Lehet-e szeretni Marseille-t koronavírus idején?

Andrea szombaton érkezett haza repülővel Marseille-ből. Amikor kedden elindultak, még viszonylagosan biztonságosnak tűnt az utazás arrafelé, aztán elképesztően felgyorsultak az események. Az emlékezetes utazásra az igazi korona azonban itthon került fel, amikor meglepettségükre, a reptéren senki még csak meg sem állította, nem hogy megvizsgálta, ellenőrizte volna őket. Kovarszki Andrea írja le történetüket, immáron az önkéntesen vállalt, kéthetes, otthoni karanténjából. 

A franciaországi helyhatósági választások előestéjén Marseille-ben üldögélünk egy tunéziai étteremben. Az étteremben három asztalnál ülnek. Velünk szemben egy észak-afrikai kinézetű férfi mentateát iszogat a láthatólag európai feleségével. A másik asztalnál férfiak teáznak és beszélgetnek, a harmadiknál mi várakozunk a berber kuszkuszra és a tajinra. A nagyképernyős TV-n folyamatos a híradás a koronavírusról.

Az étterem környéke nyüzsög a zárásra készülő piaci árusoktól és a hazafelé a piacra még beugró helyi lakosoktól. Színes emberkavalkád, változatos bőrszínek és arcok, mozgás, nyüzsgés, nap vége.

Napról napra elszúrjuk a számomra érthetetlen marseille-i napirendet, ezért rendre lemaradunk a nyitott éttermekről. Folyamatos értetlenséggel hőbörgök, hogy nem értem ezt a nyitvatartási rendet, nem értem, miért nincsenek nyitva az éttermek este egy ekkora városban, vagy legalábbis miért csak a drága szállodákhoz tartozóak. Mire mi reggel az utcára keveredünk már dél van, és amikor a helyiek a bisztrókba mennek ebédelni, én akkor térek be a boulangeribe croiassant enni és kávét inni. Folyamatosan lemaradok, de a lassú ritmusunktól nem szabadulunk.

A délelőttünket felzabálják a koronavírus-hírek, és leginkább az, hogy miként érintik az új rendeletek a hazautazásunkat, plusz a permanens önvizsgálat, hogy hibás döntés volt-e elutazni.

Aztán amikor kilépünk az utcára szinte mindez szertefoszlik, felvesszük a város nyüzsgő ütemét, élvezzük a napsütést, hallgatjuk a tenger morajlását. A járványból az emberek mozgásából nem érződik semmi. Nem jönnek szembe velünk tömegek szájmaszkban és gumikesztyűben, tele vannak a kávézók és éttermek beszélgető emberekkel. Sokan pihennek, vagy éppen a szendvicsüket fogyasztják az öreg kikötőben, és  rengeteg a futó, akiknek a száma exponenciálisan növekszik 13 óra után.

A városi strand még szürreálisabbá teszi a lassan múló idő borús hírekkel teli információáramlását, a pillanatnyi városkép és a globális járványügyi jelentések egyvelegét. A plázson a strandlabdázó, homokban napozó, jógázó, a tengerben fürdőző emberek egyértelműen békeidős koranyári hangulatot árasztanak, amiből teljes mértékben csak azért nem veszem ki a részem, mert nincs nálam a fürdőruhám.

Ugyanez érződik a Napóleon építette Pharo palota, a jelenlegi Aix-Marseille-i Egyetem campusában is, ahol családok és turisták töltik látszólag gondatlanul az időt.

Meglep és jól esik ez az élhetőség. Ismerjük Marseillei-t még a kulturális fővárosi cím elnyerése előtti időkből, amikor Arles mellől egy kooperatívából a Le Corbusier házakba hordtunk egy biogazdaságból hetente friss zöldségeket. Míg a város környéki dugók ma is a város életéhez tartoznak, addig az egykor szürke épületek és terek felújított formájukban pompáznak.

Az új épületek szemnek jólesően bontják meg a fennmaradt épített örökség szövetét, és ugyanilyen jólesően illeszkedik a vieux port (régi kikötő) terébe a MUCEM varázslatos, modern épülete, mintegy hidat teremtve a régi és az új épületek, városrészek között.

A MUCEM-ben az egyik kiállítás a mediterrán városok történelmi időkben való változásairól (virágzás és hanyatlás) szól, míg egy másik olyan művészeknek az utazáshoz kapcsolódó alkotásait mutatja be, akiknek a művei a barangolásaikon keresztül inspirálódtak.

Két olyan téma, ami megint behúzza a világjárvány árnyékát a gondolatok közé, mintegy végig pörgetve azt, hogy miként változtathatja meg egy vírus, egy járvány a városok geopolitikai, gazdasági erőtereit és korlátozza az utazások szabadságát.

Közelegvén az este egyre több helyen lehúzzák a rolót, mi pedig másnapra már tudjuk, hogy ez a járvány szele, a turisták számának csökkenésével és a korlátozásokkal összefüggő következmény.

„A turizmus is dead”- írtam Adának, amikor épp benn voltak a szerkesztőség tagjai a Tilos rádióban. A város még lüktet, a lokalitásnak van szívdobbanása és többféle lüktetése, ami nappal jól érezhető, de estére a kiüresedett utcákon és tereken már csak a sirálylányok és fiúk hangos rikoltásokkal kísért kergetőzése hallatszik.

Az itt töltött 5 nap alatt drámaian változik a helyzet itthon. Az online hírekből tájékozódunk. A kattintásvadász címek miatt nehéz kiszűrni a tényszerű írásokat. Hosszasan beszélgetünk a pánik, az elővigyázatosság és a felelősség fogalmakról.

[ Már az ittlét alatt érkezik pár olyan finom burkolt, de semmiképp sem egyenes, akár vicces, de mégis bíráló megjegyzés, hogy külföldre utazásunkkal veszélyeztetjük, mondjuk úgy a magyar társadalmat. Minderre a kormányzati sajtó jól ráerősít, hisz minden fertőzött esetében hangsúlyozza, hogy az országba került fertőzések mind külföldről jutottak az országba. ]

Orbán közben bemutatja a videót ahogy visszatér Moldovából, és a reptéren gondosan megvizsgálják őt és a feleségét is, hogy vajon lázas-e, tovább kell-e vizsgálni, ő pedig a szokásos hetyke és elégedett bajusznélküli bajusza alatti mosolyával a szája szegletében még arra is rákérdez, hogy vajon mindenkinek része lesz e egy ilyen ellenőrzésben, ha belép az országba? A válasz: igen.

Ezt a kisfilmet sok olyan ember látja, aki csak a királyi tévéből tájékozódik és elhiszi ezt a mosolyt és ezt a humort.

Fejünkben közben mindenféle terv és útvonal rajzolódik arra az esetre, ha lezárnák a reptereket, ha nem tudnánk visszajutni Magyarországra a közvetlen járatunkkal.

Izgatottan hallgatjuk a péntek esti akciócsoportfüzérről és (hálistennek) az iskolák bezárásáról szóló bejelentéseket, amikor is abban bízunk, hogy a bejelentések között nem lesz ott, hogy zár a Liszt Ferenc felett az égbolt.

Hajnalban a reptéri buszhoz sétálva látjuk, hogy gondos takarítás folyik az utcákon. Azon gondolkodom, miért nem működik Budapesten a takarítás és miért működik itt. Miért van itt városi viszonylatban tisztaságérzetem és miért nincs ez Budapesten.

A reptéren csend és nyugalom, pár arcmaszkos ember. Az orrunk előtt törlik, az épp indulásra készülő Fez-i gépet. Pár ember ottmarad a monitor előtt és tanácstalanul forgolódik.

Elindulunk a beszálló kapuhoz, egyre többen húznak az arcukra maszkot vagy kendőt, de a számuk még mindig elenyésző. Az emberek között érezhető némi távolságtartás és gyanús méregetés. A vírus nem látható, nem tudjuk hol van, hol esik le. Van aki, úgy tüsszent és köhög, hogy észre sem veszi.

Megérkezünk a Liszt Ferenc repülőtérre, ahol reptéri dolgozóval sem találkozunk, nemhogy olyan valakivel, aki megmérné van-e mondjuk hőemelkedésem.

Eszembe jut az orbáni videó, hogy vajon ő is a Liszt Ferenc repülőtérre érkezett, vagy valami előre gyártott díszletes helyre.

Mivel plusz poggyászunk nincs és ellenőrzés sincs, két perc alatt jövünk keresztül a reptéren. A buszoknál két kedves, de csak magyarul beszélő férfi fogad bennünket és a többségében külföldi utasokat, akiknek magyarul magyarázzák, hogy csak az automatában lehet jegyet venni. Némi zavar és kavarodás, kisebb tömegszituációk. Szituációs gyakorlatok.

A metrón egy nő ablaktisztító folyadékkal és kisebb ronggyal töröl le mindent, amihez hozzáér. Az őrület csendesen közelít gondolom, s leginkább azokat veszélyezteti akik egyedül vannak és nem tudnak egyedül lenni.

Minket otthon vár a lányunk. A rokonaink bevásároltak, hogy a következő két hetet a zárt ajtók közt tölthessük.

Készülök az önkéntes karanténra. Jobb lett volna, ha ellenőriznek, hogy kicsit közelebb legyek ahhoz, hogy az úton vagy akár a budapesti repülőtéren vírushordozó gyanúsított lettem-e, de így e csendes tudatlanságban a legkevesebb társas érintkezéssel készülök az önkéntes szeparációra, ahol majd írogatunk egymásnak karanténból karanténba.

 

A szerkesztő írásai az oldalon:
Ütemhiba: Már csontban a rák