Szinkópa, bébi, szinkópa!

Június világszerte a Pride hónapja, amely láthatóvá teszi a kulturális és társadalmi sokszínűséget, fellép a nemek közti egyenlőtlenségek, a kirekesztés és a megbélyegzés, az eltérő társadalmi nemi vagy szexuális identitás hátrányos megkülönböztetése ellen. A párbeszéd élénkítésében fontos szerep jut az aktivista, az irodalmi és a tudományos, de mindenképpen önvallomásos szövegeknek. Hogyan tekintünk ma egy 19. századi hermafrodita naplójára, megértettünk-e bármit a másság természetrajzából, és vannak-e jó szavaink egy történet leírásához? 

A szinkópáról fogok írni. Nem a szinkópáról fogok írni. Két ellentétes állítás, most mégis mindkettő igaz. Herculine Barbinről fogok írni és Michel Foucault-ról: egy hermafroditáról, egy francia társadalomtudósról, az önvallomás tudományos szerepéről és a szinkópáról.

Herculine és Michel

„Bevallom, lelkem mélyéig felkavart, amikor Ovidius Átváltozásait olvastam. Akik ismerik, fogalmat alkothatnak róla. Történetem további alakulása világosan bizonyítja, hogy minő különös fordulat volt ez a találkozás.

Teltek az évek, betöltöttem tizenhetedik életévemet. Állapotom aggodalomra ugyan nem adott okot, de már nem volt természetes.

A konzultáns orvos nap mint nap beismerte, hogy a legkipróbáltabb gyógyszerek sem hozzák meg a tőlük várt hatást. Végül már nem foglalkozott behatóan a bajjal, hanem az időre bízta a megoldást. Ami engem illet, én egy cseppet sem voltam megijedve.” (20. oldal)

„Velem nem mert beszélni, tehát lányának szólt. Sara, mondotta, meg kell kérjelek, hogy a jövőben légy óvatosabb Camille kisasszonnyal való érintkezésben. Nagyon szeretitek egymást, én ettől a magam részéről nagyon boldog vagyok; de létezik társadalmi illendőség, még a lányok közt is, s ezt kénytelenek vagyunk betartani. E kezdődő támadás miatt reszketni kezdtünk a jövőtől. Mi lesz majd akkor, ha kiderül az igazság!

Ugyanúgy folytattuk a közös ágyban alvást! Ez nem esett Mme P. korlátozása alá, nem is tudott róla. És egyébként sem jutott eszébe, hogy ilyesmivel gyanúsítson minket. A kiváló asszony őszintén erényes volt, és vakon bízott bennünk, sokkal jobban annál, semmint a képzelete eljuthatott volna hasonló ötletekig.” (51-52. oldal)

„Nemem révén ezentúl az emberiségnek ahhoz a feléhez tartoztam, amelyiket erősebbik nemnek hívnak. Én, aki huszonegy éves koromig félénk társnőim között vallási intézményekben nevelkedtem, magam mögött hagytam ezt az élvezetteli múltat, mint Akhillesz, és egyedüli fegyveremmel – gyengeségemmel és a férfiakkal kapcsolatos mélységes járatlanságommal – léptem a sorompóba.

Többé nem kellett arra számítanom, hogy színlelnek előttem. Már hangosan kinyilvánították a véleményüket. S. apró városa visszhangzott a példátlan esettől.” (79-80. oldal)

————————————————————————

A három szövegrészlet Herculine Barbin, az 1868-ban Párizsban öngyilkosságot elkövető hermafrodita önéletrajzában olvasható. Az önvallomást 1978-ban tette közzé kommentárok nélkül Michel Foucault francia filozófus és történész: Herculine Barbin, más néven Alexina B. Michel Foucault bemutatásában (Budapest, Jószöveg, 1997; ford.: Lóránt Zsuzsa). Az idézetek négy évet emelnek ki a történetből, és a kulcsmotívumokat: titkos és boldog szerelem, ráeszmélés a másságra, tiltás, beismerés, gyónás, orvosi vizsgálat, szakértői vélemény, jogi döntés, nemváltás, új társadalmi szerep és egy új élet reménye. Nincs happy end: Herculine-Alexina 28 évesen öngyilkos lett.

Önéletírása felkavaró, sodró erejű szöveg, egyben egy végtelenül szomorú történet, ami nehezen megy ki a fejünkből. Aki frivol és pikáns részletekre számít, csalódni fog. Amit kapunk, az az érzelmek elképesztően széles skálája: a szikár és elfojtott hangoktól a megindítóan hullámzó, drámai és kirobbanó szólamokig. Herculine önvallomása jól mutatja, hogy az igazság nem fekete és fehér, a világ nem pusztán női és férfi karakterből áll, nincs éles átmenet, nincs tökéletes átváltozás. Hangsúlyeltolódás és többszólamúság jellemzi a főhős külső és belső világát. A korabeli társadalom pedig nem volt felkészülve ennek megértésére és elfogadására – és ez a mairól is elmondható.

A hatalom és az egyenlőtlenségek természetrajzával foglalkozó Michel Foucault gondolkodásába tökéletesen illeszkedett Herculine-Alexina önéletírásának kommentárok nélküli kiadása. A hetvenes években egy másik hasonló szöveget is megjelentetett: Pierre Rivière, 19. századi anya- és testvérgyilkos naplóját. Mindkét önvallomást kiegészítette korabeli dokumentumokkal: Herculine esetében orvosi szakvéleményekkel, Pierre-ében a bírósági tárgyalás dokumentumaival. Az esetek tudományos kommentálásától és elemzésétől azonban tartózkodott.

Ez a tartózkodás nem valamifajta szemérmes megoldás, hanem egy tudományos módszer kísérlete és alkalmazása volt – a tudás archeológiájáé. Teóriájában az önvallomásnak is fontos szerep jutott, olyannyira, hogy Foucault-ra gyakran úgy hivatkoznak mint aki tudományos rangra emelte a vallomást. Hangot és szerepet adott a történeti figurák saját belső elbeszéléseinek, és ezzel emléket állított a személyes dokumentumoknak: a szövegek „kiásásával”, megtisztításával és változtatás nélküli bemutatásával.

Herculine és a szinkópa

De hogy jön ehhez a históriához a szinkópa, ez a ritmikai és zeneelméleti fogalom? A társadalmi egyenlőtlenségek, az uralkodó gondolkodásmódtól való eltérés nehézségei és buktatói gyakran dolgoztatják az ember elméjét: miként lehetne jól és érzékletesen kifejteni, hogy ezekkel a megközelítésekkel valójában mi is a baj? Miért káros, ha csak az uralkodó szélirányt követjük, ha azt gondoljuk, csak az egyszerűsítés, a szabálykövetés, a jól elválasztható halmazok kijelölése segít a világ megértésében?

A szinkópa újrafelfedezése számomra karanténtapasztalat: barátaim kérésére próbáltam néhány zenei alapfogalmat és szerkesztési eljárást elmagyarázni online énekóra keretében a gyerekeiknek. Így értettem meg újra a szinkópát. Nem pusztán mint lüktetés és ritmust, hanem mint szerzői gesztust, mint történeti és kortárs gyakorlatot. Ugyanaznap Herculine naplójának olvasása közben pedig egyszercsak kicsúszott számon: szinkópa, bébi, szinkópa.

A szinkópa elképesztően szép szó, dallama és „szövege” tökéletesen illeszkedik egymáshoz. Ha hangosan kimondjuk, akkor értjük igazán: ti, tá, ti. Verselését akkor is halljuk, ha nem ismerjük a szó jelentését. A szinkópa mint zenei kifejezés a zenei hangsúly ütemen belüli áttevődését jelöli. A jelenség már az antik grammatikában ismert volt: szótagkihagyást jelölt. A szinkópa szinte minden zenekultúrában létezik, szerzői gyakorlatként azonban csak a 14. századtól használják az uralkodó metrikus lüktetéssel szembeni hangsúlyeltolódás jelzésére. Az ars novának ez az „újítása” elsősorban a nyugati többszólamúsághoz köthető, ahol leginkább a szólamok ritmikai élénkítésére szolgált: a szinkópa fontos eleme lett az egyes szólamok önállósulásának. A zeneszerzők a 17. és a 18. században is kedvelték a szinkópát, főként az unalmasan szabályos hangsúlyviszonyok „felborítására” alkalmazták.

De átemelhetjük-e a szinkópát a társadalmi és kulturális szférába, metaforaként? Például olyan jelenségek magyarázatánál, amelyeknél fontos az uralkodó szabályosságtól való eltérés, a hangsúlyeltolódás, a szólamok önállósulása, a disszonancia feloldása, a hangsúlyviszonyok átrendezése és a többszólamúság. Úgy, hogy a metafora ne csupán lírai és dekoratív elem maradjon, ne csak szép és jól hangzó szó.

A szinkópa nem abban segít, hogy megértsük a hermafrodita létet, hiszen azt a tudomány már elmagyarázta: egyfajta hímnős létforma, amikor valakinél a hím és a női ivarszervek is kifejlődnek, és ezek dominanciája változik az élet során. A hermafrodita elnevezés görög eredetű (Hermafroditosz), és két istennévből vezetik le: az egyik Hermész, aki maga is félisten és az istenek hírnöke, a másik pedig Aphrodité, a szerelem és a szépség istennője.

A szinkópa abban segít, hogy a biológiai jelenség kulturális és társadalmi karakteréről, illetve a személyesen megélt tapasztalat belső logikájáról és pszichológiájáról gondolkodjunk. Ha a szinkópát metaforaként használjuk, lüktetését beengedjük Herculine önvallomásába, akkor más nézőpontból tárul a szemünk elé a szabályosságtól való eltérés és a hangsúlyeltolódás. Ha úgy tekintünk az identitásra mint roppant összetett, többszólamú alkotásra, amely messze nem mentes disszonanciáktól, akkor ennek megértésében, a dallamvivő szólamok beazonosításában és szüntelen váltakozásában a szinkópa tulajdonképpen az átrendeződés maga: a hangsúlyosról az addig hangsúlytalanra tereli a figyelmet. Ha tudatosan gyakoroljuk, épp ezeknek az eltéréseknek és finom megkülönböztetéseknek a feltárásában lehet segítségünkre.

Ha levelet írhatnék vissza az időben Herculine Barbinnek, más néven Alexina B.-nek, így kezdeném: Szinkópa, bébi, szinkópa!