Mintha 40-50 felett már ritkábban beszélnénk a példaképeinkről. Talán mert hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ami a fiatalkori identitáskeresés idején szükségszerű és természetes volt, életünk közepére mintha elvesztené jelentőségét. Talán tévedünk. Talán ez is olyan, mint a jó könyv, a jó történet, amit időről-időre újraolvasunk, amit századszor is újrahallgatunk és mesélünk. Most már másról és többről szól, mert már kevesebb rajongás és több alázat van bennünk. Amikor felkértük Csoszó Gabriella fotóművészt, hogy legyen a Dajer szerzői csapatának tagja, Gabi azt kérte, hadd mutassa meg egy sorozatban az ő hőseit, hétköznapjainak példaképeit, akik között nők és férfiak, fiatalok és idősebbek egyaránt vannak. Öröm és büszkeség, hogy elindíthatjuk itt Én hősöm fotósorozatát.
Meli kilenc éves volt, amikor megismertem. Félszeg, kicsi lányként emlékszem rá. Mi voltunk a harmadik család, ahova az állami gondozásból került. Szép volt és nagyon csendes. Ma már bajnoknő. Világbajnoki bronzérmes kick-box versenyző, többszörös magyar bajnok.
Miután mi a nővéremmel felnőttünk, a szüleink magukhoz vettek négy gyermeket, így lett négy fogadott testvérem. Két kislány és két kisfiú. Ma már ők is felnőttek, a saját útjukat járják.
Mindegyiküknek különleges a története és nemcsak a nehéz indulás miatt.
Nem kellett messzire mennem, hogy erőt kapjak én is a mindennapokhoz és leckét küzdelemből.
Meli NBI-es kézilabdázó volt, aztán egy sérülés és műtét miatt váltania kellett. Tele reményekkel, sikerekkel, erős indítás után a törés. De pillanatok múlva már dobogón állt, fitnesz versenyeken végzett az első három helyen. Aztán újra váltott és kick-boxolni kezdett. Mire felfogtam, hogy üt és ütik az edzőteremben, mire aggódhattam volna, már hazai bajnoknő volt. Nem tudom, hogyan csinálja. Nem tudom, hogyan képes minderre. Néha csak nézem őt és eltelik a szívem melegséggel, csodálattal. Próbálom megérteni, hogy mi történhetett. Hogy miként alakult úgy az életünk, hogy kaptunk egy ilyen csoda nőt ajándékba. Hogy hogyan keverhették így ezeket a kártyákat?
Akkor éreztem hasonlót, amikor másik fogadott hugocskám, Zoé kiskamaszként könnyedén nyerte meg sorra az országos atlétikai bajnokságokat. Álltam a pálya szélén és csak a döbbenet volt bennem. Hogy ez a kicsi lány egytized másodpercekre tud erőt előhívni, koncentrálni, győzni és erőt sugározni. Hogy micsoda tehetség. Szerénységre tanítottak a gyerekek. Mert vajon tudok-e én így küzdeni, tudok-e ennyi erőt bármibe is beletenni? Szembesít-e azzal az élet, hogy a másodperc tört része lesz az, ami győztessé, vagy vesztessé tesz? Hogy semmi mást nem tudsz tenni, mint hogy mindent beleadsz, hogy eltaláljon a szerencse. Mert anélkül nem nyerhetsz.
Álltam a pálya szélén és most állok a ring mellett és ámulattal csodálom a kincset. Az erőt. A küzdelmet. A tűrést. A győzelmet. A megújulást. A végtelen törékenységet mindemellett.
Korábban azt hittem, nincsen példaképem. De van.
Meli az én Hősöm.
Fotók és szöveg: Csoszó Gabriella
A képeken Zsiga Melinda kick-box világbajnoki bronzérmes versenyző.
(Minden jog fenntartva)