Sárga túró

Az én sárgatúróm

Semmi nem vész el, csak átalakul, vigasztalhatnám magam nem kis önfegyelemmel, mint életem nagy kataklizmái során mindig, márpedig a sárgatúró igenis elveszett. Köddé vált, mint a szerelem mámora szokott. Az a csodálatos íz, a finoman őrjítő illat, a meghatóan szép test feletti gyönyörködés, a felejthetetlen íz. Csakhogy én zsigerileg képtelen vagyok elfogadni bármi elvesztésének a gondolatát. Valószínűleg kötődési problémáim vannak, ami egy oroszlán esetében nem is meglepő.

Egyszóval bár gyakorlatilag huszonöt éve nem tartom a húsvétot, de minden évben gondolok rá, és valahogy mindig a sárgatúró hiányzik belőle leginkább. Ez lett nálam a családi idill emblémája. Ugyanis a sárgatúró, ami egy rafinált katolikus édesség, a felettébb utált apai nagyanyám specialitása volt. És ha ő ilyen finomat tud csinálni, akkor meg van mentve a világ. A leggyűlöltebb embert is lehet szeretni, minden bűn megbocsátható, van értelme az ünnepnek.

Egy asszony – akit csak a halála előtti időszakban ismertem meg, amikor az átlépésre készülődve végre megnyílt, és elmesélte az élettörténetét – minden évben vette a fáradtságot, és órákon keresztül állva a tűzhely mellet egy furán behatárolhatatlan ízű és állagú “süteményt” csinált nekünk. Nálunk anyai ágon mindenki fantasztikusan főzött, úgyhogy az ő fura ételeit valahogy eleve lesajnáltuk. Kivéve a sárgatúrót, mert azt tényleg senki nem tudta utánozni. Ez öregségére szinte az egyetlen megmaradt privilégiuma volt, a kritizálhatatlan, az örök elismert produktum, amit Húsvétkor szinte követeltünk tőle, ami máig az övé maradt. Remélem nekem is lesz ilyenem, amiről én fogok mások eszébe jutni, ha nem is minden évben, de azért elég gyakran.

 A lényeg, hogy elhatároztam, idén húsvétkor igenis sárgatúrót fogok enni. Ahhoz pedig kell a recept. A nagyanyám receptje. S mivel képtelen vagyok az elengedésre, meg is szereztem. A 88 éves nagynéném diktálta le. Megosztom veletek, hátha beleugrotok velem egy bizarr kimenetelű kalandba.

Tíz tojást felversz, de nem kell annyira, mint ha piskótát vernél. (Ez nem tudom, mit jelent, mert még soha nem sütöttem piskótát.) Teszel bele három vaníliás cukrot, és cukrot ízlés szerint. Egy liter tejet felforralsz, és a tojást belekavarod. Időnként kavargatva főzöd, hogy le ne ragadjon. Elég sokáig kell főzni. (Húha, ezen a ponton máris nagy veszélyt érzek!) Ha látod, hogy kezd csomósodni, akkor már csak ide-oda tologasd a fakanalat. Ne keverd körbe, mert akkor összetörik. (?) Egészen nagy darabokra kell összeállnia. Amikor összeáll, a fakanállal nyomd le, és ha csak egy írószerű folyadékot látsz, szűrd le. Egy szűrőkanálba tegyél vásznat, abba öntsd bele, nyomkodd gombócformára, és kösd meg. Néhány órára ki kell akasztani, hogy lecsöpögjön. Fahéjat és mazsolát is tehetsz bele, ha szereted. (Igen, az kell bele.) Légy türelmes, mert kicsit sokáig tart, amíg összeáll. (Igen, a családtagjaim ismerik a gyenge pontjaimat.)

Hát ez lenne a titkos recept, ami reményeim szerint visszarepít engem egy boldogabb lélekállapotomba. Aki megcsinálja, vagy legalábbis megpróbálja megcsinálni, az légyszi majd ossza meg a tapasztalatait velem. Jó főzőcskézést, jó étvágyat!

Oror szan