Fel a melltartóval!

Bár a melltartó nélküli világnap elsődleges célja, hogy világszerte felhívja a figyelmet a mellrák megelőzésére, üzenete messze túlmutat ezen, mintha egyszerre lenne  a nők szabadságának, az őket megillető önálló választásnak a jelképe is. Vagyis amikor döntünk és melltartót veszünk fel vagy le, egyszerre gondolunk valamit a saját testünkről, a társadalmi konvenciókról és az éppen érzékelhető divat trendekről is. Simonovics Ildikó  cikkében mintha egy háromrészes fehérnemű garnitúrát nézegetnénk, amelynek darabjai külön is hordhatók, de együtt teljesebb képet adnak. A divattörténész coming outja után áttekintjük a melltartó koronként változó funkciójának kulturális hátterét, majd  a huszadik század igen változatos melltartó történetéből kapunk ízelítőt.

Én személy szerint szeretem a melltartót.  Még aludni is imádok benne! Na, erre gondolom legtöbben felszisszennek, de mit tegyek, ez van. Engem ugyanis 1986-ban, Algériában, “felszabadított“ a francia lányok nagylánnyá válásának szimbólumaként kiérdemelt kebeltakaró. Megkönnyebültem, amikor én is megkaptam a serdülő testemtől való elidegenedésem okozóit végre megzabolázó fehérneműt. Addig egyfolytában bántottam magam, titokban egyrészes fürdőruhával szorítottam le vagy övbe húzott férfi atlétatrikóval préseltem össze nőiességem „gyümölcseit“. Az annabai Lycée Pierre et Marie Curie – ahol külföldi diákként  akkoriban tanultam – tornaöltözőjében, a sarokból irigykedve néztem a többieket, akik keresetlen bájjal, francia sikkel viselték gyönyörűbbnél gyönyörűbb melltartóikat. 1984-86-ot írtunk ekkor. Magyarországon a nyolcvanas években egyáltalában nem volt divat a kamaszlányok körében a melltartó viselet, szüleim pedig nem vették észre kétségbeesett küzdelmeimet a kebleim eltüntetésére, vagy otthoni minta hiányában nem tudtak velem mit kezdeni. Én meg egyszerűen csak szégyelltem azt is, hogy vannak, azt is, hogy mekkorák, meg azt is, hogy el akarom tüntetni őket.

Mi következik ebből azon túl, hogy talán elmehetnék a fizetésem nagy részét felemésztő pszichonanalizísbe, hogy megértsem, miért akartam inkább fiú lenni, mint lány, miért idegenkedtem a nőiesség eme ősrégi szimbólumától, és később miért segített rajtam egy jól szabott és méretezett textil leküzdeni 35 évvel ezelőtti frusztrációmat?

Talán pont az, hogy különböző korokban, kultúrákban, a többség és az egyén eltérően viszonyulhatott és viszonyult a női testhez, akár a sajátjához, akár a máséhoz. De vannak és voltak olyan időszakok, társadalmi berendezkedések, amikor nincs és nem is volt lehetőség az általános elvárásokkal szembemenni, egyszerűbben szólva, szabadon választani. A melltartó nélküli világnap kezdeményezői amellett, hogy a mellrák megelőzésének fontosságára, a betegség túlélőire és a mellplasztika elfogadására hívják fel a figyelmet, pont azért kampányolnak, hogy mi már szabadon  és tudatosan dönthessünk a saját testünkről, és az azt takaró, vagy éppen felfedő ruhadarabokról.

Kérdés azonban, hogy mikorra lesz mindez széleskörben elterjedt, sok száz (ezer) év megrögzött leplezése, rejtett frusztrációi után. Mikor érjük el, hogy ugyanolyan természetességgel nézzenek a férfiak egy feszes pólóban futó, hegyes mellbimbójú, ütemesen fel-le mozgó keblű hölgyre, mint a forró égövi természeti népek férfiúi fedetlen mellű nőtársaikra?

Mellek és melltartók a történelemben

 Minden egyes kultúrának megvan, megvolt a maga szépségeszménye, illetve a test nyilvánosságának és elfedésének  társadalmi kánonja. Az európai öltözködés szokásrendjét a középkortól kezdve a zsidó-keresztény kulturális örökség határozta meg, ahol az eredendő bűn következtében a testünk takarására kárhoztattunk így a Paradicsomban még „unisex“ fügefalevél alatt megbújó férfi és nő nemiszerveink egycsapásra a tiltott, „parázna“ vágy tárgyaivá váltak.

Az öltözetek a bizánci kortól kezdve szigorúan befedték a testet, majd a gótika idején egyre jobban az alakra simultak a szabás és az alkalmazott fűzés segítségével. Ez váltást jelentett az ókori görög-római lepelruháról a középkori szabott ruhára. Tulajdonképpen ezeket a fűzéssel testre formázott viseleteket tekinthetjük a reneszánsz folyamán a 16. században megjelenő első fűzők őseinek. A fűző azért fontos a melltartó történetében, mert a 19. századi míder (egy főleg a melleket, derekat és csípőt formáló ruhadarab) lecsúszásával, majd elhagyásával (a 20. század elején, de főleg az első világháború után) lett szükség rájuk. Feladatuk az volt, hogy a fedetlenül maradó kebleket, a koronként változó szépségideált és erkölcsi normákat követve hol lelapítva, hol hangsúlyozva, hol díszes, hol kényelmes, rugalmas verziókban formázzák  vagy eltakarják.

Mi is a melltartó és mi a funkciója?

A melltartó eredendően egy strukturális alsónemű, ahogyan a fűző is az. Vannak ugyanis egyrészt az alakot formáló, tehát az ún. strukturális fehérneműk. Ide soroljuk még az abroncsos vagy anélküli alsószoknyákat, a derék- és csipőszorítókat, melyek segítenek a mindenkori társadalmi normák és a divat elvárásainak megfelelő sziluett megformálásában. Másrészt vannak a könnyen tisztítható, a ruhát a szagoktól, a mosdatlan testtől, és a testet a ruhák anyagának érdességétől védő, ún. „második bőrként“ viselt darabok, mint például az alsóing, az alsónadrág, később az ezek kombinációjából született ingnadrág, a kombiné, vagy a bugyi, harisnya, stb. A melltartó ókori őse a szövött anyagból vagy bőrből készült, a kebleket  testedzés közben rögzítő pánt (a görögöknél több néven is futott, a rómaikanál strophium), ami tulajdonképpen a mai sportmelltartó elődjének felel meg.

Az ókori ős – meg egy a nemrégiben feltárt 15. századi  tiroli régészeti lelet – után

az 1800-as évek végén jelentek meg a fűzőhőz hasonlóan merevítőkkel formázott, kizárólag a kebleket fedő darabok.

Ezt követte a már modern, 1913-ban szabadalmaztatott  melltartó, ami a tizes évek lejjebb csúszó, a kebleket fedetlenül hagyó, elsősorban a hasat és a csípőt formázó hengeres fűzőt egészítette ki. Az új vonalú alsóneműk az empír szabású, azaz a mell alatt elvágott ruhák sziluettjének kialakításában segédkeztek.

Néhány mérföldkő a melltartó huszadik századi  történetéből

1. A húszas évek „garçonne„-ja, „legénylánya“ viselte mell-lapítók. A feminizmus első hullámának, illetve az első világháború gazdasági, társadalmi és morális sokkjának eredményeképpen született nőideál „legényéletet“ élt, különköltözött a családjától, dolgozott, sportolt, cigizett, autót vezetett. Szakított a nőiesség megszokott sztereotípiáival, levágatta a haját és megkurtította a szoknyáját, ezzel párhuzamosan a nőiességét leplező mértani formákba burkolózott, nem kívánt domborulatait pedig szorító pánttal tűntette el.

2. A harmincas évek sport ladyje a „garçonne„-nal szemben már nem takarta el enyhe domborulatait, visszanyerte nőiességét, melltartója két külön kosarat formált, és a Warner Bross fivéreknek hála megismerkedett az  A, B, C, D kosárméretezéssel, ami lehetővé tette a cicifixek változatos alkatokra szabott konfekcionálását.

3. A második világháború fronton szolgáló katonáinak nőínségét orvoslandó születtek meg a pin up girlök. A férfiak szexuális fantáziáját beindító, körkörös tüzéssel díszített csúcsos-kúpos kosarú melltartók, – angolul „bullet bra“-k (töltényhüvely, lövedék melltartók) – több évtizedig egyértelműen fémjelezték a szexbombákat (Jane Maynsfield, Marylin Monroe, Liz Taylor, Sophia Loren Gina Lollobridgida)

A forma pár évtized múlva visszatért, amikor 1990-ben Jean-Paul Gaultier tervezett ilyen kúpos kosaras fűzőt a századvég rebellis szexikonjának, Madonnának, ami mérföldkő lett a fehérnemű felsőruhává alakulásában.

4. Ahogy a feminizmus első hulláma a fűzőt, úgy a hatvanas években jelentkező második hulláma a melltartót támadta. Ebbe a sorba illeszkedtek a nyugati társadalmak melltartó égetési akciói.

5. 1968-tól nemcsak a felsőruházatban, de az alsóneműkben is stílus prularizmus érvényesült, azaz a stílusos öltözködésnek már nemcsak egy uralkodó iránya volt, hanem ki-ki választhatott az egymás mellett élő és a szubkultúrák által is befolyásolt trendek szerint a személyiségéhez és ruhájához passzoló (funkcionális, sima vonalú modern, romantikus csipkés, kislányos, sportos stb.) fehérneműt.

6. A szocialista országokban az ötvenes években a női test nyilvánossága és a szexualitás tabu volt. A kor erkölcsi hozzáállását jól jellemzi  Bacsó Péter A tanú című  ikonikus filmjének híres jelenete, melyben Virág elvtárs Gogolák elvtársnő új, kurta szoknyáját (kurta, amennyiben vádliig ért) a hanyatló nyugat ópiumának nyilvánítva, kitiltja az irodából. Ebben a környezetben  női a szabadon látható keblekre pedig még csak gondolni sem volt ildomos. Idővel, a nyugati divat beáramlásával és elfogadásával enyhült ez a prüdéria. A hatvanas évek végére elfogadott lett a combokat is felfedő miniszoknya, a hetvenes években pedig már nemcsak a maszek fűzőkészítők kirakatában díszelegtek melltartók, hanem az Aranypók választéka is egyre bővült, sőt, a Triumph termékei is megjelentek Magyarországon.

7. A Wonderbra (merevítős, push up melltartó egy fajtája) berobbanása az 1990-es években.

Furcsa paradoxon, hogy míg a “szabadabb” kapitalista országokban az elmúlt hét évtizedben a melltartó nélküliséget ítélték el, tartották kifejezetten közönséges, “utcalányos” megnyilvánulásnak, addig a “szemérmesebb” keleti blokkban egészen a  rendszerváltozásig, de legalább addig, amíg a Vasfüggönyön túlra nem sodorta őket az élet, a fiatal lányok és nők melltartó nélküli szabadságban éltek. 

Hogy milyen esetben viseltek mégis “Kádár lányai” melltartót? Kiderül hamarosan cikkünk folytatásából, melyben a ‘89 előtt nővé érett hölgyek mesélnek az első melltartóikról…