Kaló Zsuzsa pszichológus, az ELTE Pszichológia Intézetének adjunktusa az elmúlt kilenc évben kitartóan kereste, hogy a szenvedélybeteg nők hol vannak és hogy vannak a hazai ellátórendszerben? S ha nem látszanak eléggé, annak vajon mi az oka? Nemrég megjelent, Bevezetés a szerhasználó nők világába c. könyvében sorba vette a szerhasználó nőket érintő elméleteket, a nemzetközi és hazai kutatási eredményeket, majd írt arról is, hogy milyen jó gyakorlatokra lehet vagy lehetne építeni a nőknek szóló programokban. A júniusi könyvbemutatót Barna Era vezette, melyet követően a dajer.hu olvasói számára is készített egy interjút a szerzővel.
dajer.hu: Közel lakom a Fehérvári úti piachoz, és egy olyan 10-11 éve járok annak legfelső szintjére is, ahol étkezdék, sörözők vannak. Feltűnt nekem az utóbbi 1-2 évben, hogy egyre több a magányosan iszogató idősebb nő. Egy barátom ugyanezt mondta. Nem akarom túlértékelni persze ezt a megfigyelést, hisz nem tudok semmit ezekről a sorsokról, sose szólítottam meg őket. De gondolkozom, vajon ez véletlen? Kutatóként mi jut eszedbe erről?
Kaló Zsuzsa: Az egyik, ami eszembe jut, az az, hogy nagyon is fontosak ezek a megfigyelések, és hogy rávilágít arra a hiányra, amit én ugye a könyvemben is fejtegetek, hogy nincs tudásunk róluk. A nőkről. Lehet, hogy ez így van, de az is lehet, hogy ez nem szignifikáns, nem annyira jellemző. Tehát itt két dologról is nagyon kevés a tudásunk, egyrészt a hazai szerhasználó nőkről, másrészt az idősebb nők szerhasználatáról. Általában ez a geronto-téma nem annyira szexi, és nem olyan könnyű hozzáférni ehhez a csoporthoz, mint mondjuk egy egyetemista mintához. Oda kellene lépni és beszélgetni kellene! Őket nem lehet elérni online, ők nem neteznek, tehát ebből a szempontból is kiesnek abból a körből, akiket könnyű megszólítani.
dajer.hu: És az, hogy egy kutató vagy egy kutatócsoport fogja magát és mondjuk a kocsmákban, a pesti piacokon kutassanak, az elképzelhetetlen?
KZs: Én ezt imádnám, csak hát ugye pénz, meg idő kérdése. Erre nem nagyon csapott le eddig senki, nem lett ez egy nagyon támogatott téma. Alapvetően nem igazán támogatott az alkalmazott kutatás, mert hogy inkább az alapkutatásokat támogatják. Engem nagyon érdekelne, igen, mert ami neked egy viszonylag friss megfigyelésed és gyanúd, arról ír a nemzetközi szakirodalom. Hogy van egy olyan fajta női szerhasználat, ami úgy alakul ki, hogy mondjuk egész életében nem volt szerhasználó, nem használt gyógyszereket arra, hogy kezelje magát, nem volt jellemző ez a fajta „öngyógyítása”, és idős korban, amikor nem tud megküzdeni a magánnyal, a veszteségélménnyel, akkor ez az időskori női szerhasználat megjelenik.
dajer.hu: Én a 2000-es évek elején még azt tanultam a nők alkoholizmusa kapcsán, hogy két nagyon tipikus formája van: a zugivás – például a GYES alatt, a kisgyerekes, otthon lévős időszakban, amikor különösen nagy a szégyenérzet az ivás miatt – a másik pedig a női menedzser-ivás, ami már feltételez egyfajta kort és tapasztalatot, sőt, életformát is. Amikor most a könyveden dolgoztál, akkor azt tapasztaltad, hogy ennek már sokkal gazdagabb a skálája és az irodalma?
KZS: Nem kifejezetten ezt tapasztaltam. Sorvezetőként használtam az Amerikai Pszichológiai Társaságnak először 2007-ben megjelent, aztán 2018-ban frissített kiadványát, amely útmutató a lányokkal és nőkkel való pszichológiai munkához. Abban elég sok csoportot felsorolnak, amik elhanyagoltak, és ott külön felhívják a figyelmet az idősebb nőkre, mint egy olyan csoportra, akikkel nem foglalkozik eléggé a pszichológia tudománya. Akkor kezdtem el utánajárni, hogy vajon az addiktológia területén mennyire találunk ilyesmit. Ez alapvetően a 60 felettieket jelenti, de úgy tűnik, hogy a veszélyeztetett, vagy sérülékeny csoportokba beletartozhatnak már a középkorúak is, tehát a 45 év fölöttiek is.
dajer.hu: Nekem az a fajta megközelítés nagyon új volt a könyvedben, hogy az életkori sajátosságokat vagy akár a hormonális változásokkal járó életciklusokat is figyelembe kellene venni a nőknél…
KZS: Igen, erre külön kitérek a könyvben. Említem benne azt a kutatási tapasztalatot is, miszerint a menopauza tünetei egy nőnél, gyakran az ópiát(pl. heroin, a szerk.)-megvonás tüneteihez hasonlóak is lehetnek. És jelentkezik egy óriási igény arra, hogy valamivel pótolják a megborult egyensúlyt, az endorfint, az elveszett boldogságot.
dajer.hu: Erre mondtad, hogy beindul egyfajta öngyógyítás.
KZS: Abszolút, igen, ez is egy öngyógyítás. És ennek nyilván vannak adaptív és maladaptív eszközei. Vagyis túl lehet ezt úgy is élni, jól alkalmazkodva, hogy van egy támogató közeg körülötte. Egy támogató család vagy egy támogató közösség, mondjuk egy futó klub, ahová tartozik, vagy van egy támogató társadalom, amelyben figyelembe veszik azt, hogy az idősebb nőknek speciális igényei vannak.
dajer.hu: Most akkor felteszem a legálnaívabb kérdést, a magyar társadalomban mennyire adott ez?
KZs: Amit én látok, az legalábbis nem bíztató, nem segítik ezt az átmeneti folyamatot. Erre nincsen felkészülve a mi társadalmunk. Úgy általában a nőkkel való foglalkozásra sincs felkészülve, de az idősebb nők mintha belekerülnének egy csomagba, akik arra várnak, hogy ők nyugdíjba menjenek, és beteljesítsék a feladatukat az unokák ellátásában. Ha egy nagypapát látunk az unokájával, sokkal inkább elismerően rámosolyognak, vagyis ha ő bármennyit is foglalkozik az unokával, dicséretet kap érte. Míg egy nagymamától ezt gyakorlatilag elvárják. Ez a „normális”. És hogyha egy nagymama úgy dönt, hogy márpedig ő világkörüli útra megy, vagy belekezd valami újba, az könnyen kiüti a biztosítékot.
dajer.hu: A középkorú nők esetében, hol tart a tudományos megfigyelés azon túl, amire már te is utaltál, hogy a nőknél a leggyakoribb a gyógyszerek visszaélésszerű használata? A nem hazai ellátórendszerek rájuk jobban fel vannak készülve?
KZs: Ez nagyon változó. Nagyban függ a társadalomtól is, amiben él az a nő, akire gondolunk. Tehát az északi társadalmakban alapvetően más egy nő pozíciója, és az angolszász szakirodalomban – amihez nekem a legnagyobb hozzáférésem volt – leginkább az északi tapasztalatokról vannak a jobb példák. De nagyon hamar rájöttem, hogy azért nem tudom azt felhasználni, mert ott nagyon más az elképzelés általában a nők pozíciójáról a családban. Valószínűleg nehezen lehetne azt vonatkoztatni erre a közép-európai kontextusra. Mert egy skandináv nő könnyebben megteheti azt, hogy nem lesz úgy elérhető a családtagok számára, ahogyan azt itt elvárjuk. Vagy eleve az más, ahogyan mondjuk a saját testükről gondolkodnak, hogy már kicsi kortól kezdve nagyon odafigyelnek arra, hogy mit esznek, hogy esznek, hogy mindig legyen testedzés az életükben, és ez meg is látszik rajtuk. Nem akarok most részletekbe menni, de az amúgy nagyon izgalmas téma, hogy történelmileg hogyan alakult az, hogy egyenrangúbbak ott a nők. Egy példát említve, ott, amikor elmentek a férfiak a hajókon halászni, sok férfi odaveszett, eltűnt, így otthon a nőknek egyedül kellett helyettük mindent megcsinálni a gazdaságban. Mindig benne volt a pakliban, hogy nem jönnek haza a férfiak. Ezért aztán a nők pozíciója ott mindig sokkal erősebb volt, mint mondjuk Közép-Európában, ahol alapvetően egy feudális berendezkedés volt. Valahogy az a fajta általános megítélés, hogy mire képes egy nő, az ott nagyon más.
dajer.hu: Olyat lehet mondani vajon, hogy kultúránként más-más a jellemző a női szerhasználatra is, hogy akár a nők ivásának is van nemzeti karakterológiája, vagy ez hülyeség?
KZS: Én inkább azt mondanám, hogy az ellátórendszerben tükröződnek a nemzetkarakterológiai sajátosságok. Hogy a rendszer hogyan reagál egy problémára. Egy olyan társadalomban, ahol elfogadják a nők egyenrangúságát, önállóságát, ott másként is kezelik őket. Most újra az Amerikai Pszichológiai Társaság útmutatójára utalva, a vizsgálatok szerint még mindig túl sokszor fordul elő a nemi alapú „félrediagnosztizálás”. Konkrétabban az, hogy gyakrabban feltételezik azt a lányokról és nőkről, hogy hisztizik, vagy hogy manipulálni akar. Egyenrangúbb társadalomban, ha bejön a nő és azt mondja, hogy ez a tünete, akkor a tünete alapján kezelik és kész.
dajer.hu: Egy Skandináviában élő nőnek könnyebb odaállni, és azt mondani, hogy problémám van az alkohollal?
KZs: Na, ez is érdekes! Például Norvégiában a gyermekvédelmi rendszer az egyik legszigorúbb az egész világon. Hogyha valaki várandós és kiderül, hogy szerhasználó, akkor abszolút nulla tolerancia van vele szemben. Gyakorlatilag kényszergyógykezelésbe lehet küldeni.
dajer.hu: De ez akkor ez hogy fér meg a korábban mondottakkal?
KZS: Úgy, hogy ott a nők is elfogadják, hogy problémájuk van, és alávetik magukat a rendszernek, mert bíznak benne, bíznak abban, hogy tudnak nekik segíteni. Ebben a bizalomban van az óriási különbség.
dajer.hu: A könyvednek nincs fókuszában a középkorú nők korosztálya. Mégis, most a dajer kapcsán kérdem, hogy ha így nézel rá a könyvedre, a középkorú nők veszélyeztetettsége szempontjából, hova tennéd a legnagyobb felkiáltójelet?
KZS: Ha őszinte akarok lenni, az nem is ezzel a könyvvel jött, csak összefügg vele, egy utána következett projekttel. Amikor terveztünk egy 12 alkalmas csoportos tanácsadást szerhasználó nőknek. Ez az ELTE Pszichológia Intézetének, az AKUT Alapítványnak és a Kék Pont Drogambulanciának a közös projektje volt. Elkezdtünk toborozni rá résztvevőket, és kiderült, hogy azokon a módokon, amelyek nekünk bejáratottak voltak már, például a drogrambulanciákon keresztül, nagyon nem ment. De amikor megjelent egy-egy cikk, és én is, a kollégám is elkezdtünk erről a témáról beszélni a médiában, részben tudatosan, részben meg azzal, hogy úton-útfélen erről beszéltünk, hirtelen elkezdtek minket megkeresni középkorú és középosztálybeli nők. A csoportvezető társaimmal is ahhoz voltunk szokva, hogy addig inkább alsó középosztálybeli, nagyon deprimált helyzetből érkeznek segítséget kérni, javarészt a droghasználó nők. Ezzel szemben akik most jelentkeztek, azok között igaz, hogy voltak olyanok is, akik már többféle terápiát kipróbáltak, de a legtöbben pont azt mondták, hogy nekik ez hiányzott, hogy legyen végre egy ilyen dedikáltan női csoport! Hogy legyen egy ilyen biztonságos női csoport, ahol tudnak olyan témákról beszélgetni, amiket nem tudnak más csoportban megosztani.
dajer.hu: És mi kell ahhoz, azon kívül, hogy ott csak női résztvevők vannak és női segítők? Mi kell még ahhoz, hogy biztonságban érezzék magukat a nők?
KZS: Amit egyébként a szakirodalomból is tudunk, és a könyvben is nagyon hangsúlyos. A szakember felkészült legyen azokból a társadalmi hatásokból, ami a nőket érheti az adott közegben. És a szakemberek tudnak traumainformációt nyújtani. Tisztában legyenek azzal, hogy a problémás szerhasználat, a függőség mögött nagyon sok esetben feldolgozatlan trauma áll. Vagyis megteremtenek egy olyan közeget, amiben felkészíti a csoporttagot arra, hogy lehessen a traumáról beszélni, így sokkal nagyobb esély lesz rá, hogy a csoportvezető delegálni tudja egy olyan helyre, ahol professzionális segítséget kap a traumafeldolgozáshoz. A traumafeldolgozás nagyon hosszú folyamat, az első szakasz különösen, amiben letesszük a cölöpöket a biztonság és a kontroll visszaállításával, hogy egyáltalán képes legyen elkezdeni elmondani a történetét. Ehhez nyújt óriási erőt a csoport is.
dajer.hu: Most sokan azt gondolhatják, ez mitől speciális igény? Ha valakinek problémás a szerhasználata, ott legtöbbször nem valami feldolgozatlan trauma áll?
KZs: Ami nagyon fontos különbség a férfiak és a nők esetében – és ezeket tényleg nagy mintás európai kutatások vizsgálták – hogy másfajta trauma áll mögöttük. A nők esetében ez interperszonális trauma, tehát valakikhez, valakihez köthető. Jellemző nagyon a családon belüli vagy párkapcsolati erőszak, a zaklatás, a szexuális erőszak. Míg a férfiak esetében mondjuk egy baleset jelent traumát, vagy hogy kirúgták a munkahelyéről. Ha ezzel kerülnek be egy közös terápiás csoportba, ahol mondjuk van még egy férfi csoportvezető is, az már a nőt önmagában újra traumatizálhatja. Nem azért, mert olyan a csoportvezető, hanem egyszerűen azáltal, amit ő kelt benne, mert egy férfi. Vagy a többi csoporttag, egy 15 fős csoportban egyedüli nőként nem lehet úgy visszaállítani a kontrollt és a biztonságot, ami segíteni fogja a traumafeldolgozás folyamatát. Ezért iszonyatosan fontos lehetővé tenni, hogy legyenek csak női csoportok is! Ez az, amit mondtam a könyvbemutatón is, igaz egy másik korosztály kapcsán, hogy jó, hogy Magyarországon van már tiniknek szóló rehab is, de azok évekig koedukáltak voltak! Ha akár csak egy segítségre szoruló tinédzser lány is van az országban, akkor nem tehetjük meg, hogy a lányoknak ne legyen hova menniük, védett környezetben!
dajer.hu: Három éve azt mondtad egy nagy szakmai kongresszuson az előadásodon, hogy a magyar addiktológiai ellátórendszer az egy 80-as években élő, heroin használó, felnőtt férfire van kitalálva. Akkor én azt hittem, hogy ez egy olyan provokatív mondat, ami fel fogja kavarni a szakmát és elindul majd valami. De nem látszik ez a mozgás.
KZs: Érzek egyfajta kiégettséget, mivel folyton küzdeni kell a fennmaradásért. Én pont ezért is ezt a könyvet egy olyan olvasmányosabb szakkönyvnek szántam, amivel talán elindulhatnak beszélgetések, elindulhat valami szakmai diskurzus.
dajer.hu: Most játsszunk el a gondolattal, hogy ha lenne 10 év múlva egy konferencia, és ott neked az lenne az új tételmondatod, hogy a magyar ellátórendszer olyan, mintha egy középkorú, női szerhasználóra lenne kitalálva, akkor az milyen lenne?
KZS: Az olyan lenne, ami nem csak a középkorú nőre lenne érzékeny, hanem mindenki másra is. Amely elfogadja azt, hogy a különböző csoportoknak különböző igényei vannak, de mégsem tekinti speciális csoportnak. Lehet valaki szexuális orientációjában más, sérülékenységében, fogyatékosságában más, társadalmi nemében más, de a szakemberek feléjük tudnak fordulni, ezeket figyelembe tudják venni úgy, hogy az egész benne van egy traumainformált keretrendszerben. Elfogadják, hogy a problémás szerhasználat és a szenvedélybetegség köthető a traumákhoz.
dajer.hu: Utolsónak azt kérdezem, amivel akár kezdhettem volna is. Te miért vagy beleszeretve ebbe a témába?
KZS: Gondolkodtam már ezen. Azon túl, hogy az addiktológia témája az ilyen, hogy az ember egyszer belekerül, és aztán nem tud kikerülni belőle, a családomban látom az okokat. Nagyon erős nők vannak körülöttem. Ez a bizonyos women power, ez nekem olyan evidens. Én annyira ebben nőttem fel, hogy egy lány vagy nő egyenrangú, teljesen természetes, hogy van szava, ereje, felelőssége és döntési lehetősége. A néhai nagymamám, az anyukám, a hugom, a lányom, az öt nagynéném, hét lány unokatestvérem a maga történetével mind benne van. És ehhez képest, amit „odakint” tapasztaltam, arra annyira nem ez a jellemző! Talán ezért is…
A Bevezetés a szerhasználó nők világába című könyv a L’Harmattan Kiadó gondozásában jelent meg, 2020 tavaszán.