A 2020-as Mrs. America című amerikai minisorozatot forgalmazója a történelmi film kategóriájába sorolta, mivel egy hetvenes években ismertté vált, hatgyerekes konzervatív nő, egy antifeminista mozgalmár valós történetét meséli el. A Cate Blanchett által zseniálisan megszemélyesített karakter politikai karrierjét és személyiségtorzulását bemutató filmsorozat a #metoo és a nemi egyenjogúságot egyre türelmetlenebbül követelő mozgalmak idején készült, amikor nálunk nőügyekkel nem foglalkozni politikai tőke és dicsőség. Hermann Veronika, az ELTE BTK Média és Kommunikáció Tanszékének adjunktusa arra vállalkozott a Dajernak írt filmelemzésében, hogy két nézőpontból vizsgálja meg a látottakat. A mai első rész „a jobboldali populizmus reprezentációja a Mrs. America című sorozatban” alcímet is kaphatja, míg a következő rész Mrs. America ellenlábasairól, az amerikai feminizmus második hullámának ikonjairól fog szólni.
A feminizmus élet-és családellenes, férfigyűlölő, ördögi individualizmust csempész a nemzeti érdekek mögé és úgy általában: szembe megy a hagyományos értékekkel, bármit is jelentsenek azok. Zavarbaejtő, hogy a cselekményét az 1970-es évek elején indító Mrs. America című sorozat antifeminista hősnői ugyanazokat a csúsztatásra épülő, háborús retorikát idéző fordulatokat használták uszító szólamaikban, mint amelyekbe ma is beleütközünk. A sorozat központi figurája az a Phyllis Schlafly amerikai antifeminista mozgalmár és jogász, aki az 1970-es években megakadályozta, hogy mindegyik állam elismerje az E.R.A. (Equal Rights Amendment, magyarul Egyenlő Jogok Kiegészítési javaslat, a szerk.) néven ismert alkotmánymódosítást, amely a nemi egyenjogúság mellett áll ki. Magyarországon kevésbé ismert Schlafly kétes értékű életműve, pedig éppenséggel lehetne: módszereit nemcsak a Trump-kormányzat emberei, hanem a fasizálódó magyar jobboldal is használja.
A sorozat sikere annak is köszönhető, hogy a nem mindenkit egy kalap alá vevő feminizmus és a gyűlölködő ellenmozgalom kulturális háborújának bemutatásán keresztül valójában azt a kérdést teszi fel: hogyan jutottunk idáig? Hogy lehet, hogy évtizedekkel a polgárjogi és nőjogi mozgalmak pozitív üzenetei után még kérdés, hogy számítanak-e a fekete életek, nem evidens, hogy a nők ugyanazon munkáért ugyanannyi pénzt kapnak, vagy ki lehet-e tűzni a meleg büszkeség már megjelenésében is örömet hirdető zászlóját budapesti közintézményekre? Ennek történeti árnyalása a Mrs. America legfőbb erénye, a kivitelezés (helló, Mad Men-rajongók!) és a hibátlan szereposztás (helló, Cate Blanchett-rajongók!) már csak örömzene.
A kertvárosi anyukák anekdotikus 4B időtöltése (bowling, bridge, booze, boredom) mellett a receptköteles nyugtatók eladása a televíziókészülékek számához mérhetően ugrott meg az 1960-as évekre. A vietnámi háború kudarca, a Nixon kormány alkalmatlansága, a munkanélküliségi hullám és a Watergate-botrány nemcsak az amerikai álmot rombolta le, hanem általában a közintézményekbe vetett bizalmat is. Ezt a strukturális problémát igyekezett megváltoztatni a Gloria Steinem vezette nőjogi mozgalom, és ezt torpedózta meg a Mrs. Americaként emlegetett Schlafly.
Szerintem két fontos dolgot kell megérteni, miközben tátott szájjal nézzük, hogyan lényegül át az egyébként a feminizmus mellett legendásan elkötelezett Cate Blanchett a 20. század leghírhedtebb egyenlőségellenes figurájává. Az egyik, hogy a populizmus nem ideológia, hanem egy cselekvési mintázat mellett kötelezi el magát, amelynek mozgatórugója a politikai haszonszerzés. Tágabban értve a hatalom maximalizálása és megtartása –amelynek tankönyvbe illő esete az orosz elnök, az amerikai elnök, a magyar miniszterelnök, vagy éppen Phyllis Schlafly. Schlafly ugyanis – ahogyan a sorozatból kiderül – nem a nukleáris családdal, hanem a nukleáris fegyverkezéssel akart foglalkozni, lévén külpolitikai szakértő. Csakhogy sem a kongresszusi helyet nem sikerült megnyernie, sem a haditechnikával foglalkozó férfi politikusok teljes támogatását. Hiába mondja a sorozat egy pontján, hogy az a nő, aki szexizmus miatt nem érvényesül, nem próbálkozik elég keményen – ilyesmiket ma is előszeretettel mondogatnak magukat „jobboldalinak” nevező nők. Végig teljesen világos, hogy hiába a hatgyerekes mintacsalád, a kertvárosi háziasszonyszerep nemcsak az ambícióit, hanem a teljes személyiségét elnyomja, miközben egész politikai karrierjét a vélt családi értékek védelmezésre építette.
A külföldi kritikák is rendre kiemelik, hogy Cate Blanchett zsenije kellett ahhoz, hogy Phyllis Schlafly ne egydimenziós gonosz, hanem elszántságában és hidegségében is esendő ember legyen, aki nemcsak saját barátait és családját, de az amerikai nők következő évtizedeit is feláldozta saját becsvágyának oltárán. Bármire képes volt azért, hogy nagyobb politikai közösséget tudjon elérni, a történelem pedig éppen a női egyenjogúságot sodorta elé: a sorozat szerint nem is ő, hanem egy Alice Macray nevű barátnője (a csodálatos Sarah Paulson alakításában)– hívja fel a figyelmét az E.R.A. létezésére. A vérfagyasztóan okos és becsvágyó, morálisan korrupt Schlafley pedig gyorsan felismeri, hogy ebből kovácsolhat politikai tőkét, amit a képviselőválasztáson nem sikerült.
Alice az egyetlen teljesen fiktív karakter a sorozatban: a leginkább kimódolt, mégis szükséges és megindító narratív szál. Amikor felhozza az általa csodált és félt Phyllisnek, milyen veszélyeket rejt az egyenlőség, még maga is elhiszi, hogy a feministák le akarnak számolni a férfiakkal és Vietnámba akarnak menni harcolni. Ahogy halad előre a cselekmény, úgy ébred rá arra, hogy a feministák nem mind gonosz, bajszos, gyűlölködő lények, hogy istenített barátnője valójában egy zsarnok, egy bully, aki mindenre képes a hatalomért, és – mint erre egy zseniális jelenetben egy vitaestre érkező demokrata képviselő fel is hívja a figyelmét – Phyllis Schlafly pontosan az a független nő, akinek rémképe ellen csatába hívja megvezetett rajongóit.
És itt jön a második pont, amire érdemes figyelni. Hogy ugyanis, ha azt gondoljuk, hogy az antifeminsták, a Trump-szavazók vagy a bevándorlásellenesek egy homogén, szánnivaló csoport, akkor nemcsak megismételjük a populizmus általánosító stratégiáját, hanem meg is erősítjük a hierarchikus világrendet. Alice karaktere a sorozatban egyfajta lakmuszpapír. Egy olyan nő, aki őszintén hitt abban, hogy az általa preferált életstílus veszélyben van, és amikor rájött az ellenkezőjére, hajlandó volt elismerni a tévedését.
A sorozat nyolcadik része a Houstonban 1977-ben megrendezett National Women’s Conference kulisszái között játszódik, ami a valóságban is az amerikai nőjogi mozgalom egyik legfelemelőbb rendezvénye volt. A kongresszuson nemcsak feminista nagyágyúk vettek részt, hanem vezető közéleti szereplők is. A Mrs. America azonban csavar egyet a megszokáson, és szinte az egész epizódot Alice nézőpontjából láttatja. A karakter és az a felvetés, hogy valaki konzervatív háziasszonyként is beláthatja a feminizmus eredményeit,ebben a részben nyeri el értelmét, sőt legitimációját. Alice, aki ekkor már bőven kétségek között vergődik, hogy vajon érdemes-e a szimpatikus Gloria Steinembe mindenáron beleszállni, vagy megéri-e a legbrutálisabb rasszista szervezetekkel szövetkezni a nőellenesség jegyében, leszakad a többi antifeministáról, akik jelenlétükkel demonstrálnak a konferencia ellen. Valamilyen pszichedelikus szer hatása alatt elkezd vándorolni a különféle sisterhood csoportok között, és miközben a néző túl didaktikusnak érzi az Alice Csodaországbanra tettutalást, mégsem tud nem meghatódni Alice feminista katarzisán. A lázálomban vergődő Alice (aki egy véletlen miatt a fekete feministák egyik vezetőjével kerül egy szobába) másnap megfogalmazza azt, ami az elvakult szélsőjobboldallal kapcsolatban tényleg mindenkit érdekel: mitől kellene védeni magukat, ha senki nem támadja őket?
Alice didaktikus belső utazásán keresztül a sorozat ügyesen lebbenti fel a fátylat a populista bűvésztrükkökről: a feminizmus nem vitatja sem a család, sem az élet jelentőségét, sőt, a háziasszonyokat sem akarja megsemmisíteni. Csupán jogot vindikálna a nőknek ahhoz, hogy ne egyféle szerepbe kényszerítve éljenek, egyszerűbben fogalmazva, hogy mindenki maga döntsön saját életének koncepciójáról. A világ nyilvánvalóan boldogabb hely lenne, ha politikai haszonlesők, hatalomittas diktátorok és technokrata megalkuvók nem sulykolnák a társadalomba a megosztottság képzetét. A populizmus homogenizálja, vagyis egyneművé teszi a társadalmilag sérülékeny csoportokat (a menekültek, a nők, a melegek, stb.), hogy ezáltal is tagadja a társadalom egységeinek sokféleségét, a szabad identitásválasztáshoz való jogot.
A sorozatban (és a valóságban) az antifeministák „libbers”-nek nevezik ellenfeleiket, amit magyarul talán a kormányzati karriert befutó „libernyák” kifejezéssel tudnék rokonítani. Pedig a nemzet, a vallás vagy a család éppen annyira társadalmi konstrukciók – Benedict Anderson fogalmával élve „elképzelt közösségek” – mint a feminizmus vagy a fekete szolidaritás. Alice ajánlata, hogy keressenek kompromisszumokat, a sorozatban és az életben is süket fülekre talált. Az emlegetett nyolcadik rész gyomorszorító montázsában, miközben a konferencián résztvevő nők boldogan tapsolva deklarálják, hogy bőrszínétől, társadalmi nemétől és szexuális irányultságától függetlenül mindenkit ugyanazon jogok illetnek meg, addig a Schlafly vezette ellenhadsereg összeszorított fogakkal menetel azért, hogy a világ továbbra is igazságtalan legyen. Az Egyesült Államok jelenlegi nőgyűlölő, rasszista elnöke 2016-ban jelen volt Phyllis Schlafly temetésén. A nemi egyenjogúságért kiálló Equal Rights Amendmentet azóta sem ratifikálták.
Hermann Veronika filmelemzésének hamarosan megjelenő, az amerikai feminizmus második hullámának ikonjait bemutató következő részéből az is kiderül majd, hogy vajon miért volt ennyire fontos Gloria Steinem szerepe…
Tetszett Önnek ez az írás?! Ha igen kövessen bennünket a facebookon és az instagramon!
Ez is érdekelhet
-
Mit akar és mire képes az inkluzív marketing? – podcast a Sokszínűségi hónap keretében
-
Bátorságok fényképei – Csoszó Gabriella kiállításáról
-
A jó kompromisszumok robotosa – Választási anzix
-
Papa, higgy nekem! – interjú az orosz propagandamédia működéséről
-
Nők, akik ellenállnak a putyini agressziónak