Vállalkozói besorolása: hivatásos vigasztaló

Volt tévés és rádiós, legendás műsorokat vezetett és szerkesztett, de foglalkozott településmarketinggel és médiacéget is irányított. A bizalmat sugárzó hangjára, orgánumára még mondhatnánk hogy adottság, de a Kazinczy-díjáért keményen megdolgozott. Nem félt váltani és nem fél kimondani, hogy ma már új szakmája legjobbjai közt van,  akiben a profizmus elengedhetetlen része az empátiája. Vincze Kinga a temetéseken kezdett új életet. Erről mesélt Weis Gizinek, a dajer.hu Halottak napi sorozatának negyedik részében.

Vincze Kinga: Nem szeretem azt a kifejezést, hogy polgári búcsúztatás, az olyan hideg, távolságtartó és merev, ellentétes a hittel. Én családi búcsúztatónak hívom…

dajer.hu: De mióta létezik ez a forma? Ahonnan én jövök ott csak a vallási szertartások vannak legitimálva. Bevallom én még csak ilyen temetésen voltam.

Vincze Kinga: A szocialista rendszerben lett ez elterjedt, amikor a keresztelőnek is a névadó ünnepség volt változata, de már a második világháború előtt is volt rá példa, hogy a család búcsúztatott, vagy barát, ismerős. Aztán a rendszerváltozás után olyannyira megnőtt erre az igény, hogy még besorolása is lett az egyéni vállalkozóknak, mint hivatásos vigasztaló – és talán ez a legszebb elnevezés. Az utóbbi időben pedig sokan fordulnak az ezotéria felé is, illetve a valláson túl az emberi lélek felé, és egyre fontosabb, hogy magáról az elveszített hozzátartozóról szóljon a búcsúztató. Ismertem személyesen Szepes Máriát, az utolsó időkben is találkozhattam vele. Ő mondta, hogy elhatározta, hogy százévesen fog meghalni. És így lett. Százévesen, kisminkelve, manikűrözve beült a karosszékébe és meghalt. Ez is annyira transzcendentális, és nem kell hozzá semmi, csak az ember és a hit. De a családi búcsúztatás nem zárja ki azt sem, hogy együtt imádkozzunk.

dajer.hu: Te hívő ember vagy?

Vincze Kinga: Abszolút vallásos ember vagyok. A nagymamám jóvoltából jártam hittanra, első áldoztam és bérmálkoztam.  Nyáron, amikor nála voltam Szécsényben, rendszeren vállaltunk templomtakarítást is, a vasárnapi diákmisék miatt pedig 8-kor fel kellett kelni. A kellemetlenségeken ma csak nevetek, de a hit megmaradt.  A búcsúztatás során szoktam javasolni a gyászolóknak, hogy együtt imádkozzunk. De nem erőltetem sosem, miután sokan azért keresnek fel, mert nem vallásosak, és mégis szép búcsúztatót szeretnének. A vallásosak meg azért keresnek, mert a papok egyáltalán nem beszélnek az elhunytról, vagy csak röviden említenek meg egy-két dolgot. Ma például egy 30 éves fiatalembert búcsúztattam a pomázi templomban, ami egy vallásos szertartással indult, majd egy adott ponton én kaptam meg a szót. Ilyenkor, amikor ennyire fiatal embert kísérünk utolsó útjára, különösen nehéz bármit is mondani. Egyébként minden búcsúztatáson próbálok a családot támogató, erőt adó gondolatokat megfogalmazni. Ez a pomázi szertartás engem is mélyen érintett, egyrészt a templom hangulata miatt, másrészt azért, mert láttam az emberek szemében és arcán a hálát, azért, ahogyan beszélek. Sokszor eszembe jut egy idézet, de már nem tudom ki mondta, hogy ’amikor a kezünkkel már nem tudjuk elérni azokat, akiket szeretünk, akkor az imáinkkal öleljük át őket’, ez annyira pontos.

dajer.hu: Hogyan képzeljek el egy felkészülést, találkozol előtte a családdal?

Vincze Kinga: Nem, személyesen nem találkozunk előtte, telefonon beszélünk. Nem is lehetne megoldani a személyes találkozót, hiszen sokszor hívnak vidékre is. Nagyon jól működnek az egyeztetések telefonon, emailen, skype-on, ott akár többször is érintkezek a családdal. Van egy segítő levelem, ami leírja a szertartásaim hangulatát és menetét, és tartalmaz egy kérdéssort is. Ezt elküldöm, utána tudunk még egyeztetni és ennek alapján ágyazom be különböző gondolatmenetekbe a szöveget, verseket mondok és idézeteket emelek be. De a családdal csak a szertartáson találkozom, és az általam összeállított vázlatot – mert én mindig fejből beszélek – kiegészítem a helyszínen ért hatásokkal. A gyászoló család, a helyszín, mind inspirálnak és bátran reagálok a helyzetre a beszédemben.

 dajer.hu: Sajnos az utóbbi időben a mi családunkban is volt néhány temetés és hallottam néhány búcsúbeszédet, tele pátosszal, teatralitással és személytelenséggel. Hogy lehet azt kidekázni, hogy személyes legyen és mégis természetes? Mennyire kell „pszichológusnak” lenni?

Vincze Kinga: Az igaz, hogy az arányokat a legnehezebb megtalálni. Az ember ebbe beletanul, és az újságírói, rádiós rutin, a tanári mivoltom is nagy segítség ebben. Évekig retorikát tanítottam és ismert embereknek tartottam tréningeket, arról, hogy hogyan kell meggyőzni másokat.

Valójában ehhez a szakmához is tehetség kell, hogy szívvel-lélekkel, magas szakmai szinten tudd meggyőzni, vigasztalni a ’közönséget’. Meggyőzni a családot, hogy a továbbiakban a saját életének a minőségére tudjon figyelni. Ne hagyja el magát egy társ, vagy egy gyermek elvesztése után.

dajer.hu: Azért az mégis nagyon nehéz lehet, hogy idegen embereket kell nap, mint nap megvigasztalni.

Vincze Kinga: Igen, de a józan belátás érdekében szeretném leszögezni, hogy ez egy munka, bevétel, jó értelemben vett napi rutin, nem szabad ezt túlmisztifikálni. Ugyanúgy, mint az orvosoknál, a mi szakmánkban is elengedhetetlen a profizmus mellett a személyre szabott empátia és kommunikáció. Profizmus, évek és a rutin.

dajer.hu: Miért választottad fiatalon ezt a szolgálatot?

Vincze Kinga: Harminc éve vagyok újságíró. A szakmai felkészültségem megvolt a szertartásvezetéshez, de igazán a saját szomorú történetem vezetett rá erre az útra, huszonegy éve.

Első gyermekünket születése után veszítettük el, majd más veszteség is jött az életemben. Ekkor ajánlotta ezt a munkát egy ismerősöm, kért, hogy próbáljam meg, mondván a másokon való segítéssel könnyebben megtalálom majd a magam lelki békéjét is.

dajer.hu: Nekem így lett kerek a te utad. Bevallom nekem is volt sajnos részem hasonló nehéz időszakban – szerencsére végül nem veszítettük el a babát – , de sorsfordító volt az a pár hét. Azóta is keresem azt, hogy hogyan tudok más, hasonló helyzetben lévő anyákon segíteni.

Vincze Kinga: Igen, a szülőknek sokszor az a legnagyobb segítség, ha osztozni próbálsz a fájdalmukban. Mellettük vagy és segíted a vigasztalódást a gyászban.

dajer.hu De nyugtass meg, hogy vannak vidám pillanatok, helyzetek is.

Vince Kinga: Hogyne, ennyi év alatt elég sok sziporkázó jelenetnek voltam részese, például amikor a gyászoló család már nagyon régóta várta a nagynéni halálát és már a búcsúztatás alatt is az örökségen vitatkoztak, vagy amikor különleges kérésekkel fordulnak hozzám. Például egy férfi határozott kérése volt, hogy csinosan jelenjek meg a felesége búcsúztatásán, mert ő engem az alapján választott, hogy én neki, mint nő nagyon tetszem. Úgy gondolta, hogy csakis egy csinos nő búcsúztathatja az ő csinos feleségét. Meghatározta, hogy a szűk szoknya legyen térd fölötti, magas sarkú cipő és így tovább. Semmit nem bízott a véletlenre.

Ilyenkor érzem igazán, hogy a szent érzések szorosan együtt járnak a profánnal.

dajer.hu: Van olyan a szakmádban, akire felnézel, vagy elmész meghallgatni?

Vince Kinga: Nincs, és ha egyszer hallanál, akkor nem is kérdeznéd ezt meg. Lehet, szerénytelenségnek fog hangzani, de azok közül, akiket ismerek, tudom, hogy én vagyok a legjobb. Ezt inkább ne írd le…

 dajer.hu: De leírom, mert minket a dajer.hu-n éppen azok a nők inspirálnak, akik tudatában vannak az értékeiknek és bölcsen ki is merik mondani.

Vincze Kinga: Azért merem kimondani, mert nyelv- és beszédfejlesztő magyar szakos mester tanár vagyok, évekig tanítottam retorikát, két évtizedig emberi sorsokat dolgoztam fel, mint műsorvezető-szerkesztő-riporter, ma is készítek interjúkat a Gyógyhír Magazinnak, számtalan rendezvényt és konferenciát moderáltam. Nagyon sok művész és „híres ember” engem hív, amikor búcsúztatni kell valakit a családban, ez nekem nagyon nagy megtiszteltetés. Gondold el, amikor színházigazgatók, Kossuth-díjas színészek keresnek meg – micsoda érzés! És a szakmai elvárásokon túl azt is tudják, hogy számíthatnak a diszkréciómra. Ezért is nem mondok neveket. De egyet lehet: tanítok egy gimnáziumban is és ott vetítettem le nemrég a Budakeszi srácok című filmet. Az abban szereplő Riskó professzor egy valóságos személy volt (Dr. Riskó Tibor ortopédus orvos, a szerk.), akit a család külön kérésére én búcsúztathattam a Magyar Tudományos Akadémián. A visszaemlékezések, levelek és bejátszások, a film- és zenei részletek szerkesztésén egy hónapot dolgoztam. Most pedig nagy élmény volt beszélni arról a diákokkal, hogy ugyan én nem ismerhettem a professzort, de mégis, az eredeti dokumentumok és iratok alapján én búcsúztathattam őt.

dajer.hu: Hol lehet téged meghallgatni, mert akkor bekövetlek…

Vincze Kinga: Engem nem tudsz bekövetni, nincs honlapom, egy búcsúztató blogom van , amit 2015-ben kezdtem, és azóta nem is folytattam, mert nincs időm rá egyelőre. De a bejelentkezés megvan, és máig valahogy megtalálják azt is az emberek. Ja! És nem engedem, hogy a búcsúztatásokat felvegyék. Ha mégis megteszik, akkor külön megkérem a családot, hogy semmiképp se tegyék fel az internetre az anyagot. Ezek intim dolgok, ezek az adott családnak szólnak, ott és úgy jó, ahogy akkor elhangzik. Nem rögzítésre való. De október 31-én az Új Köztemetőben és november elsején a Farkasréti temetőben a központi ünnepségen is én szoktam beszédet mondani. Oda érdemes eljönni. Három vallás is képviselteti magát, valamint színészek, előadóművészek lépnek fel. Ilyenkor együtt gondolkodunk és imádkozunk, gyertyát gyújtunk, és ilyenkor valóban létrejön, az, amit Tóth Árpád mondott, a „lélektől lélekig” állapot. Gyere el!

Weisz Gizi

A központi megemlékezések helyszínei és időpontjai:

Újköztemető 53-as „szóró” parcellájában október 31-én 17:30 órakor.

Farkasréti temető Makovecz ravatalozó előtt november 1-jén 17:30 órakor.

A Halottak napi sorozatunk további darabjai itt olvashatók:

Ütemhiba: már csontban a rák

Élni és halni a Sírhanttal

Helló Halál!