A kamaszoknak szóló mentális egészségvédelem mindenkinek jó befektetés – Amerikából jelentjük

Feuer Vera gyerekpszichiáter lassan 20 éve Amerikában él, 14 éve a New York állambeli Northwell Cohen Children’s Medical Center gyerekpszichiátriai ER- (sürgősségi) osztályának vezetője. Nemrégiben a CNN készített vele interjút egy olyan mentális egészségvédelmi program kapcsán, amely többek közt a Covid-járvány kamaszok életére tett hatásaira reagálva született, és amelyet a Biden-kormányzat egy 80 millió dolláros csomagból támogatott. Feuer Verával Barna Era beszélgetett.

Dajer: Amikor felhívtalak és egyeztettünk, azt mondtad, két gyerekeket fogadó pszichiátriai részlegnek vagy a vezetője. Segítesz megérteni, mik ezek és mi a különbség köztük?

Feuer Vera: Először is a mi gyerekkórházunkban van egy sürgősségi osztály, és azon belül létezik egy külön pszichiátriai részleg. Ezt úgy képzeljétek el, hogy ez egy pici, zárt és biztonságos részlege a sürgősségi osztálynak, ahol jellemzően olyan gyerekeket fogadunk, akik krízisben vannak – aktívan próbálják bántani magukat vagy másokat. Őket itt védett körülmények közt tudjuk ellátni, kaphatnak nálunk gyógyszert, ha kell, biztonságos szobába rakhatjuk őket. A másik ellátástípus az ambulancia, ami pedig úgy működik, mint egy terápiás iroda vagy gyerekorvosi rendelő.

D: Vagyis ez utóbbi klasszikus járóbeteg-ellátás.

FV: Így van, ahol van gyerekpszichiáter. Bárki bejöhet időpont nélkül is, ami azért is nagy ritkaság, mert itt, Amerikában nincs elég gyerekpszichiáter.

D: Ahogyan itthon sincs…

FV: Igen. Ez a részleg azért született a kórházon belül, mert rengeteg gyereket küldenek hozzánk a szülők, az iskolák, a gyerekorvosok, a legváltozatosabb problémákkal. De a gyerekek többségének – akik 5 és 17 éves kor között lehetnek nálunk – nincs szüksége kórházi körülményekre ahhoz, hogy megfelelő segítséget kapjon. Ha ez az osztály nem lenne, akkor ők is mind a sürgősségin kötnének ki, ahol kötelező persze fogadni őket, sőt egy ideje előírás, hogy dolgozzon ott gyerekpszichiáter vagy valamilyen mentális egészségügyi szakember. Mondjuk ha egy gyerek úgy érkezik hozzánk, hogy az iskolából hazaküldték, mert öngyilkosságra utaló megjegyzéseket tett, azt komolyan kell venni. Még akkor is, ha valójában ekkor még senki sem tudja, hogy ez mit is jelent, valós szándékról vagy egy erősen frusztrált gyerek kijelentéséről van-e szó. És ha történetesen ilyenkor nincs ambulancia, akkor beküldik a sürgősségi osztályra, amivel azért először találkozni akkor, ha valaki mentális problémákkal küzd, lássuk be, nem a legnagyobb élmény.

D: A valós öngyilkossági gondolatok már nagyon is komoly problémákat jelezhetnek, de milyen panaszokkal érkeznek hozzátok a fiatalok jellemzően az utóbbi időkben?

FV: Például azzal, hogy a gyerek rendszeresen nem jelentkezik be az online óráira, teljesen kiesik a virtuális oktatásból. Vagy nem akarja elhagyni a lakást, nem beszél a barátaival sem már, és akkor emiatt mindenki aggódik, hogy mi lehet vele és kell-e neki segítség. Ilyenkor bejön hozzánk az ambulanciára, ahol felmérjük, hogy ehhez most gyógyszeres kezelésre van szüksége, vagy terápiára, netán mindkettőre, esetleg konkrétan kórházi kezelésre, vagy éppen semmire nincs szüksége, de a szülőket akkor is támogatni kell.

D: Magyarországon ritkán hallani arról, hogy hasonló problémákkal egészségügyi szolgáltatókat keresnek fel az iskolák vagy a szülők. Az az érzésem, hogy sokan, akik segítséget kérnének, azt sem tudják, hova is kéne fordulniuk.

FV: Itt, Amerikában nagyon más a kultúrája annak, ahogy az emberek használják a mentális segítséget, a terápiát és egyáltalán a pszichiátriát. Alapvetően sokkal kézenfekvőbben van jelen itt az emberek életében az, hogy nem csak testi problémák esetén lehet és kell segítséget kérniük. A pandémia kapcsán nem csak New York-i tapasztalataim vannak, mert vezetek egy bizottságot az Amerikai Gyermekpszichiáterek Szövetségén belül, ahol az ország minden területéről dolgoznak szakemberek. Minden kolléga azt mondja, hogy megnövekedett a hozzájuk forduló gyerekek száma, illetve hogy a sürgősségiről is magasabb arányban kellett az utóbbi évben felvenni gyerekeket a kórházba, mint korábban. Lehet persze ennek egy olyan oldala is, hogy a lezárások alatt mindenki késleltette a segítségkérést.

D: Ugyanakkor pont a pszichoterápiás programok tudtak elég gyorsan és könnyen alkalmazkodni az online világhoz. Gondolom, így volt ez nálatok is…

FV: Igen. A járóbeteg-terápiák, járóbeteg-pszichiátriai ellátások hihetetlenül gyorsan, nagyon hatékonyan átálltak, és a legtöbb helyen az látszik, hogy az emberek következetesebben, kitartóbban is „járnak el” a terápiájukra így, hogy nem kell utazni az időpontokra. Mert hát ugye, ha belegondolunk, még ha közel is van a terapeuta, akkor is nehéz menedzselni egy családban, hogy beleférjen a napjukba, kinek hova kell menni és kit hova kell vinni naponta. De most, hogy az emberek virtuálisan találkoztak, jobban megoldották ezt a logisztikát.

D: Az is lehet, hogy szülői oldalról a kontroll szerepe is sokkal nagyobb lett, lehetett ezáltal, nem? Mivel gyakorlatilag minden otthon zajlott, mondhatni egymás szeme előtt.

FV: Az is benne van, persze. Két fő tendenciát látunk Amerikában a mostani adatok alapján, mivel több kutatás is folyik arra vonatkozólag, hogy mi változott a gyerekek mentális egészségében a pandémia alatt. Sokkal több gyerek jön hozzánk depressziós, szorongásos tünetekkel. Sajnos magasabb az öngyilkossági kísérletek száma, még ha nem is a befejezett öngyilkosságoké. Mi éppen most készültünk el egy tanulmánnyal egy kutatásról, amely a járvány első három hónapját vizsgálta, amikor New Yorkban a legdurvább lezárás volt, és azt láttuk, hogy szignifikánsan megnövekedett a súlyos esetek száma, tehát amikor kifejezetten intenzív osztályos kezelés kellett az öngyilkossági kísérlet után. A másik csoport pedig, amelyiknek a létszáma drasztikusan megnövekedett, és nagyon jelentős mindenhol, nem csak Amerikában – a minap pont egy ausztrál gyermekkórházi kollégával egyeztettem erről telefonon –, az az étkezési zavaros gyerekeké. Az étkezési zavarok kialakulása mögött sokszor kontrolligényről van szó. Vagyis a gyerek semmi másra nem tud önállóan direkt hatással lenni, semmit sem tud annyira saját kézben tartani, mint az étkezését. Hogy mit, mikor és mennyit eszik. Sokszor a szülői és családi dinamika van a probléma hátterében. Ennek a mostani kicsúcsosodását látjuk, amikor mi, felnőttek is négyszer-ötször annyi időt töltöttünk online, mint előtte, és amikor a gyerekek is rengeteg felügyelet nélküli időt voltak a neten. Márpedig azok a gyerekek, akiknek a testképe, az énképe annyira erősen a mások visszaigazolásától függ, főleg kamaszkorban, talán érzékenyebben is reagáltak arra, amit az online világ közvetít a testideálokról.

D: Nem elbagatellizálva ezeket az okokat, sőt, mégis nem lehetséges, hogy a legtöbb zavar magából az életformából jött, hogy gép előtt ülünk egész nap, és a monitorhoz is jutott mindig popcorn és kóla, mint a moziban?

FV: Persze, ez is benne van. Sokan tényleg rengeteget ettek, be voltunk zárva egy csomó kajával, míg másokat pont valamiféle „ételbizonytalanság” frusztrált a bezártság miatt. Már előtte is milliók éltek ételbizonytalanságban Amerikában, bennük pont ezt erősítette fel a lock down, szóval mindkét irány kihatott az étkezésre és szerepet játszott abban, hogy további étkezési zavarok születtek.

D: Azért az fantasztikus, hogy már menet közben is tudtátok kutatni, milyen tendenciák érzékelhetőek, hogy olyan volt a szakmapolitikai környezet, ami ezt megengedte, sőt támogatta! Gondolom, így sokkal rövidebb idő alatt, szinte azonnal reagálhattatok arra, amire szükség mutatkozott, akár a klinika, akár az ambulancia szintjén.

FV: Folyamatosan próbáljuk fejleszteni a sürgősségi ellátásunkat, mégpedig úgy, hogy szorosabban összekapcsoljuk a gyerekközösségekkel, az iskolákon keresztül. Erről készült többek közt a CNN-riport is, hogy most nyílik júliusban a második, iskolákat ellátó ambulanter krízisközpontunk. Ennek a lényege pont az, hogy még érzékenyebbek legyünk a közösség igényeire, márpedig az iskolák az első számú együttműködő partnereink, akik mindennap látják ezeket a gyerekeket. Fontos, hogy ha vannak szoros iskolai kapcsolataink, akkor piramisszerű a mentális ellátás, azaz alul széles és preventív hatású, fönt a csúcson pedig már a krízisellátás folyik. De az iskolákon keresztül a szülőknek és a tanároknak is tudunk szolgáltatni, akiket szintén megtépázott a pandémia. Ezért mondtam így, hogy ez valóban egy igazi szoros kollaboráció lehet a közösséggel, amelyben élünk és dolgozunk. Az ilyen kapcsolatokkal tudtunk nagyon naprakészek lenni, képzéseink voltak, támogató csoportokat futtattunk a tanároknak és a szülőknek akkor, amikor a legjobban kellett.

D: Ezek akkor mind online mehettek, de folynak tovább a nyitás után is?

FV: Rendszeresen, kéthetente találkozunk a klinikai teamekkel az iskolákban. El kell mondanom, hogy azok az iskolák, akikkel mi dolgozunk, nagyon jól ellátott iskolák, ami nem jellemző az egész országra. A mi kórházunk a magasabb életszínvonalat jelentő Long Islanden van New Yorkban, de ez azért nem jelenti azt, hogy minden körzet nagyon gazdag lenne. Vegyes a populáció, Magyarországhoz képest nagyon is diverz, tehát nagyon sokfajta diák és család él a mi körzeteinkben. Viszont az amerikai átlagot tekintve jól ellátott iskolákról van szó, ez tény. Minden iskolában van iskolapszichológus és szociális munkás, de gyerekpszichiáter nincs, arra ott vagyunk mi.

D: A ti szolgáltatásaitokat az iskolák fizetik? Vagy a szülők fizetik, a családok?

FV: Ezeknek az iskoláknak a budgetje központi költségvetésből származik, az adófizetők dollárjaiból, így minket részben az iskolák, részben a családok fizetnek. Minden iskola, amelyik részt vesz ebben a partnerkapcsolatban, éves díjat fizet felénk, és ezért rengeteg mindent kapnak tőlünk. És természetesen az egészségügyi beavatkozásért a biztosító is fizet nekünk, de ebben a programban azokat is ellátjuk, akiknek nincs biztosításuk.

D: Az iskolák külön pályázhatnak plusz állami támogatásért, hogy ilyen programokban benne lehessenek?

FV: New York állam az első állam volt a sorban Amerikában, ma már több állam is így van ezzel, ahol három évvel ezelőtt kötelezően bevezették az iskolákban a mentális egészség oktatását. A Covid kapcsán most Biden elnök aláírt egy nagy egészségügyi segélycsomagot, aminek egy jelentős része konkrétan a gyerekek mentális egészségvédelmére, és azon belül is az iskoláknak az erre fordítható támogatására vonatkozik. Arra, hogy a családok és a különböző szervezetek összefognak, hogy segítséget kapjanak az iskolájukban, most rengetegféle modell van, a miénk csak egy modell a sok közül, ami egyelőre nagyon jól működik.

D: Utaltál rá, hogy bár az új amerikai kormányzat egészségpolitikai irányait, szándékait jól mutatják ezek a döntések, azért a helyzet nem ilyen rózsás Amerika-szerte.

FV: Így van. Az itteni statisztikák is azt mutatják, hogy a diagnózistól addig, amíg valaki a neki való kezeléshez juthat, akár 4-8 év is eltelik, ami elképesztően sok, szinte egy teljes gyerekkor. És azt is tudjuk, hogy ha a gyerekkori pszichiátriai problémák nincsenek megfelelően kezelve, abból súlyosabb problémák lesznek később. A prevenció elengedhetetlen része, alapja, hogy már kicsi kortól kezdve tanítsuk a gyerekeket arra, mi a mentális segítségnyújtás, hogyan kérhetsz segítséget, illetve hogyan tarthatod egészségesen magadat – pont úgy, mint ahogy megtanítjuk őket szépen fogat mosni.

D: Nálunk az iskolai szociális munkások rendszere éppen leépült az utóbbi tíz évben, iskolapszichológusok sincsenek jellemzően teljes állásban az intézményekben. Volt egy hullám korábban, amikor úgy tűnt, hogy akár ilyen szakmai esetmegbeszélő teameket, csoportokat is fel tudnak majd állítani az iskolák a hozzátok hasonló ambulanciaszerű intézményekkel, de ez nem kapott kellő állami támogatást. És nálunk iskolai mentálhigiénés programokat hivatalosan azok az iskolán kívüli szolgáltatók tarthatnak, akik megkapnak egy minősítést, de egyfelől nem bővül a programok sora nagy ütemben, másfelől attól, hogy egy program szerepel a listán, pénzt még nem adnak rá. Sokszor maradnak így a fű alatti megoldások, vagy azok az iskolák fizetnek ilyen programokért, amelyek családjai megtehetik. Azért is mondom ezt az összehasonlítást, mert kíváncsi vagyok rá, hogy mióta megjelent veled a CNN-interjú, nem kerestek itthoni kollégák?

FV: Hát én nem tudom, mennyien látták ezt a Facebookon, kik hogyan értesülhettek róla. Van itt egy itteni magyaroknak szóló Hungarian Hub nevű szervezet, ők csináltak velem egy interjút, de ők is csak inkább az érdeklődés szintjén, nem tudom, mit lehetne ebből otthon adaptálni, ha ott annyira más a szakpolitikai klíma és a támogatási rendszer. De sajnos nincsenek is már élő szakmai kapcsolataim az otthoniakkal. Itt, ha pályázunk, mindig megmutatjuk azt is, hogy milyen eredményei vannak a programoknak, amelyek további költségmegtakarításokat fognak jelenteni. Tehát egyrészt hiszünk benne, hogy fontos egészséges gyerekeket nevelnünk és ezért mindent megtennünk, másrészt konkrét számokkal is ki tudjuk mutatni, hogy megéri a befektetést. Például ebben az iskolai programban azt is ki tudjuk mutatni, hogy amióta együtt dolgozunk ezekkel az iskolákkal, az érintett iskolai körzetekből sokkal kevesebb gyerek kerül be kórházi osztályra, vagyis valóban kórházi ellátást takarítunk meg mind a rendszernek, mind a szülőknek. Vagy idesorolhatom azt is, amikor megmutatjuk, mennyivel csökkent az iskolai hiányzások száma. És itt ezek elegendő meggyőző érvek. Szerencsés vagyok, hogy itt dolgozhatok ebben a kórházban, mert nálunk viszonylag hosszú távon vizsgálják ezeket a dolgokat. Vagyis azt is pontosan látják, tudják, hogy ha a mi gyerekkórházunk az iskolákkal együtt dolgozva segít ezekben a krízisekben, akkor azok a szülők, azok az iskolák, ergo annak a közösségnek a tagjai sokkal inkább a mi gyerekkórházunktól fogják igényelni az egyéb ellátásokat is….

A témát hamarosan hazai kutatási és klinikai tapasztalatokkal folytatjuk…