társulatot hozz létre?

Enikő: Nem. Mindig úgy éreztem, hogy én nem vagyok közösségépítő ember. Vannak, akik ezt ügyesen meg tudják szervezni, én ebben nem vagyok jó. Inkább kapcsolódtam másokhoz mint szabadúszó. A korosztályomból szinte mindenkivel dolgoztam, és amióta nem táncolok, azóta is követem őket, megnézem a munkáikat, és őszintén tudok drukkolni nekik.

dajer.hu: De te valami mást akartál?

Enikő: Elegem lett abból, hogy úgy éreztem, a tánc marginális dolog. A tágabb környezetem, ismeretlenek vagy épp rokonok visszajelzéseiből is azt szűrtem le, hogy nem értékelik a munkámat. Nem kifejezetten az enyémet, hanem ezt a „művészkedést”. Miközben én meg mindenemet odatettem – egy idő után ez nagyon fájt, láthatatlannak éreztem a saját világomat. Arra gondoltam, hogy szeretnék valami „központi” dologgal foglalkozni, amit mindenki ért, amihez mindenki tud kapcsolódni. Ekkor jött a televízió: előbb a Kultúrház, majd egy dizájnműsor. Úgy érzem, néha beajánl az élet új dolgokat, és akkor fel kell ismerni, hogy az nekem jó lesz-e vagy rossz. Talán az a szerencsém, hogy ilyenkor jól döntök. Mert a televízió például átlendített egy nehéz szakaszon. Az volt az életemben az egyetlen időszak, amikor „híres” voltam. Jólesett, hogy az öltözőben púdereznek, komolyan vesznek és még jól is keresek. Nem úgy gondolok arra a három évre, hogy akkor én létrehoztam valamit, hanem hogy része voltam egy nagyobb gépezetnek, amire büszke voltam, és egy új oldalamat tudtam előhozni, használni. De igazából nem akartam műsorvezető lenni, a klasszikus riporteri helyzetek érdekeltek, a teljes műsorkészítési folyamat. Tényleg lelkesített ez a munka, utána akartam menni a sztoriknak, meg a szociológia szakos diplomámat sem akartam porosodni hagyni. Nagyon jó dolog valamiben tehetséges kezdőnek lenni, szárnyakat ad! Megtanultam forgatni, vágni, riporterkedtem pár évet, műsorokat készítettem a Spektrumnak és a Spektrum Home-nak, végül egy kis időre kikötöttem az Indexnél a videórovatban.

dajer.hu: Itt láttam én is egy interjúdat, amelyet a HIV-pozitív Bereczky Tamással készítettél. Profi riporterként kezelted ezt az érzékeny témát, és ő megnyílt neked a kamerák előtt. Mégis ismét váltottál: létrehoztál egy egyszemélyes vállalkozást, az Anyatest Projektet, ahol nőknek segítesz a szülés utáni regenerálódásban. Új kihívásra vágytál, vagy hiányzott a mozgás?

Enikő: Ez a gyerekek születése után történt. Amikor otthon maradtam a gyerekekkel, és rájöttem, hogy újra kényszerhelyzetben vagyok. A férjem operatőrként sokat utazik, és minthogy túl sok segítségem nem volt, azon kezdtem el gondolkodni, mihez tudnék kezdeni itthon. Olyan munkára vágytam, ami kötetlen és az addigi munkáimat ötvözi. Amihez kell a mozgás, a rendszeresség, a pontosság, de a médiában tanultak is.

dajer.hu: Követlek azóta is, és látom, hogy az oldal nagyon pörög, hetente új videókkal, interjúkkal jelentkezel. Nagyon komplex feladatot végzel, hogy lehet ezt egyedül bírni?

Enikő: Valóban, nagyon sok program fut egyszerre, és nő az igény is a szolgáltatásra. Szerencsére a nők sokkal tudatosabban készülnek már a szülésre is, és sokkal hamarabb kezdik el a testüket újra lendületbe hozni. Minden élethelyzetre kínálunk professzionális online edzésprogramokat és videócsomagokat, legyen szó várandósságról, izmosodásról vagy a csúcsforma eléréséről. Van egy segítségem, és egyre több emberrel és tanárral dolgozom együtt. Közben, ahogy a gyerekeim nagyobbak lesznek, ismét többet fogok tánctréningekre járni. És hátha az élet bekínál új lehetőségeket is.

Dajer_Tamogatom