magyar egészségügy - trombózis - futás

GPS-szel az egészségügy RÖGös útjain

Mi történik, ha váratlanul kiderül, hogy hazudik a tükrünk és az egészségesnek tűnt önmagunkat egy nemkívánt gps kezdi figyelmeztetni: Lassíts! Fordulj vissza, térj le, sőt, ha jót akarsz, állj is meg!  Te vajon mit tennél? Pánikba esnél vagy félelemtől vezérelve szófogadóvá válnál, esetleg átengednéd a vezetést vagy a lehető legjobb mitfahrert keresnéd magad mellé? Netán elbagatellizálnád a vészjeleket, mert te tudod, hogy mi neked a jó, vagy hurráoptimizmussal vetnéd magad bele egy új életbe? Izabella Rosenbawn is súlyos döntések elé lett állítva és elindult a magyar egészségügy rögös útján. Aztán megint szóltak neki…

Bár rendszeresen előfordulnak könnyebb lefolyású hipochondriás epizódjaim, alapvetően makkegészségesnek tartom magam. A Google segítségével felállított öndiagnózisok után hamar kigyógyulok a legsúlyosabb bajból is, és ismét szentül hiszem, hogy egészségem és testi integritásom kikezdhetetlen. Idén év elején különösen így volt ez: újra jól ment a futás, hóban-fagyban-sötétben is nyomtam a kilométereket, úsztam és jógáztam, odafigyeltem a kajálásra ­– vasladynek éreztem magam, fitneszkirálynőnek. Lehet, hogy nem vagyok egy mai darab, gondoltam, és kissé zilált az életem, de legalább jó formában vagyok, márciusban terepmaratont futok, az év többi részében meg még ki tudja mit. Talán 40 fölött is van élet, bizakodtam.

Mondjuk, kicsit idegesített a szúró fájdalom a lábszáramban a futások elején, de legtöbbször elmúlt, miután bemelegedtem. A háziorvostól kaptam beutalót ortopédiára, időpontot vagy 2 hónappal későbbre, de nem türelmetlenkedtem, hisz’ nem volt nagy gáz. Akkor viszont már aggódni kezdtem, amikor egy februári reggelen, a szokásos szigetkör elején abba kellett hagynom a futást, mert úgy éreztem, menten kettétörik a lábszáram. Pihentetés, nyújtás, szauna, hengerezés, masszírozás, raktam össze a terápiát. Javult a helyzet, de maradt egy tompa fájdalom, valami nem klappolt. Végül nem vártam hosszú heteket szakorvosra, inkább elmentem a traumatológiára, hogy gyorsan kiderüljön az ok és elinduljon a kezelés, aztán mehessen, avagy futhasson minden tovább.

És akkor beütött a ménkű. Az ultrahang kimutatta, hogy mélyvénás trombózis van a bal vádlimban.

A trombózis olyan szó, amelynek már a puszta hangzása is borzongást kelt bennem. Nem mintha sokszor használtam volna korábban, de rendkívül ormótlannak találom. Nem lehet véletlen, hogy trombózist még a hipochondriás rohamok során sem képzeltem magamnak.

Gyanútlanul mentem aznap a kórházba, délutánra millió dolog volt betervezve. Ehhez képest a vizsgálatok után beültettek egy tolószékbe, betalicskáztak egy kórterembe, vérvétel, EKG, vérhígító injekció hasba, a szomszéd ágyakon idős nénik infúzióra kötve.

Gyors internetes kutatás a témában: megsérül az érfal, véralvadási probléma, vérrög alakul ki, ami leszakadhat, tüdőembólia, néma trombózis, a „csendes gyilkos”, jézusmária… Teljesen értetlenül álltam a dolog előtt. Rendszeresen sportolok, a kockázati tényezők (dohányzás, mozgásszegény életmód, műtét és az azt követő fekvés, hormonkészítmények szedése) egyike sem áll fenn, és nem tudok családi előfordulásról. Jó, a betegség nem kívánságműsor, nem kérdezi, hogy nem alkalmatlankodik-e vagy szimpatikus-e az illetőnek. Biztos ez, kérdeztem hitetlenkedve az orvosokat. Biztosabb nem is lehetne, mondták. Beparancsoltak az ágyba, mert néhány napig különösen nagy a veszélye annak, hogy a vérrög egy leszakadó darabkája a véráramon keresztül elvándorol és különböző szerveknél – akár végzetes – elzáródást okoz.

Hazakerülve aztán megkezdődött életem új szakasza – trombózissal. Három hónapig csak séta, még az úszástól, a bringázástól, sőt a jógától is eltanácsoltak. Egy ideig azt gondoltam, hogy a három hónapos kényszerpihenő után minden folytatódik ott, ahol abbamaradt, a trombózis és az összes vele járó kellemetlenség pedig zárójelbe kerül. Ezért is választottam az újfajta vérhígítót, amelynek havi adagja húszezer (majdcsak megoldom valahogy), de kevesebb vele a macera. Beszereztem a kompressziós harisnyát, és egyből a saját nagyanyámnak éreztem magam, attól eltekintve, hogy egy ilyen lábujjtól combtőig érő gumiharisnya felvétele már önmagában is sportteljesítmény – nem is tudom, hogy idős emberek egyedül miként tornázzák magukra. Elmentem egy magánorvoshoz, ahol megtanultam, hogy kifizethet ugyan az ember egy rakás pénzt, attól még simán nem kap megfelelő tájékoztatást, csak kinyilatkoztatást, és nem feltétlenül kezelik partnerként, legfeljebb alárendeltként. Derengeni kezdett, hogy ez a zárójeles közbevetés az életemben inkább egy önálló fejezet lesz, a gyógyulás egy-másfél évet is igénybe vehet, és hogy a mélyvénás trombózis tök komoly dolog. Olvastam a szívszorító történeteket fiatal sportolókról, akiknél nem fedezték fel időben a vérrögöt. Csatlakoztam a „Trombózis után – teljes életet” nevű Facebook-csoporthoz, és kimondottan szerencsésnek éreztem magam, hogy megúsztam a lábdagadást és a fájdalmat, amelyről sok sorstárs beszámolt. Osztoztam viszont a többiekkel az aggodalomban: időzített bomba van a lábamban, amely bármikor elszabadulhat? Mi a túlzott óvatoskodás, és mivel kell tényleg körültekintően bánni?  Komolyan megviselt a tudat, hogy életem hátralevő részét a trombózis árnyékában fogom tölteni.

Azt gondoltam, talán én idéztem elő a bajt: biztos túlfeszítettem a húrt, megerőltettem magam, nem nyújtottam eleget az edzések után és nem hidratáltam jól a téli hosszú futások alatt. Kellett valami magyarázat, de nem találtam, így a harmadik hónapra már napok teltek el úgy, hogy a lakásból sem léptem ki (különösen nem a 40 fokban, gumiharisnyában). Közben dühös is voltam magamra, hogy így leterít a dolog, miközben mások komolyabb állapotok mellett élnek teljesebb életet, lesznek újra ironmanek és ironwomanek. Életemnek nem a legméltóságteljesebb szakasza volt ez, semmi kétség.

Rezignáltan mentem az előírt kontrollra négy hónappal a diagnózis után: nem számítottam arra, hogy teljesen feloldódott volna a vérrög, így nem voltam letörve, amikor az ultrahangos orvos megállapította, hogy a vérhígító további szedése ajánlott. A kezelőorvosom, az osztály főorvosa egyetértett: legalább 3-6 hónap gyógyulási időre lehetett számítani, mondta, de azért jó lenne, ha megvizsgálna egy angiológus is, az érrendszer specialistája. A következő hétre leszervezett nekem egy időpontot, emiatt egyből átvillant a fejemen, hogy talán baj van. Angiológushoz időpontot kapni kb. olyan lehetetlen, mint Pintér Béla-darabra jegyet szerezni!

Az angiológus idősebb, régimódi, végtelenül udvarias úr volt. Teljes figyelmet szentelt nekem, miközben az asszisztense ellenőrizte a TAJ kártyámat, amelyen percekig dolgozott az ősrégi számítógép percegő winchestere. Kikérdezett alaposan, én pedig elmondtam ugyanazt, amit korábban mindenkinek: nem, nem dagadt, nem színeződött el, és csak futás közben fájt, jelenleg pedig szinte teljesen tünetmentes vagyok. Igaz, nem is futok. Tüzetesen megnézte a lábam minden oldalról, lemérte a vádlik, bokák, combok kerületét. Elővett egy szovjet tudományos-fantasztikus filmbe illő műszert, egy speciális tollat és a hozzá kapcsolt mérőeszközt, a tollat húzogatta ide-oda az inkriminált lábszáramon, miközben a műszer úgy recsegett, mint amikor a világvevő rádión keresik az adást. Az orvos szépen, lassan elkezdte diktálni a leletet. „Jelenleg a két alsó végtag között nincs körfogat-differentia.” Eddig értettem, aztán jött egy rakás latin szó, amelyeket nem, mégis az egészből azt szűrtem le, hogy nagyobb baj feltehetőleg nincs. Aztán elhangzott az utolsó mondat: „4 hónapos alvadásgátló kezelés után az alvadásgátló elhagyható”. Hogy mi?! Boldogan-csodálkozva kérdeztem: hát az hogy lehet, hiszen a múlt heti ultrahang szerint nem szívódott fel a vérrög?

És akkor másodszor is beütött a ménkű.

A helyzet az, kezdte a régi vágású angiológus, hogy önnek sosem volt trombózisa. Pontosabban nem az volt. Az ultrahang ugyanis a nagyobb vénákban egész megbízhatóan diagnosztizál, de a kisebbekben nem ritkán téved. Amíg nem lehet teljes bizonyossággal kizárni valamely betegség meglétét, addig úgy kezelik, mintha az lenne, és beindul a kórházi protokoll. A fájdalom, amit futás közben éreztem, lehetett egy bevérzés az izomban a megerőltetéstől, ami magától elmúlhat. Amit most látott az UH, az talán még 5 év múlva is ott lesz. A lényeg, hogy nem így néz ki egy trombózisos láb, ez egy teljesen egészséges végtag. Kitámolyogtam a rendelőből, és a legújabb leletemet lobogtatva újságoltam a főorvosnak, hogy nem volt trombózisom. Most legalábbis nincs, válaszolta ő. Ez nagyon jó hír, tette hozzá, és megerősítette, hogy leállhatok a gyógyszer szedésével, majd elviharzott a következő betegéhez.

Mindez két hete történt, azóta már a Margit-szigeti futókörön rakom újra egymás után az egészséges végtagjaimat. Nem mondom, hogy egykettőre túlléptem volna a félrediagnosztizálásomon, és most is motoszkál bennem a kérdés, hogy mi van, ha mégis az angiológus tévedett (őszintén szólva az ő verziója sokkal jobban tetszik). Életemben először fordult elő, hogy mások képzeltek nekem egy betegséget. Önterápiaként mesélem a történetet szinte mindenkinek, és azon gondolkodom, melyik terepfutó versenyre nevezzek be. De egy biztos: ezúttal fokozatosan állok neki a felkészülésnek, „ésszel”, ahogy az Almodóvar Futó Egyletben mondják a futótársak. Most azonban egyelőre próbálok visszatérni a négy hónappal ezelőtti kerékvágásba, bepótolni a kiesett időt. Merthogy 40 fölött is van élet, asszem…

Single Column Posts

Single Column Posts Subtitle

mi

Legyen mindenki gyanús!

Kik vagyunk? A dajer.hu elsősorban a 40+os nőknek, az érett nőknek, a klimax korába került, vagy már annak előszobájába lépett...

GPS-szel az egészségügy RÖGös útjain

Mi történik, ha váratlanul kiderül, hogy hazudik a tükrünk és az egészségesnek tűnt önmagunkat egy nemkívánt gps kezdi figyelmeztetni: Lassíts!...

Történetek a szerelemről, aszexualitásról, beszélő könyvekkel

Nem, ők nem hangos könyvek, néhol egészen halkak és visszafogottak, miközben bátrak és büszkék. A Kazinczy Élő Könyvtár kikölcsönözhető „könyvei”...

Kaja a hűtőben, apátokkal kapolcsozunk! Csók, anyu

Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy 40 felett végleg elvesztettük kamaszkorunk legszebb nyarait, sőt általában a nyarainkat is. Mert 10 után...

Requiem Maci Laciért – Eltűnt egy turkáló a város porában

„Gizi, ezt még most kell megírnod, mert elfelejted, és elmúlik a fájdalom“ – mondják a barátnők napok óta. De hogy...

Csajok kapitány szerepben 7/7. – Midlife Crisis, amitől méginkább bennem van a megszerelni, szebbé tenni vágyás, ez a világjobbítási “izé”

Idén negyedik alkalommal rendezi meg a Swimathon adománygyűjtő kampányt és eseményt a Ferencvárosi Közösségi Alapítvány. A kampányban 7 helyi kötődésű ügy javára...