Ahogyan sok féle halál, úgy sok féle gyász is van. S bár egyik sem összemérhető a másikkal, aki fiatalon megy el, az olyan örökséget hagy maga után, amit talán a legnehezebb elpakolni, szétosztani, bedobozolni… A dajer.hu Halottak napi sorozatában Csicsely Piros mintha beültetne minket most egy sötét szobába és beindítaná a szuper nyolcas kamerájával felvett fekete-fehér filmjét. Pereg, amíg tart, aztán annál nagyobb lesz a csend.
A képernyőm bal sarkában, fenn, nap mint nap szembenézek egy Word dokumentummal, aminek az a címe, hogy „Már csontban a rák”. A mai napig hallom, ahogy ez a mondat elhangzik, és hagyom, hogy elmenjen a fülem mellett, mintegy elmismásolva az időt és a tényt, hogy most veszítődik az, ami visszahozhatatlan, pontosabban: Te.
——————–
Tények vannak és pontos diagnózisok. A diagnózis: mellrák.
A Balaton partján sétálunk. Rég találkoztunk így mindegyütt. Most adódott. Valahogy mindenki épp itt kering a tó délnyugati csücskében. A gyerekkel jössz, késel, sietsz, kapkodsz, örülsz… zavart vagy. Kicsit megnyugtat és felkavar a jelenlétünk. Figyellek, mint mindig az utóbbi időben, ha látlak. Ritkán látlak, egy ideje ritkán látlak. Nézem, mi történik veled, mi történik benned. Hol vagy. Elkezd sötétedni, a gyerekek is elkezdenek egymásra hangolódni, mi is egyre jobban simulunk, hasonlóbbá válik a hangszín. Sétálunk a kicsit haragos hullámok zajában, a homok is már nedves, amikor azt mondod, hogy holnap mész orvoshoz. Holnap mész orvoshoz és attól tartasz, nem lesz jó a diagnózis. Tapintod a gócot, érezhető, nagy. Félsz.
Nem értem. Nem értem a ténymegállapítást, hogy honnan jön elő az életedből ez a részlet, amikor egy másik részletre gondoltam/vágytam.
Pár nappal később igazolódik a megérzésed.
Elkezdődik egy szélmalomharc, idővel, térrel, élettel, halállal, s neked legfőképp Istennel.
Elkezdődik a kapaszkodás a maradásba. Elkezdődik a beletörődés az elmúlásba.
——————————
Elkezdődik a kapaszkodás a maradásba.
Zavarban vagyok. Nem tudom, hogy kell az időt tölteni jól úgy, hogy tudom, te nem töltöd jól, egyszerűen nem töltheted jól. Mert neked attól a kimondott rossz diagnózistól más időszámítás, más cselekvési és igazodási rendszer kezdődött.
——————————
Nekem ez a horvátországi pici sziget már mindig az lesz, hogy telefonálsz, – úristen – azért telefonálsz, hogy szerezzem meg neked egy családállítási intézet elérhetőségét, mert ez neked nem megy. Pedagógus vagy. Egy nagyon jó pedagógus vagy. Nem érdekelnek (ez nem igaz, helyesbítek: nem annyira érdekelnek) a kor új vívmányai. Ha van szabadidőd, azt másként habzsolod szét, nem azzal, hogy a számítógép és az internet rejtelmeit megismerd. Mondod is: nem megy, segíts! Pontosan értem, amikor valaki nem szeretne beljebb fúródni a digitalizálódásba, mint ahogy én sem a tésztagyúrásba.
——————————-
A tésztagyúrás, az neked nagyon ment. Én meg egy ragacsos, teljesen kezelhetetlen anyagot érzek a mai napig a kezem között, amikor próbálkozom.
Amikor próbálkoztam sütemények készítésével, mindig nálad kötöttem ki, hogy megint beégtem, hogy itt állok az 5-10 éves gyerekemmel szemben, és elcseszem. Ehetetlen lesz, amit készítek. Jól kitaláljuk a referenciarecepteket, amiket mindig újra és újra lediktálsz, és én hiába írom le, mindig az kell, hogy újra elmondd. És az jó. Ha újra elmondod, én elkészítem, lefényképezem és elküldöm a végeredményről a fotót. Röhögünk.
Már megint a rém egyszerű túrós süti miatt hívtalak. A beszélgetés szomorú langymelegében szorongatom a kérdést, a túrós süti receptjére van szükségem, mondom, és csak fejben folytatom, hogy mi a fasz lesz, amikor már nem hívhatlak fel ezzel a porcukros történettel, ami hozzád tartozik. Nem kérdezem, hallgatom, amit mondasz.
——–
Benne vagyunk az őszben. Egy év telt el. Még annál is ritkábban látlak, jutok hozzád. Néha lendületből rám szóródsz a telefonon keresztül, máskor meg úgy kell kisakkozni a lépéseket feléd. Ez most a te sakkpartid, amiben te nem nyerhetsz és én sem nyerek, leginkább mindenki veszít.
——————
Benne vagyunk az őszben. Rám telefonálsz, hogy menjek érted. Kicsit távolabb találok parkolót. A találkozás furcsasága a lendületkülönbségben rejlik. Érzem, ahogy apró ütemhibákat ejt az állapotod. Rövid a hajad. Ami már nő. És ezt tudjuk, és ennek örülünk. Érzem, hogy más az illatod, és hogy úgy elfáradt a vitalitás, olyan kegyetlen a harc, hogy én csak megfeszülve nézhetem, de nem tudok hozzá közelférkőzni.
Jössz át a zebrán. Nézlek. Látom benned azt, ami vagy. Amitől Te az a nő vagy, aki nekünk vagy. Mint régen, bezúzunk az autómba, és a Duna mentén hússzal araszolunk keresztül a városon. Ujjongsz. Hogy így a Duna mellett, hogy én ezt mindennap, hogy én ezt akár mindennap… és hogy ez milyen királyság. Közben vészesen fogy az idő (annyira kurvára vészesen fogy az idő), elkezdesz szorongani, hogy vissza kell menned, a kislányoddal kell, hogy legyél. Tudom. Szorít, egyre jobban szorít az ezen a parton neked maradt idő.
—————
Megint valami vizsgálat a fővárosban. Szólsz, hogy legyek készenlétben. Már úton vagyok feléd, amikor hívsz, hogy mondjam meg, hol állok majd a villamoson, mert paróka lesz rajtad és nem biztos, hogy meg foglak ismerni. Megérkezik a villamos a megállóba, és azt látom, nagy vehemenciával integetsz, tagadhatatlanul zavarban vagy, de jót röhögünk azon, hogy túljöttél egy megállót. Lopva nézem az új hajad, hogy ezt is milyen gondosan megválasztottad, kicsit olyan, mint amikor a nők eldöntik, hogy örökre megválnak a hosszú hajuktól, és csinos frizurára váltanak.
————
Ülünk a Váci utcán, épp valami dizájnboltból fordultunk ki egy óhajtott táskával. Vásárolni, na, azt kurva jól tudtunk együtt. Azt mondani, hogy ez marha drága, de ugye, de ugye megvehetem… és a vége mindig az lett, hogy megvettük, és sikítva, boldogan rohantunk. Emiatt neked van a világon a legjobb cipőtárad.
A cipőid most itt vannak szétdobálva a lakásomban. Nem vigyázok a rendjükre. Bármelyikre nézek, te vagy. S ha felveszem, akkor is te vagy. Járok a cipőidben. Járok veled.
———-
Ülünk a Váci utcán. Csörög a telefonod. A pesti alternatív gyógyintézet hív, hogy mit kellene tenned. Te pedig tudod, hogy mit mondanak a kezelőorvosaid. Kétségbeesel, rám nézel, és azt mondod, nem tudod, mit tegyél. Egyre fáradtabb vagy a döntésekhez. Rajtad áll, hogy az orvosi vagy az alternatív módszert választod. Van-e bátorságod a születésünk óta belénk itatott orvosi módszerekkel szembe menni, egy másik, járatlanabb utat választani? Természetedből fakadóan a járatlanabb utat választanád, a rizikófaktor nyomása az orvosi ellátás felé irányít.
————
Ülsz a kisszéken a konyhánkban. Felénk ez szokás volt, a kissámlin üldögélni és úgy beszélgetni. Volt bennünk közös földiség. Édesanyád is arról a vidékről származott, ahonnan én. Nem is tudom, mi lehet vele most, hogy szakadhat a szíve. Ülsz a kisszéken, okos és tanácstalan a szemed. Készítettem neked orosz cékla-uborka-savanyúkáposzta-salátát. Egy marha nagy tálnyit jóízűen megettél. Könnybe lábadt a szemem.
—————————-
Választások, döntések, viszonyulás, viszonyítás, mérlegelés – a szavak, amelyek közt most élsz, amelyek lenyomatai a jövődnek. Úgy gondolkodni, hogy élni fogsz és előre nézni, vagy lassan búcsúzni és lezárni. Inkább előre nézni, inkább hagyni teret az időnek, ez lett a stratégiád, addig amíg el nem döntetett.
———-
Az utolsó beszélgetésünkkor is még esélyt adtál annak, hogy kicsit később még találkozunk. Miközben mindketten tudtuk, hogy ez az utolsó beszélgetésünk, amikor próbálok még beférkőzni egy kicsit hozzád, de kérsz, hogy ne. Így van ez jól. Elfogadom. Mint ahogy azt nem, hogy éhes vagy és nem ehetsz. Pedig vágyod a töltött káposztát.
——-
Nem gyógyultál meg. Meghaltál. A melleddel kezdte, és aztán szépen mindent megevett.
Nézem az ötéves kislányodat. Az óriási űrben pontosan tudja, hogy a viszonyítás mostantól az apukájától kezdődik.
Pakoljuk a cuccaidat. A papucsodban vagyok. Látom, hogy nézi, hogy ez a papucs hozzád van szokva, ő meg ahhoz, hogy a te lábadon van. Amikor nem néz oda, leveszem. Tárgyak vannak, amik kézzel foghatóan itt maradtak, és azok mind Te vagy neki.
Pakoljuk a dolgaidat. Válogatjuk az itt hagyott időt, hogy mi az, amit érdemes a kislányodnak továbbörökíteni, és kb. 13 év múlva odaadni neki. Lenyomatokat hagyunk. Gyönyörű tárgyaid közül nehéz a választás vagy az ítélkezés a tárgyak felett, hogy mi lehet fontos, és mi nem az. Persze mindent hagynánk, de nincs az a racionalitás, amely ebbe az irányba visz.
———————-
Eszembe jut a fenyőfasor, ahová a hamvaid egy részét szórtuk.
Hogy jó lesz megülni a fák alatt.
Kovarszki Andrea
A Halottak napi sorozatunk további darabjai itt olvashatók: