Dédanyám, nagymamám, és anyám-a-mennyek-országában-most-segíts!, ahogy halott anyámat hívom napjában százszor, mióta a kisfiam megszületett, valóban és igazán szép nők voltak. Leányként, amíg le nem smirglizte róluk az élet első hamvasságukat, még inkább. Ha nem parasztasszonyi sorsra születnek, úrinők és dámák lehettek volna, amely szerepre máig én is igen nagyon vágyom.
A lényeg, hogy bár az arcom kedvesnek mondható, jobb napjaimon mint egy szép őzikéé, és a természet minden baklövése ellenére a termetem se csúnya, de azt a delejes női sugárzást, ami belőlük áradt, bizony nem örököltem. Isten tudja, mit rontottam el, de bárhogy próbálták a maguk amúgy szegényes, kis körükben mégis hatásos tapasztalataikat átadni, nem ment a kisugárzás. „Úgy jársz, mint egy paripa!” Lefordítva: mint egy medve. „Olyan vad vagy, mint egy fiú!” Amire nagyapám persze büszkén vigyorogta el magát.
Szó mi szó, óvoda nagycsoportig még tudtam magam tartani annyira, hogy én lehessek az év végi felvonuláson a menyasszony, sőt tízéves koromban is összeverekedtek értem a fiúk az osztálybulin, de ezután nőként valahogy mélyrepülésbe kezdtem.
És aki nem elég kedves, kívánatos, vagy nincs ambíciója legalább egy nyomorult rantotthust* összedobni fottkrumplival*, azt egy idő után nem is akarják meglocsolni a férfiak. Hiába vár szép ruhába öltözve Húsvét hétfőn, egyre kevesebben jönnek el hozzá, és akkor is inkább csak „tiszteletüket tenni”. Persze mindig kiderül, hogy ők a legjobb fejek. Mert hiába várom én szívrepesve Lencsics Andrist, ha csak Faragó Andris jön el, ő viszont minden évben, mert őt tényleg érdeklem. Csak hát mégis. Lencsics Andris és az ő csodás fekete haja… A kétségbeesésbe hajló izgalommal várt nevek persze minden évben cserélődnek, de akik valóban eljönnek, azok jó esetben a nő életének állandó szereplőivé válnak. Legalábbis egy időre. Sajnoskeseru**, de az igazi hozzám egyik Húsvéton sem érkezett meg. Mondhatjuk bár, hogy Igazi-halmozó vagyok, egy sorozatos Igazi-mán, de a társamat egyelőre nem sikerült megtalálnom. Vajon miért?
Pár napja voltam egy vérbeli MLM-es kozmetikai kezelésen, amire egy barátnőm ajánlott be névtelenül. A kezelés végére tényleg fiatalodtam tíz évet. Nem tudom, mi volt a rám kent termékekben, macskanyál, telihold fénye vagy béka pöcse, de jól néztem ki. És utána jött a feketeleves. Mert a menedzserasszony érve a vásárlás mellet (csak ma 480 ezerért) a következő volt: „Hölgyem, a férfiak szeretik az okos nőket. A házias nőket is szeretik. De legjobban a szép nőket szeretik. És ha Ön netalán új partnert szeretne találni, akkor tudja, mit kell tennie. Meg kell szépülnie!” Sejtettem én ezt, a felmenőim is erre akartak minduntalan rávezetni, de én lázadtam. Kikértem magamnak ezt a lehetőséget. Pedig ha az ember horgászik, minden halhoz más csalit használ, mondta egy barátom pár évvel ezelőtt. Miért ne tartozhatna közéjük a szépség is? De én valahogy végletesen fáradtnak érzem magam ehhez. Kedves se akarok már lenni. Mi marad tehát? A nyomorult rantotthus*. Valóban? Mielőtt előveszem a klopfolót, ezen azért még gondolkodnom kell egy kicsit. Ha másért nem, mert az első szerelmem az előbb küldte ezt a József Attila-verset, amit most továbbküldök nektek, hogy mindenkinek szerencsét hozzon! Rátok bízom, továbbkülditek-e. Boldog húsvétot, csajok, nők, asszonyok!
„Sok gondom közt veled vesződöm,
bóbiskós szántón mérgelődöm
s harmatos, dobogó dombokon
szememre húzom a kalapom.
Hosszúkat lépek s keserülvén
legelgető borjak közt ülvén
orrocskájuk is téged idéz
s rózsás csülkökkel szivembe lépsz.
Zsákom rádobom a bokorra,
bottal ütök a virágokra,
ordítok, ha szól a billegő,
a folyóig szenved a mező.
Ha kerülsz, ne kerülj el messze,
köténykéd lennék, ne tépj össze,
dalocskád lennék, ne hallgass el,
kenyérkéd leszek, ne taposs el.”
Oror szan