Legutóbb Londonból mutattuk be a nőt, aki korszerűbbé teheti az angol futballt, most pedig a magyar szurkolótáborból közvetítünk, nem csak drukkereknek. Váratlanul kaptunk egy szépen ívelt történetet, és egyáltalán nem bánjuk, hogy a mi hálónkban landolt. Vendégszerzőnk kronologikus-ironikus-euforikus írása női grundfociról, Herehalálról, verssorokról, szerelemről, kilöttyenő sörökről és átlényegülésről.
Berobbant az életembe a futball. Hogy mi kerítheti úgy hatalmába a nőt, hogy esténként meccset nézzen, részt vegyen a hazai futball fejlődéséről, a csapatról, a ki- és összetartásról szóló disszertáció házi védésén, végül eljusson a lelátóig, nem szorul különösebb magyarázatra.
Azért mindez nem előzmények nélküli. Kezdjük a végigfocizott gyermekkori nyarakkal: a bújócska mellett talán ez volt a leggyakoribb elfoglaltságunk. Igazi grundfoci volt, lyukas kerítésen átlógva értük el az iskolai aszfaltot. Fiúkkal játszottam – naná! – egyedüli lányként. Egy percig nem éreztették ebben a kicsiny utcai brancsban, hogy alacsonyabb rendű lennék, cserébe sokat futottam, még passzoltak is. Aztán emlékszem újságpapírtölcsérbe csomagolt avas szotyira a kisváros kis meccsein. Káromkodásra, köpködésre, meg egy Zámbó nevű fürge lábú gyerekre, aki végül feljebb került a sokadosztályból. Voltak otthoni meccsnézések is, félfekvésben a sorrend: apám, én és a macska. Csak mi, pedig az apámnak fia is van. A hangyás Mecsek tévé mellett tanultam a lesszabályt, a labda elrúgásának pillanatában kezdetű verset. (Apu végtelen türelemmel oktatta, büszkeségből, mert képben volt, mert taníthat valamit.)
A grundfoci, a fizikai fáradtság mámorító érzése jó pár évvel később, szegedi lakótelepek albérleti mérkőzésein köszönt vissza. Ott már olyannyira megedződtünk mi, csajok – vagy csak úgy éreztük –, hogy túlzott önbecsüléstől részegülve beneveztünk az egyetemi bajnokságba, Herehalál néven… Kár volna mélyen elemezni ezt a minden szerelmet, bánatot, küzdelmet tömörítő csapatnevet, amivel a legtöbb szurkolót, a legtöbb figyelmet vonzottuk egy adott pillanatban, a híres egyetemi ligában. (Például imádták, ha labdát érve visítottunk.) Voltak ellenfelek, akik komolyan vettek minket, voltak csúnya vereségek, döntetlenek is. A közös nevező inkább a meccsek után érkezett el, a Béke tanszéken.
Mindent egybevetve, mint egy igazi későn érő típus, pár napja a lelátón találtam magam… Világszínvonalú stadionunk vitathatatlanul egy építészeti élmény, még akkor is, ha a maga nemében kevésbé vonzó műfajként tekintek rá. Van abban valami egészen felemelő, ha az ember lánya egy nagy meccsen, hatvanezred magával ül egy fociarénában, a pirossal leöntött lelátó nagy masszájának piciny részecskéjeként. Nem készültem rá, nem is tudom, hogy kell. Rögzítsük, az okos foci nem nekem való. Bár állítólag azon kevés nő közé tartozom – az arány a lelátón is megmutatkozott –, aki időnként érti a futballt, de a rendszert nagyon is kívülről látom, az érzés valahol legbelül van. Tartottam a csúfos vereségtől, mégiscsak bajnokok ellen a mi kis maroknyi népünk. Előre megmondták, a portugáloknál kit kell figyelnem, juszt se sikerült. A sztárok nem érdekelnek, ahhoz túl sokat keresnek, inkább olyasmi, hogy élőben lássak lest, hatalmas védéseket, végigvitt labdákat. Legjobban izgatott a nagy közös himnusz, tízezrekkel együtt, szívre tett kézzel – ezt hogy fogom csinálni? Az elejét majdnem elrontottam: a portugál nemzeti éneket a büféből hallgattam (tervezhető létszám mellett ma sem értem, miért nem lehet felkészülni kellő mennyiségű csapossal, mindegy, ezek is mi vagyunk), épp fizettem a sörökért, kár minden elmulasztott másodpercért, mert a tündöklő rituális pillanatokban, a fegyelmezett tömegben állva egy véletlen mozdulat folytán az előttünk állók bokájára locsoltam, mind egy cseppig. A szakrális lábmosásért még csak egy ejnye-bejnyét sem kaptam, amiből világos lett az az átlényegülés, ami aztán az egész meccs alatt fokozhatatlan élménnyé nemesült. A himnusz a balsorssal, meg a bűnhődéssel itt egészen mást jelent (a verssorok, a szavak szintjén erről rég nem gondolkodunk, mint ahogy azon sem érdemes, hogy jön ide a „lesz még Erdély…”). Más a dimenzió. Ordítottam, hullámoztam, tapsoltam, ahogy a B-közép diktálta. Nem tudom, mi a pszichológiája, ha több tízezres tömeg egy ütemre mozdul, buzdít, mi az, ami visz, ránt magával, de félelmetes. Nagyon behúzott, a torkom görcsben, minden előítélet elmúlt.
Mi, a szurkolók vagyunk a tizenkettedik játékosok, mondták, és tényleg. Ez a Gulácsi (a név hallatán egészen mostanáig a „virágünnep” jutott eszembe) a harminckilencedik percben óriásit védett. A bennünk lévő csoda kitartott majdnem végig. Velem nem nagyon beszéltek a lelátón a férfiak, csak egymás közt. Pedig igyekeztem. Annál a lesgólnál pár másodpercre felrobbant a stadion, az öröm a perc törtrészéig tartott, de leírhatatlan. A fülemben marad örökké.
Hagyjuk most a vereséget, meg sem érdemeltük. Ott vagyunk az EB-n, olyan klasszisokkal, akikkel szemben veszíteni sem szégyen.
Euforikus hangulat volt. Több mint foci.
Tetszett ez az írás?! Ha igen, kövess bennünket a Facebookon és az Instagramon!