Amikor nagyjából egy éve Kovács Andrea Kurszán Perverz derű című kollázskiállítását nyitottam, sokat gondolkodtam azon, hogy vajon mi az ereje az egymástól távol eső képrészletekből illesztett kollázs-világoknak, és hogy tudnék a legautentikusabban kapcsolódni hozzá. Mivel etnográfus és kulturális antropológus vagyok, evidensen jutott eszembe a 20. század nagy francia etnológusa, Claude Lévi-Strauss, aki maga is sokat gondolkodott antropológia és művészet kulturális kapcsolatán. Lévi-Strauss mindig nagyon inspirált, és nem először hivatkoztam Szomorú trópusok (1955) című, elmosódott műfajú könyvére, illetve a „vad gondolkodás” és a „bricolage” fogalmakra. Erre azért volt szükségem, hogy a kollázs-világokat ne pusztán mint vizualitást, hanem mint kifejező kulturális logikát is megértsem.
A kollázs-készítés ugyanis egy olyan alkotói gyakorlat, amelyben elemi erővel, radikálisan jelenik meg a képrészletek eredeti környezetének leválasztása, majd ezekből egy szabdalt, töredékes, mégis új összefüggéseket létrehozó képi világa. A képkészítés folyamata olyan kulturális gyakorlat, amiben kulcsmotívum a történetmesélés, és amihez jól passzol az olló, a ragasztó, a cérna és a tű.
A kollázs-értelmezést történeti megközelítésben az avantgarde gondolkodáshoz kötjük, amelynek alapkaraktere, hogy tárgyakat, eszközöket, anyagokat, gondolatokat és érzéseket illeszt úgy, hogy nemcsak a részletek, hanem az egész is új értelmet nyer. Az avantgarde alkotói gyakorlat általában újrafelfedezett anyagokkal és technikákkal írható le, az alkotások elkészítésében pedig fontos szerepe van az ollónak, a csiriznek, a cérnának, a tűnek, a varrógépnek, a kalapácsnak, a szögnek, az éknek, a különféle maradék faanyagoknak és az újságpapírnak.
Heuschmidt Zita, Kovács Andrea Kurszán és Szántó Sarolta kreatív gondolkodásának is nagyon jól állnak ezek. Kép- és szövegrészletek, műteremben, lomtalanításon vagy otthon talált textilek, gyöngyök és képkeretek – ezek adják az alkotások szövetét. Ebből a gomolygásából bukkannak aztán elő végtagok, mellek, arcok, szemek, egy gesztenyehéj tüskéi, fák, női nemiszervek, arcok, virágok, egek.
Ölelés, mosoly, öregedés, krízis, hiedelmek, némaság, asszonyportrék és modellek, hullámzás, test és szexualitás, éjszakai felkelés, őrült keresés, ismerkedés és kapcsolatteremtés, kalandozás ismeretlen tájak és érzelmek felé.
Nők mint passzív objektumok, az idő szégyene (kérdőjellel), a testtel való gondolkodás – ahogy Zita fogalmaz. Úgy kerestelek, mint az őrült!; a hullámveréstől nem tudok jól aludni; a mosoly elmélyül, behatol a testembe, és ott kinyílik, mint egy virág – ahogy Kurszán szereplői szólalnak meg a szodéban – a képekre illesztett hosszabb vagy rövidebb női megszólalásokban. Első pillantásra egymásra hasonlító idős asszonyok, a nagyik, akik sziluettekké válnak a világban; és kiszolgáltatott modelltestek, amelyek mindig hasonlítanak valami másra – mint Sári zászlónak is beillő képein. Erős, egyben törékeny konstrukciók, amelyben a női lét legkülönfélébb formái jelennek meg.
Ölelés, mosoly, öregedés, krízis, hiedelmek, némaság, asszonyportrék és modellek, hullámzás, test és szexualitás, éjszakai felkelés, őrült keresés, ismerkedés és kapcsolatteremtés, kalandozás ismeretlen tájak és érzelmek felé. És akkor mi is a sajátos és kifejező kulturális logika, amihez az elemző közeget keresem?
Hát az a gesztus és mozdulat, ahogy a szem kiválaszt valamit, a kéz fogja az ollót, körbe vágja, eltávolítja azt, ami körülötte van, mert nincs rá szüksége, majd egy új, fehér lapra vagy textilre teszi. Ez a gondolkodás – mint avantgarde gesztus – erősen kapcsolódik a fényképhez mint médiumhoz. Ami teljesen másképp viszonyult a valósághoz, mint a festmény vagy a szobor. Egészen másképp expresszív. Walter Benjamin (1892-1940) német filozófus a fotóalapú kollázst a baloldali avantgarde „harci fegyverének”, a konstruktív kritika eszközének tartotta. És a konstruktív kritikára a két világháború közötti Európában úgy volt szükség, mint egy falat kenyérre. A konstruktív kritikára ma, Közép- és Kelet-Európában, itt és most Magyarországon úgy van szükség, mint egy falat kenyérre.
A testek, az arcok, a kendőzetlenség nem megoldások a társadalom problémáira, de a szokatlan kiemelések élesen világítanak a világra. A megközelítések pedig univerzálissá válnak. Mint az ölelés, a mosoly, az öregedés, a krízis, a hiedelmek, a némaság, a nagyik és sziluettjeik, a hullámzás, a test és a szexualitás, az éjszakai felkelés, az őrült keresés, az ismerkedés és a kapcsolatteremtés, a kalandozás ismeretlen tájak és érzések felé.
Köszönjük Zitának, Kurszánnak és Sárinak, hogy szabadon bemutathatjuk munkáikat a Dajer Szellemi Műhely megnyitásának alkalmából!