20200829 154834

Kaja a hűtőben, apátokkal fesztiválozunk….oh, wait! 2020-as kiadás

Most hogy a 2020-as nyár  utolsó, egyben talán  legmelegebb hétvégéjéhez értünk, bizonyára ki-ki elkezdi levonni magában a tanulságot, hová is tűnt  ez a várva várt, alapvetően a feltöltődésre, családi együttlétekre, és igen, akár még 40 felett is a féktelenségre  szánt, szabadságos évszak.  Móra Gabi tavaly megírta, hogy negyvenesként, éppen két gyerek nélkül,  milyen fesztiválokra szeret járni és miért, amivel az egyik legolvasottabb cikkünket produkálta a Dajeron.  Ami mindenképpen azt is jelezte nekünk, hogy a fesztiválozás nem csak a bakfisoké, az újreneszánszukat élők közt is hódít! Gabi most összeszedte, hogy miről maradt le idén  és mit veszített vagy nyert  ezzel, különös tekintettel arra, hogy nála a munkája gyümölcse is mindig nyárra érne be.

Dajer_Tamogatom

Ez az év is úgy indult, mint a többi. Volt jó sok tervünk, nekem az átlagosnál is több, aztán jött a tudjukmi. Koncertszervezőként dolgozom, szóval a dolog szakmailag is nagyon rosszul érintett. Márciusban bezárt a zeneház, és jött a nagy üresség, hogy ki tudja hol, hogyan és mikor tudunk újraindulni. Elfogadtuk, hogy járványügyi szempontból jogosan zárják be először a kulturális helyszíneket és azt is tudtuk, hogy mi fogunk utoljára engedélyt kapni a nyitásra. De én rendületlenül hittem abban, hogy nyárig csak nem tarthat a dolog. Még akkor is hittem benne, amikor a szakmabeliek nagy része már teljesen lemondott róla.

A nyaram mindig egy mini fesztivállal indul, amit teljesen mi szervezünk. Budapesten, több helyszínen. Idén elmaradt a nyár indítás, az első fröccsök, az első összekacsintások. Májusban még éppen csak örültünk, hogy élünk, szóval azért annyira nem fájt. Elindult a nyár a Budapest Folk Fest nélkül is. Nem is lett volna rá időm, mert az még bőven iskolaidőben lett volna, én meg online tanítónéni voltam akkoriban.

Aztán az iskolának vége lett és jött volna a Fishing on Orfű. Júniusban még hittünk benne, hogy nincs nagy tragédia, átkerült augusztus végére. Át kellett szervezni persze a teljes programot, ami karanténból igazán mulatságos volt, de nem aggódtam túlságosan. Pandémiás időben az embernek rugalmasnak kell lennie. Hittem benne, hogy ha semmi más nem, ez akkor is megvalósul, nem lesz nyár fesztivál nélkül.

Nem volt Sambucus fesztivál Zsámbékon. Elmaradt a romtemplom tövében táncolás, a fényjáték, a zsálinka és a zsör, nem láttam a Matyi Kultúrbisztró teraszát sem az idén. Nem találkoztam az ottani barátokkal, nem élvezhettem a Budapest környéki kisváros fesztiválhangulatát.

Aztán lemondták a pécsi Zsolnay Fényfesztivált és a Művészetek Völgyét is. Ezzel ugrott a leghosszabb nyári munkám, ahol ráadásul izgalmasan teljesen mást csinálok, mint amit általában szoktam. Szóval nem lett Pécsen fel-alá rohangászás, művészekkel egyezkedés, technikai problémák megoldása (amihez nem értek, szóval állandóan tanulok (tanultam volna) közben). Kimaradtak az utcán hömpölygő tömegek és persze a lényeg, Pécs mesevilággá változó belvárosa, az izgalmas koncertek, a sok-sok jóbarát. Idén nem lettem törzsvendég a kedvenc pécsi kávézómban. Kapolcsra csak egy hétvégére mentem volna, de ezzel kimaradt a teljes völgy-hangulat, ami nekem valamiért mindig a legközelebb áll a régi gyerektáboros élményekhez. Nem találkoztam a kedvenc művészeimmel sem. Volt viszont számtalan lemondó e-mail, amit meg kellett írnom: „A járványhelyzetre való tekintettel sajnos…”

IMG 6207 2 scaled

Van egy másik saját fesztiválunk is, a Dombos Fest a vajdasági Kishegyesen. Idén lett volna a 20. alkalom, hogy megrendezzük. Júniusban Szerbiában sokat javult a helyzet, engedélyeztek minden rendezvényt, így azt hittük, hogy ha csak két héttel elcsúsztatjuk, minden rendben lesz. Szóval ezt is átszerveztük, lemondtam, akit muszáj volt, felkértem, akit lehetett. Mert persze az már akkor látszott, hogy pénzünk sokkal kevesebb van, mint eredetileg lett volna. De az utolsó pillanatig azt hittük, hogy ha kicsit összehúzzuk magunkat, meg tudjuk valósítani. Aztán hirtelen megugrottak a fertőzésszámok és elugrottak a reményeink.

Újabb e-mailek: „Sajnos a romló szerbiai helyzet miatt nem tudjuk megrendezni…”.

Nem lett idén mesefalu, nem volt részem abban az igazi délvidéki vendégszeretetben, amit csak ott találok meg, nem pajtizhattam a zenészekkel, akik ott egytől-egyig lelazulnak, nem voltak hajnalig tartó világmegváltó bulik a kocsmában, nem csavarogtunk a faluban, nem ettünk bureket két pofára.

Aztán elmentünk nyaralni és én még mindig hittem benne, hogy jó, sajnos ez mind nincs, de lesz Orfű. Úgy volt, hogy augusztus 20-a után lehet tömegrendezvényt tartani. Aztán persze kiderült, hogy nem lehet. És akkor én megírtam az idei nyár sokadik elkeseredett levelét: „Az új szabályozások miatt le kell mondanunk…” Azt hiszem, itt tört el bennem valami. Most, amikor ezt a cikket írom, épp meg kéne érkeznem a Panoráma Campingbe. Befordulnánk az úton Orfű felé, meglátnám a táblát és úgy érezném, hogy végre, itthon vagyok. Felmásznék a dombtetőre a színpadomhoz és elindulna a verkli. Júliusban még azon izgultam, hogy milyen idő lesz ilyenkor. Hát itt van, verőfényes kánikula. De idén nem zajos a tó környéke a fesztiváltól, nem próbálok egyszerre három színpadnál lenni (hogy a saját dolgom mellett szórakozni is tudjak), nem mászkálok a dombon fel-alá ismerőstől-ismerősig, nem világítok a színpadon telefonnal, amikor a vihar elmossa a koncertet, de a zenekar akkor is folytatja hangosítás nélkül, tök sötétben, nem iszom jobbnál-jobb borokat, nem nézem a csillagokat, amik ott a legszebbek.

Volt azért egy halvány reménysugár idén nyáron is, néhány kis fesztivált megtartottak, szigorúan 500 fő résztvevő alatt. Sajnos szakmailag nem kötődöm egyikhez se, csak úgy meg nem jutottam el rájuk. De a férjem képviselt a Palkonya Hangján és áradozva jött haza. Családias kis fesztivál egy borgazdaság dombjai között, jövőre feltétlenül megnézzük.

Szóval furcsa, hiányérzettel teli nyár volt ez. A gyerekeim ugyanúgy a nagymamájuknál töltötték a nyár jelentős részét, mint máskor. Ugyanúgy elmentünk két hétre közösen nyaralni, mint máskor. De a köztes időben én az irodába jártam be dolgozni nappal, és nem a csillagok alá éjjel. Na, hát ezt nagyon nehezen szokta meg a bioritmusom, a szervezetem egyszerűen nem volt hajlandó felfogni, hogy nyáron normális életet éltem. Azért persze nem panaszkodom. Ijedtemben, hogy unatkozni fogok, telepakoltam a nyaramat mással, állandóan a barátaimmal lógtam, még csajos nyaralásra is el tudtam menni, amire sosincs időm egyébként, tudtam rendszeresen futni és folytatni azokat a dolgaimat, amiket év közben szoktam csak. Most kipihenten indulok az őszbe, ez is újdonság és nem egy rossz érzés. Mindenesetre arra jó volt ez a furcsa időszak, hogy rájöjjek, hogy ha majd már végképp kifutott alólam a lendület és öregnek érzem majd magam bohócnak, akkor is lesznek nyarak. De még tart a lendület, és nagyon utálnék még egy ilyen folytatást.

Megértem, hogy világjárvány van és a tömegrendezvények veszélyesek.

Ugyanakkor rettenetesen dühös is vagyok, mert a kultúra most is politikai érdekeknek esett áldozatul, mert senki fontosnak nem a kedvenc nyunyókája a zene. Így aztán most a sportolók és a szurkolók nem fertőznek, a vásárok, gasztronómiai rendezvények látogatói nem fertőznek, a balatoni nyaralók egymástól öt centire a strandon nem fertőznek, a Könyvhéten a szerzők és olvasóik, valamint a zenészek és a közönségük viszont nagyon is.

Ja, és az előbb említett helyek egyikén sem iszik meg senki soha egy korty alkoholt se, csak koncerten. De ott meg vedelnek, mint az állatok és egymás nyakába hánynak. Kalákát meg Muzsikást hallgatni például kizárólag atomrészegen lehet. Irónia, ha valaki esetleg nem értené.

És hogy mi lesz? Fogalmam sincs. A helyszín, ahol dolgozom most nyitva van, mert kicsik vagyunk, bőven 500 fő alatt. És úgy tervezünk, mintha minden rendben volna, ünnepi évadot ráadásul, év végéig tele van a naptár, a jövő tavaszi is telik már.  És én még szerencsés vagyok, nekem megmaradt az állásom, a fizetésem. De a szakmabeliek közül nagyon sokan vállalkozók, a zenészek, szervezők, a technikai szakemberek, stb, stb. Velük mi lesz?  És a gyerekesekkel, családosokkal?  A támogatási rendszer ezer sebből vérzik, sok emberen  nem segít, akik a legnehezebb körülmények között vannak most is.

Én pedig  nem akarok soha sohat többé úgy  levelet kezdeni, hogy „Nagyon sajnálom srácok, ez se jön össze, nem engedi a rendszer, hogy…”

 

Ha nosztalgiáznál, olvasd el a témában tavaly készült, első cikkünket: Kaja a hűtőben, apátokkal kapolcsozunk, csók, anyu 

Dajer_Tamogatom