A jó kompromisszumok robotosa – Választási anzix

Nem könnyű Hermann Veronika választási anzixa elé jó ajánlót írni. Személyes hangú visszatekintésében annyi minden van benne, ami privát és nemzeti történelmünkből egyformán ismerős lehet, kiemelni belőlük mégis vétek, hiszen így, egybefűzve rajzolódik ki erősebben a kép, mit is látunk a rendszerváltás óta forgó filmen. De talán a szerző kérdését, miszerint „hogyan számolnak el a jövőjükkel azok, akik a szabadságban nőttek fel és a félelembe szocializálta őket a felnőttkor?”  ki-ki  magára szabhatja  a vasárnapi országgyűlési választások előtt. Aztán szavazzunk!

A címben olvasható különös szókapcsolatot az MSZMP 1988 májusi Országos Pártértekezletén Aczél György használta Kádár János jellemzésére. Ezt nem csak a vájt fülű szocializmus-szakértők kedvéért rögzítem, hanem azért is, mert meggyőződésem, hogy a szintagma a közelmúlt történetének, ha úgy tetszik, nemzetkarakterológiájának egyik legmérgezőbb jellegzetességéről rántja le a leplet. Noha Aczél elvtárs – akkor éppen az MSZMP KB Társadalomtudományi Intézetének igazgatója, ahol Kövér László is dolgozott egy ideig – nyilván nem ezt akarta mondani, a kompromisszumok robotolása, közönségesebb nevén a gyáva megalkuvás nem erénye, hanem visszavetője a magyar politikai mentalitásnak.

Az ukrajnai háború kormánypárti kommunikációja, a társadalom jelentős részének közönye, a hallgatás és elfojtás generációkon át öröklődő parancsa a hibás döntésekre épülő 20. századi politikáknak, a jó kompromisszumok robotosának és az elrontott rendszerváltásnak is következménye. Számos helyen írták meg, mennyire meglepő, hogy a magyar politikai elit nem ítéli el egyértelműen Putyin ukrajnai vérengzését, a magyar társadalom pedig asszisztál ehhez.

A minden tét nélkül Brüsszellel, Sorossal, a civilekkel, az egyetemekkel, a melegekkel, az újságírókkal és a nemváltó óvodásokkal harcoló miniszterelnök hirtelen a béke galambjává változik, pedig az az utolsó, amit elhozott összesen 16 évnyi országlása alatt. A béke álságos hívószavával azt kommunikálja a társadalom felé, hogyha kimaradunk ebből, lesz olcsó gáz, lesz sör, lesz Trabant is, ha vártok rá néhány évet és csöndben maradtok. Igénytelen és véren vett jólét, de legalább a miénk.

Arról is számosan megemlékeztek, hogy a fékek és ellensúlyok felszámolása, a rossz járványkezelés, az értelmetlen gyűlöletkampányok, a zsákutcába vitt külpolitika és az államvallássá tett korrupció után egyáltalán felmerülhet a győzelem lehetősége. Hogy ez így van, az átírt választási törvénynek, a médiumok bedarálásának, a nyilvánosság szétverésének és a közpénzből fenntartott, definíció-szerű propagandának köszönhető. Ettől függetlenül erre a politikára ma is várat lehet építeni. Kádár János jelenleg is rendre szerepel a legnépszerűbb politikusok listáján. A legvidámabb barakkban a társadalom hamar kiegyezett a diktátorral, aki 1956-ban behívta a szovjet csapatokat és több száz embert kivégeztetett; olcsó lett a kenyér és olyan puritán volt. Nem urizált, lábosból ette a paprikás krumplit. Orbán pedig disznót vág. Ugyanaz.

Amikor megszülettem, leomlóban volt a Vasfüggöny. Azóta – különösen az illiberális fordulatok után – társadalomtudományi szakmunkák foglalkoznak a kelet-európai rendszerváltások sikertelenségének okaival és az autoriter rezsimek régiós megerősödésével. De akkor még nem volt kudarc. Miközben az utolsó szovjet csapatok elhagyták az országot, óvodába mentem, nincs személyes emlékem az azelőtti világról. Csak kollektívak, bizakodónak tűnőek. Bár már látszottak a repedések, a 90-es évek nemcsak a zavarosban mutyizás nemzeti kultúráját, de a reményt is erősítette. Antall József mellett feltűntek a fasiszta szimpatizánsok, de lehet utazni, megjelenik a McDonald’s és az HBO. Antall József meghal, de előtte még kimondja a magyar politikatörténet egyik legcinikusabb mondatát, tetszettek volna, tudjuk. Forradalmat csinálni. Azóta sem tetszettünk. Nézem a legendás Kacsameséket, mindig néztem a Walt Disney vasárnapot, de már nem tudom eldönteni, hogy erre tényleg emlékszem, vagy csak belsővé teszem a kulturális emlékezet ikonikus pillanatát.

1994-ben jön az MSZP-SZDSZ koalíció, tüntetnek a Bokros-csomag ellen, szőkítik az olajat, én pedig iskolába megyek, Adidas cipőt hordok és nyaralni járunk a szüleimmel. Sokszor a Balatonra és időnként külföldre. Soha nem mondják, hogy „nyugatra”, nincs már nyugatozás, nekem pedig természetes, hogy ami máshol van, az egyszerűen csak külföld. Az életem valószínűleg nem sokban különbözik egy átlagos európai kölyökétől, legalábbis sokkal kevésbé, mint az előző generációkban bárkié. Megérkezik az első Orbán-kormány a népnemzeti fenyegetéssel, de hol van még a NER, az Aranykéz utcában robbantanak, az utcákat átnevezik, a 9/11-es támadással pedig – amit az iskolából hazaérve nézek, és egyáltalán nem tudom értelmezni – véget érnek a 90-es évek és új szorongások kúsznak be a világba. 2004-ben Magyarország csatlakozik az Európai Unióhoz. Ennek mindenki örül, én inkább a matematika jegyeim átlagától félek, de közben, noha ezt akkor nem artikulálom, azt is gondolom, hogy a matematika jegyeim átlaga lesz a legdurvább dolog, amitől félni fogok. Nem így történt.

A 2008-as válság már az egyetemen ér, hogy aztán 2010-től egy egészen másfajta ideológia, a hatalmat minden áron megtartani akaró jobboldali, majd szélsőjobboldali populizmus jegyében teljenek el fiatal felnőttkorom évei. Visszatérnek a rendszerváltáskor elbúcsúztatott gesztusok. Visszatérnek a házmesterek, a kettős beszéd, a közöny és egymásra mutogatás különféle minőségei. Emberek sokaságának már nem a gimnáziumi jegyektől kell félni, hanem attól, milyen hátrány éri őket amiatt, amit gondolnak, ahol dolgoznak, akit szeretnek. Népszerű fordulat, hogy nincs diktatúra, hiszen senkit nem visz el a fekete autó. Csakhogy a diktatúrák nem a fekete autóval kezdődnek, hanem az apátiával, az önzéssel és hallgatással, az érdektelenekkel, a ne szólj szám, nem fáj fejemmel, az állásukat féltőkkel, a törölt Facebook-posztokkal, mindazzal, ami meghúzódott a felszín alatt, a NER pedig újra kivirágoztatta.

Úgy tűnik, hogy Putyin uralmának így vagy úgy, de vége lesz, és úgy tűnik, hogy eközben véletlenül megerősítette a korábban haldoklónak nevezett nyugati szövetséget. A keleti nyitás politikája visszaütni látszik, a régióban egymás után buknak el a populista autokraták. A jelenlegi magyar kormány történelmi lehetőségek sorát áldozta fel saját meggazdagodásának és a társadalom szétszakításának oltárán. Éppen most jelent meg Panyi Szabolcs remek cikke arról, hogy „Már 2021 második felére kiderült, hogy az oroszok teljesen kompromittálták a külügy számítógépes hálózatát és belső levelezését, és feltörték a „korlátozott terjesztésű” és „bizalmas” minősítésű állami és diplomáciai információk továbbítására használt, csak szigorú biztonsági előírások betartásával használható titkosított hálózatot is.” Vagyis az orosz kémek magyar államtitkok birtokában vannak, és ez az információ – a nyilvánosság szétverése miatt – nagyon kevés emberhez jut el. Sokakat talán nem is érdekelne. Rezsicsökkentés, szovjet csapatok. A jó kompromisszumok robotosa.

Amikor megszülettem, leomlóban volt a Vasfüggöny. Most pedig felépítenek egy újat. Hogyan számolnak el a jövőjükkel azok, akik a szabadságban nőttek fel és a félelembe szocializálta őket a felnőttkor? Számon lehet kérni az alacsony születésszámot, lehet nevetni az Angliában mosogatókon, az Ausztriába ingázókon, a berlini kis Budapesten, szörnyülködni a bulizásba menekülőkön vagy buborékba húzódókon, a Netflixet bámulókon, a rendszert csöndben kiszolgálókon, de ha most nem lesz változás, akkor egy újabb generáció koporsóját engedhetik le szimbolikus sírjába. Simon Márton megrázó verssorát parafrazeálva: nem haragszunk majd a hazára, hogy nincs.

Tetszett ez az írás?!
Ha igen, kövess bennünket a Facebookon és az Instagramon!