RachelWeiss smoke

A rabbi, a lánya, a szerető és a férje

Hallottatok már a Bechdel-tesztről? Alison Bechdel amerikai képregényíróról kapta a nevét és azért született meg, hogy egy filmről könnyen eldönthető legyen, vajon az feminista filmnek tekinthető-e. A szabály valóban végtelenül egyszerű: a film feminista, ha van benne legalább két nő, akik a férfiakon kívül másról is beszélgetnek egymással. Első olvasásra talán túlzottan leegyszerűsítőnek és megmosolyogtatónak is tűnhet ez a szabály, de ha alkalmazni kezdjük, könnyen kiderülhet, hogy milyen sok film nem megy át a teszten. A rabbi meg a lánya című film átment, olyannyira, hogy Moscu Katalin kedvenc feminista filmjeinek válogatásába is bekerült.

Dajer_Tamogatom

A rabbi, a lánya, a szerető és a férje. Akkor már sokkal inkább ez lehetne a címe a Disobedience (Magyarországon A rabbi meg a lánya cím alatt futó), 2017-es angol romantikus(?) drámának. (Annyira szórakoztat a besorolások szűklátókörűsége!) Gondolom, azért választották ezt a címet, hogy éreztessék, zsidó-történetről van szó. A film Naomi Alderman Engedetlenség című regénye alapján készült, a forgatókönyvet a chilei Sebastián Lelio (aki a film rendezője is egyben) és Rebecca Lenkiewicz jegyzik. A film egyik producere a főszereplő Rachel Weisz. A Brit Független Filmdíj több kategóriában is jelölte, a férfi mellékszereplő, Alessandro Nivola meg is nyerte a díjat.

Disobedience

Jómagam a 2018-as queer filmek listáján bukkantam rá és rögtön kíváncsi is lettem, hogyan jelenítik meg a leszbikusságot (pontosabban a biszexualitást) egy ortodox zsidó közösségben. Addig azt hittem, sehogy. Továbbá szinte minden zsidó témájú filmet megnézek valamilyen, számomra egyelőre megmagyarázhatatlan szimpátia folytán, amit a zsidó közösségek iránt érzek, minden merevségük ellenére. Talán anyai nagyanyám lopta be a szívembe őket, aki hétévesen került Silbermann Mór kolozsvári kalapszalonjába tanulni, és a következő öt évben egy fedél alatt lakott Mór két lányával. Annyira eltanulta a zsidó szokásokat, hogy felnőtt korára egész házát ökumenikus szentéllyé varázsolta. Reformátusnak keresztelték, katolikus férfihez ment feleségül – akinek reverzálist adott, azaz írásban nyilatkozott arról, hogy gyermekeiket férje vallása szerint fogja nevelni, – mindeközben rengeteg zsidó szokást követett. Amikor imádkozott, sálat terített a fejére, gyertyát gyújtott, elővette református bibliáját, maga elé mormogva zsolozsmázott és hajlongott, majd a végén megcsókolta a bibliát. Többnyire kóserül főzött, sosem keverte a lábosokat meg a fakanalakat, és éveket áldozott arra, hogy kiudvarolja Gregus nénitől elhunyt férje, Kolozsvár egyik legjobb zsidó cukrászának receptes füzetét. (Nem kapta meg, bár Gregus néni haláláig járt hozzá potyázni.)

Hogy visszatérjek a filmhez: nem számítottam semmi rendkívülire, hiszen a sajtóban alig volt visszhangja, de én már csak ilyen vagyok, minden feminista filmet megnézek. És aztán jól meglepődtem, mert a film 15. percétől teljesen a bűvkörébe kerültem. Egy lassan hömpölygő kerettörténet bontakozik ki, amit győznünk kell kivárni.

disobedience weisz mcadams nivola 1
Rachel Weisz, Rachel McAdams és Alessandro Nivola, a ‘Disobedience’ című filmben (Fotó: El Confidental )

A főcím felvillanása előtti jelenet egy ortodox zsinagógában zajlik. A Rav (rabbi) beszédet mond a teremtésről, eltűnődve azon, hogy HaShem (a Megnevezett), amikor megteremtette lényeit: az angyalokat, az állatokat és az embert, csupán az utóbbit ruházta fel szabad akarattal. Helyet adva ezzel az engedetlenségnek és annak, hogy az ember maga hozza meg az életére vonatkozó legfontosabb döntéseit. Majd holtan esik össze.

A főcím után a kamera már Ronnie (Rachel Weisz) kedves arcán pihen meg, miközben ő, new yorki műtermében egy a rabbival talán egykorú, agyontetovált, meztelen felsőtestű férfit fényképez. Épp „fájó” Jézus-tetoválásáról faggatja, amikor telefonhoz hívják.

Majd furcsa és gyors képek követik egymást: Ronnie egy bárban iszik, a klotyóban szeretkezik egy férfivel, elrévedő tekintettel korcsolyázik, ül az öltözőben… és végre összekapcsolódik a két történet: a gyász jeleként foggal-kézzel elkezdi ruháját szaggatni. Ronnie Krushka rabbi egyetlen, Ronit nevű lánya, aki apja halálának hírére hazatér Észak-London ortodox zsidó negyedébe és bekopog unokatestvérének, egyben a rabbi utódának, Dovid (Alessandro Nivola) házának ajtaján.

Ez már elég WTF (what the fuck, mi a franc, a szerk.) jelenet volt számomra ahhoz, hogy elkezdjek fészkelődni a fotelben: itt előbb-utóbb robban a puliszka! Csakhogy a puliszka nem robban fel, vagy legalábbis nem úgy, ahogy hasonló filmek teátrális jeleneteiben szokott. A rendezőnek sikerül egyfajta kényelmetlen feszültséget végigvinnie a filmen, amitől én folyamatosan két pólus között jojóztam: hol arra gondoltam, hogy „úristen, ilyet egy hagyományos közösségben nem lehet tenni”, és a főszereplő helyett feszengtem, hol drukkoltam neki ezerrel, hogy végre mondja ki az igazat, vágja a szemükbe, védje meg magát!

Az is izgalmas, ahogy a rövid jelenetek csattanói oldódnak. Ahányszor Ronit önmagát hozza és elbaltáz valamit, beúszik egy gesztus, egy üdvözlő mondat, egy gyerekkori emlékeket felidéző íz, hang, ami mindenki arcáról letörli a visszatetszést. Egy olyan zsidó, ítélkező közösséget ismerünk meg, amely ugyan kitagadja a lázadót vagy tévelygőt, de folyton keresi a megbocsátás és feloldozás lehetőségét. Talán ezt a kettősséget testesíti meg a két nő alakja is: Ronit a kitagadott, a lázadó menekülő, akit a körülmények visszakényszerítenek egy olyan közegbe, ahol egyértelműen nincs semmi keresnivalója és boldog sem lehet benne, Esti (Rachel McAdams) pedig a bűneit megbánó, beilleszkedő, példás közösségi életet élő „megtért”.

Az első Ronit-Dovid párbeszédnél meg voltam győződve arról, hogy titkolt érzelmi szálat érzékelek (Ronit rájön, hogy Dovid megnősült, és mintha csalódás ülne ki arcára, aztán csipkelődve próbálja kitalálni, hogy ki a felesége), de hirtelen minden sokkal többrétűvé válik, amikor betoppan Esti és másként telik meg feszültséggel a levegő. Itt már tudtam, hogy a két nő közötti kapcsolat sokkal fontosabb. Ettől a pillanattól kezdve szinte csak az arcokat figyeltem. A három színész brillírozik, és az is valószínű, hogy McAdams és Weisz között a filmjeleneteken túl is jól működött a kémia.

ezgif.com optimize01

Azért építész szemem is megakadt itt-ott érdekes részleteken. Időnként lélegzetvisszafojtva figyelem a cselekményt, azonosulok vagy szimpatizálok valamelyik szereplővel, de az összes többiben is lázasan keresem az emberit (ezért tartom rém unalmasnak a jó és a gonosz karakterekre épülő filmeket), minden érzés átfolyik rajtam, miközben egy másik énem árgus szemekkel figyeli a díszletet, fedez fel tárgyakat, asszociál hangulatokra. Dovid házában elképesztően szépek a régi, aranyozott villanykapcsolók, de sehogy sem illenek a gombos végű, ezüstözött kilincsekhez, és annak is van egy diszkrét bája, ahogy a régi házba belesimul a sarokmosogatós modern konyhabútor, vagy az utólag kialakított tetőtéri vendégszoba lámpája és farostlemez bútora. Ugyan a kamera elsősorban az arcokat pásztázza, minduntalan feltűnnek közben az ajtófélfákra szegezett mezuzák, a háttérben felbukkan egy-egy letakart tükör, páros gyertyatartó, menóra vagy egy égő fehér gyertya, jelezve hogy a gyász hetében tartunk, és mindenki a heszpedre készülődik. Külön jutott a figyelmemből az ételekre, főleg a süteményekre, na meg a parókákra. Dicséret illeti a jelmeztervezőt is, mert ez az első olyan film, amelyben az ortodox zsidó nők nem ízléstelenül maradi ruhákat viselnek, miközben próbálják a Holokauszt előtti idők divatját felidézni. Esti alakját annyira plasztikusan öltöztetik (és vetkőztetik!), hogy adott pillanatban meg mertem volna esküdni, hogy még az illatát is érzem.

Kedvelem a film ritmusát is, bár ez lehet kortünet nálam. Egyszerűen jobban esnek a lassú, ráérős, felfedezős történetek. Rásegít erre a film zenéje is, ami időnként harsányan kortárs, és amiről úgy érzem, nem véletlen. Ugyanúgy gázol bele a megszokottba, ahogyan Ronit haladó, feminista szellemisége az ortodox zsidó hagyományokba. Szerettem, ahogyan a három főszereplő előélete fokozatosan és a teljesség igénye nélkül tárul fel, mélyül, telik meg érzésekkel, és vezet el félszavakból felvázolt történetekkel a mostani helyzethez. A rendező Sebastián Lelio nem rág semmit a szánkba. Hagyja, hogy képzelődjünk, meglepődjünk, reménykedjünk. Az összes előre megjósolható kellemetlen dolog megtörténik, hogy aztán a film egyet zökkenve ismét túllendüljön a holtponton, fokozva egy nem igazán megjósolható végkifejletet.

rebelmuse e1600493658577

A szerelmi jelenetek meggyőzően feszültek és forróak, nincs kertelés és fölösleges esztétizálás (igazából nem értem, mitől sorolták be a filmet 16+-osnak), a párbeszédek humánusak és empatikusak, a dráma soha nem hajlik giccsbe. Nem a szereplők feszülnek egymásnak, hanem két, igencsak eltérő szabályokat előíró világ, és a szereplők azon igyekezete, hogy a szabályokat betartsák. Különösen igaz ez a két nőre, akik mégis mindketten szabályszegők: az egyik feminista, a másik meghasonult, hiszen minden péntek este megtagadja igaz természetét.

Volt néhány hangsúlyos jelenet a filmben, ahol elővett a szorongás. Amikor Ronit keserűen megjegyzi, hogy apja, a rabbi, jobban ragaszkodott Dovidhoz, mint őhozzá, egyszerűen azért, mert Dovid fiú volt. Vagy amikor megtudja, hogy apja házát és vagyonát nem rá, egyetlen gyermekére hagyta, hanem a zsinagógára. Amikor egy helyi újság megemlékező cikkében Ronit megrökönyödve olvassa, hogy a rabbi gyermektelenül halt meg, míg neki egyetlen vágya: „bárcsak tudná az apám, mennyire szerettem!” Nem csoda, hogy a nagybácsi szombati vacsoráján, miután arról faggatják, miért hajadon még mindig, és miféle dolog az, hogy nem akar gyereket, kifakad: „Tényleg, (a házasság) mindennek az alapja, vagy nem több intézményes rabigánál?” Magam, nem is olyan régen erős megfelelési kényszerrel küzdöttem szinte minden szerettem felé. Kemény terápiába és sok önismereti gyakorlatba került kiverekednem magam ebből a mintából. Ronit reakciói fájdalmasan emlékeztettek erre a folyamatra.

A film vége a resztoratív, vagyis a helyreállító trauma-feldolgozás módszerét idézi, de nem lövöm le a poént, mert a végkifejlet tényleg leleményes és egyetemes. Annyit azért elárulok, hogy visszakanyarodik – immáron új megvilágításban, mintha csak egy példabeszédet hallgattunk volna végig – a szabadon döntés választhatóságához.

Tetszett Önnek ez az írás?! Ha igen kövessen bennünket a facebookon és az instagramon!

Dajer_Tamogatom