Vajon mi lenne, ha egyik reggel arra ébrednénk, hogy üresek az oldalak az interneten? Azt hihetnénk, elszakadtunk a világtól, nem tudunk semmit, meghalt az élet, de azt is gondolhatnánk, végre megszűnt a függés, végre figyelhetünk az igazán fontos, „emberi” dolgokra. Noha vélhetően több igazi kapcsolódásra lenne lehetőségünk egy netmentes világban, nagyon sokan katasztrófaként, világvégi pánikként élnének meg egy ilyen eseményt. Az internet által közelebb hozott lehetőségek önmagukban nem tekinthetők rossznak, de a mértéktartás, a határhúzás jogát mintha kiengedtük volna a kezünkből. Tari Annamária „Üresre töltve – A digitális hedonizmus és az analóg depresszió” című, a 21. Század Kiadó gondozásában nemrég megjelent könyve azt mutatja meg: még mindig mi döntünk, akkor is, ha hajlamosak vagyunk elhinni az ellenkezőjét. Gyarmati Zsuzsi írása.
Ahogy nem vettük észre, hogyan folyik be a közösségi média az életünkbe, úgy nem vesszük észre azt sem, hogyan rendeli maga alá a személyes kapcsolatokat, az élő szót a mesterséges intelligencia, és hogy hány olyan dolog van, amit elkezdtünk már elfelejteni, mivel egyszerűen nem gyakoroljuk. Mi marad így helyette?
Emlékszem, mikor egy évvel ezelőtt először töltöttem le a chatGPT-t és egy nehéz kérdést feltéve azonnal megkaptam a nem épp szűkszavú választ, úgy megijedtem, mikor a chatGPT „megszólalt”, hogy jó félévre le is töröltem a telefonomról. Persze nagyon könnyű hozzászokni ahhoz, hogy van „valaki”, aki mindenre azonnal tudja a választ – de ne felejtsük el, hogy erre mi hatalmaztuk „őt” fel! Nehéz felismerni a döntési, választási képességünket és jogunkat (!) arra, hogy lehet olyan az életünk, amilyennek szeretnénk, mert képesek vagyunk alakítani, formálni azt.
A mesterséges intelligencia által előállított idealizált baráttal, barátnővel, akár anyával sokkal könnyebb ugyan az élet, csak épp nem valóságos.
Pedig az érzelmeink még valódiak, csak mintha nem jó helyen élnénk meg őket.
Egy olyan csoporthoz akarunk tartozni, ahol tulajdonképpen mindannyian egyedül vagyunk, és ahonnan hiányzik a kölcsönösség és a valódi érzelmi támogatás.
Aki olvasta Tari Annamária „Hol a boldogság mostanában?” című könyvét, az tudja, hogy Annamária könyve(i) csak azoknak illúzióromboló(k), akik eddig abban éltek. Legújabb, „Üresre töltve” című könyvében különböző nézőpontokat ízlelhetünk és ütköztethetünk magunkban, latolgatva azok igazságát saját életünkre vetítve.
A könyv egyik kulcsüzenete:
„Jó lenne, ha látnánk, hogy mi (emberek) a techgigászok játszmájában nemhogy gyalogok nem vagyunk, még a tábla szélén sem szereplünk, pedig belőlünk élnek.”
Boldogabbak voltunk az analóg korszakban?
A csúcsra járatott, minden korosztály körében igen népszerű Stranger Things Netflix sorozat tiniből avanzsált fiatal felnőttjei olyan boldogan élnek digitális eszközök nélkül, mint Marci Hevesen. Igaz, hogy demogorgonokkal, meg vecnákkal kell megküzdeniük – akikkel Marcinak nem –, de az öt évad részeiben csak analóg eszközök használata jelenik meg. És noha a chatGPT korát éljük, ez mintha egyáltalán nem hiányozna a sorozatból. Számomra azért is vált ez a film a szívem csücskévé, mert gondtalan, már-már retro hangulatú analóg korszakomba repített vissza. De a Z generáció tagjainak is legalább részben korhű betekintést tud adni abba a korszakba, amelyből a szülőknek esetleg még VHS kazettáról se maradtak emlékeik. Noha a Stranger Things megalkotói valószínűleg használtak mesterséges intelligenciát a sorozat gyártása során, a jelenetekből – az irányadó korszak miatt – az okoseszközök és az azzal összefüggésbe hozható aktuális jelenségek – hála az égnek! – kimaradtak.
Annamária számos olyan párbeszédet ír le könyvében, amelyek bármely családban előfordulhatnak vagy elő is fordultak már. Zavarba ejtő pontossággal villannak fel azok a helyzetek, amikkel szülőként vagy gyerekként nem tudunk mit kezdeni. Az értetlenség, az eszköztelenség, a generációs különbségek mindkét oldalon megjelennek – ezért lenne fontos ezekről kommunikálni, és a megoldásokat nem autoriter módon, hanem közösen, családra szabottan kitalálni. A könyv számos mesterséges intelligenciával kapcsolatos tanulmányt is bemutat,
az életszerű szituációk mesteri megjelenítésével pedig abban segít a szerző, hogy az elméleten túl a gyakorlati megvalósításhoz is közelebb kerüljünk.
Tari Annamária az általános türelmetlenségünkre is felhívja a figyelmet: folyton csak azt helyezzük fókuszunkba, hogy minél hamarabb megkapjuk, amit épp akarunk. Ez a türelmetlenség jelenik meg a személyközi kommunikációnkban is: minek várni, ha valami azonnal a miénk lehet, és nem kell szenvednünk (kivárnunk) a megszerzésig tartó idő alatt?
E könyvvel közelebb kerülhetünk annak megértéséhez is, hogy a gyerekeink micsoda szorongásnak vannak kitéve a közösségi média szigorú szabályrendszere (csoportnormája) miatt, és hogy miért nem boldogok akkor sem, ha mindent megkapnak, nincs még felelősség se a nyakukban és nagyjából azt csinálhatnak, amihez kedvük van. A tinik élethelyzetei azért jelennek meg hangsúlyosan a könyvben, mivel a serdülőkor kritikus időszak az identitás, a szociális készségek és a kapcsolatépítés fejlesztése szempontjából.
„Nekik egyszerre kell megélniük a kamaszkor minden nehézségét, és közben jelen lenni abban az online térben, ami nem tanít meg szeretni, empátiát érezni, sőt épp ellenkezőleg: az indulatot és az agressziót támogatja”
– utal Annamária a probléma összetettségére.
„De azt végképp nem gondoltuk volna, hogy a közösségi média érzelmi hatására észrevétlenül kezdenek megváltozni olyan – korábban betonbiztosnak vélt – kapcsolati működések, amelyek az élettel összefüggő érzelmek, az öröm funkciói és a vágyfantáziák mellett majd elkezdik megváltoztatni az élet minőségét, áthuzagolják a saját élet feletti irányítás értelmét, és csökkenteni fogják a kíváncsiság, érdeklődés meglétét. Utóbbi pedig ahhoz kell, hogy valaki élni akarja az életét, ne pedig csak múlatni az időt” – emeli ki Annamária könyvében.
Digi detox, az idegrendszer pihentetője
A lehetséges kognitív veszteségek, úgy tűnik, egyelőre nem ijesztették meg az embereket, sőt, sokaknak talán riogatásnak tűnhet olyan tanulmányokat olvasni, amelyekből az derül ki, hogy a mesterséges intelligencia mindennapos használata rombolja a motivációt, az önbizalmat és a kíváncsiságot. Számomra viszont a könyvben olvasható megállapítások épp, hogy megerősítették eddigi megéléseimet.
Lehet, hogy nem jó olyan megtörtént esetről olvasni, amikor a ChatGPT elszigetelt egy 16 éves fiút a családjától és segített neki megtervezni az öngyilkosságát, de jobb tudni, hogy ez bárkivel megeshet, mint áltatni magunkat azzal, hogy a mi családunkban nem fordulhat elő ilyesmi. Vagy legalábbis tegyünk meg mindent azért, hogy tényleg ne forduljon elő! Egy felnőtt legfontosabb feladata, hogy érzelmi biztonságot nyújtson, valóban érdeklődjön és segíteni akarjon a gyereknek – ehhez első lépésként remek olvasmány Tari Annamária új könyve.
És noha immár életünk természetes részeként tekintünk a digitális tér okozta szorongásra, mégis jó tudatosítani magunkban, hogy a digitális detox – vagyis a hosszabb-rövidebb időre szóló visszavonulás az online térből, vagy legalábbis a digi jelenlét korlátozása – mennyire szükséges és kellemes tud lenni: tehermentesíti idegrendszerüket azáltal, hogy teret és időt nyerünk az ingerek nyugodtabb, alaposabb feldolgozására. (Lásd podcastunkat Dávid Ferenccel a Digitális kikapcsolódás-programról – LINK)
A könyv elolvasása után két kérdés nem hagyott nyugodni, ezért közvetlenül a szerzőnek, Tari Annamáriának tettem fel őket:
Hogyan lehet elmagyarázni a chatbotokkal folytatott, „emberpótló” interakciók veszélyét a mai tiniknek, akik az okoseszközök korában szocializálódtak, és az infókorszak előtti időket legfeljebb hírből ismerik?
Tari Annamária: Bármelyik korcsoport esetén az a szülő-gyerek kapcsolat alapkérdése, hogy a gyerek hallgat-e rád, meghallja-e, amit mondasz. Ebből az érzelmi kapcsolatból indulhat el az, hogy elkezdjél neki mesélni. Kísérleti jelleggel be lehet vetni a gyerekkel egy olyan kirándulást, ahol senki sem használ okoseszközt, és amikor hazaértek, megkérdezheted, hogy mire emlékszik belőle. Aztán, ha egy másik alkalommal vitte az okoseszközt és használta is, akkor kérdezd meg tőle, mi maradt meg benne a kirándulás élményéből, illetve beszélgethettek arról, hogyan érezte magát az egyik és a másik helyzetben.
Az eszközhasználat a legelső pont, ahol egy szülő elkezdhet beavatkozni. 24-48 óra kell ahhoz, hogy egy gyerek idegrendszere visszalassuljon. A visszalassulást az segíti, ha mondjuk elviszed színházba a gyereket, vagy olvasol neki, vagy akár egy héten egyszer-kétszer leültök együtt zenét hallgatni. Ily módon lehet megmutatni neki az élményszerzés, élményfogyasztás egyik módját a másikhoz képest.
Ha a szülő értéknek gondolja azt, amit a digi-korszak előtti időkben átélt, akkor akárhány éves is a gyerek, el lehet neki mesélni, hogy az miért volt jó. Nem jobb volt, hanem hogy jó volt. Ha azt mondjuk, hogy jobb volt, óhatatlanul a mostanit értékeljük le.
Ez a legnagyobb hiba, amit elkövethetünk, mert a gyereknek ez most az abszolút trend. De a diákoknak azt szoktam mondani, hogy kétnapos sajt nincs, mert azt érlelni kell. És az emberek gondolkodását, idegrendszerét, értékrendjét is érlelni kell. Gyorsan nem megy semmi. Jó, ha tudjuk érzékeltetni a gyerekkel: azért érdemes tudni valamit, mert akkor nincs elveszve – hisz az agyunkban is van természetes intelligencia, ami legalább olyan fejlett, mint a felkapott mesterséges intelligencia. Sajnos nem használjuk ki agyunk kapacitását, az ember elfelejt tanulni, pedig a rántottasütést vagy a cipőbekötést is el kellett sajátítanunk valamikor. Ha a gyerek felismeri, hogy érdemes használnia a saját eszét, akkor se lesz elveszve a világban, ha nincs nála egyetlen okoskészülék se – és ez a legnagyobb érték.
Miket nem válthatunk ki a ChatGPT-vel azon kívül, hogy nem fogja helyettünk megfőzni az ebédet, vagy hogy nem tud eljönni velünk bulizni?
Tari Annamária: Nincs empátiája ennek az algoritmus halmaznak. Nagyon más az, ha a gyerek sír vagy szomorú, és te átöleled őt és megkéred, hogy meséljen, mint az, amikor a képernyőn azt olvassa, hogy „Ohh, nagyon sajnállak!”. Ettől a mondattól belül még nem lehet érezni különösebben semmit, mert hiányzik az empatikus támogatás. Ha a ChatGPT-s támogatás mondjuk 1 x, akkor az, ha te megpuszilgatod, 200 x, és ez egy elég nagy különbség. Mégis a legnagyobb félelmem az, hogy elfogadjuk: egy x-szel is lehet működni, pedig nem lehet. Vagy ha mégis, akkor robotokká válunk. A chatbotok, amelyek mindig kéznél vannak, ha kell, sosem unalmasak, mindig validálnak és sosem ítélkeznek, valahol az anyai funkciót testesítik meg. Úgy tűnik, azért van ekkora keletjük, mivel a kamaszoknak érzelmi hiányuk van az életben, amit ezzel az eszközzel látszólag pótolni lehet.
A könyv az elmélet és a tanulmányok bemutatása mellett számos gyakorlati tanácsot is ad, mindannyiunk okulására álljon itt néhány:
- tartsuk tisztán a gondolatainkat, és kezeljük szorongásainkat úgy, hogy közben a realitás talaján maradunk, így tudjuk megőrizni lelki erőnket, kitartásunkat és erőfeszítésre való képességünket
- ne mások Instagram profilja alapján vonjunk le következtetéseket
- ha egy tini nagyon nehezen kezelhető, nem társalog, rángatja a vállát, csúnyán beszólogat, akkor érdemes arra gondolni, vajon mit mutattak neki, megijedt-e valamitől, vagy agresszívak-e vele a társai
- tanuljuk (tanítsuk) meg, hogyan kell használni a mesterséges intelligencia eszközeit!
- a szülő vegye vissza az irányítást – ehhez az kell, hogy értse és átlássa a mesterséges intelligenciában rejlő veszélyeket!
- engedjünk nagyobb teret, szabadságot a gyereknek és hangsúlyozzuk, hogy bízunk benne!
- közös programok, sok beszélgetés (sablonkérdések helyett valódi érdeklődés), idézzünk fel együtt emlékeket!
- tanítsuk meg a gyereket beszélni az érzéseiről, ehhez mutassunk mi is többet saját érzelmi világunkból!
- nem kell mindig valakivel, valahol „együtt” lenni az online térben, lehetünk olykor önmagunkban, csendben gondolatainkkal
- olvassunk a gyerek életkorának megfelelő mesét, ezzel tudjuk fejleszteni fantáziáját
- emlékezés képességének megőrzése, használjuk az agyunkat!
- független, gondolkodásra és önálló véleményalkotásra képes emberek vagyunk, viselkedjünk is úgy, és ne dobjuk azt senkinek és semminek se oda!
- senki sem kényszerít minket arra, hogy használnunk KELL a mesterséges intelligenciát
- örüljünk visszafogottabban azoknak a fejlesztéseknek, amelyek távol tartanak a valóságtól vagy tárgyiasítják az embert!
- gondolkodjunk kritikusan, csak azt fogadjuk el, ami valóban javunkat szolgálja!
- a nem emberi rendszerekre eszközként tekintsünk!
Ez a cikk nem mesterséges intelligencia segítségével íródott.
—————————————————————————
Kapcsolódó tartalom: