borito eredeti

Tenger télire – Mare Tirreno, háromszor

Tudtad, hogy a tengervíz, tengeri szél, tengeri só nemcsak arra jó, hogy bedajerolja a hajad? Új sorozatunk kedélyjavító intézkedés az utazás- és élménymentes, hideg, sötét hónapokra, hogy könnyebb legyen elérni a napsütötte sávig. Szerzőnk első körben a Földközi-tenger laziói öblében, az olasz csizma bal partján, az etruszkok földjén szerzett élményeit osztja meg a Dajer olvasóival, ön- és csoportterápiás céllal. Szentirmai Dóra írása és képei.

Dajer_Tamogatom

„El kelletett tenni egy kis cseresnyét” ­– mondta nagyi. És mondjuk annál jobb kevés dolog volt, mint amikor hideg téli estéken kistálkákba porciózta, a halála után meg még évtizedekig porcióztuk mi az általa eltett befőttet, barackot, meggyet, körtét, cseresnyét. A nyár ízei, üvegbe zárva. Ma már nem vagyok nagy befőttevő, de a nyarat eltenni télire, az megmaradt, sőt. Felnőttkoromra a kavics, a kagyló, a csiga, a tengeri homok, a száraz gaz és virág, az uszadékfa lett a sztár a hámozott, felezett őszibarack helyett. („Az igazi gyűjtés a felnőttkorra rögzül” – Buda Béla: A gyűjtés lélektana) Az ehető dolgok helyett a tárgyak, amelyek valami olyanra emlékeztetnek, ahol és amikor jobb volt nekem, mint itt és most.

Nem tudatosan kezdtem el kavicsbefőtteket, homoklekvárokat üvegekbe zárva eltenni rosszabb időkre, de egyszer csak kialakult a spájz. Maga a gyűjtögetés is rendkívüli módon megnyugtat, pihentet mindig, a keresgélés, a szép apróságokra figyelés, a gondolkodás helyett a szemlélődés. („A gyűjtés [a] kompenzációnak, valóság előli menekülésnek is aránylag kedvező formája, egyrészt mert a kedvenc tárgy realitására épül, […] másrészt mert az életfolyamatban a mintegy pótló elkerülő célú szakasz feszültségei, depressziós időszakai elkerülhetők – i. m.). Aztán a repülőn, autó csomagtartójában, hátizsák- és nadrágzsebben hazaszállított gyűjtemény mindezt fel is idézi – nincs varázslat, hiszen a szuvenírnek (lat. subvenio, ’előjön’) ez a funkciója.

IMG 2768

Van azonban itt még valami. Egy megkerülhetetlen, felfoghatatlan és befogadhatatlan, mégis olyan otthonos izé, amit nem tudsz hazavinni. („You can not eat the view”, avagy nem zabálhatod meg a látványt. – Mark Petrovich) Vagyis persze megpróbáltam, műanyag palackban, de aztán lassacskán elpárolgott. Szóval a víz. Meg hát a hullámzását, habjait, apályát-dagályát, színe változásait, mélységét, moraját, hajóit hiába is töltenéd üvegbe. Mégis, a szilárdabb halmazállapotú, „befőzött” tárgyak még így a celofán alatt is felidézik a tengert, hol szelíden felkeltik, hol felkorbácsolják azokat az érzéseket, amiket a nagy vízre vágyva és ott a nagy víznél állva megtapasztaltam.

 

IMG 3103

Először a kis gombócon akadt meg a szemem, most is, akkor is. Soha addig nem láttam hozzá foghatót: mint egy nemezlabda, csak nem gyapjúból, hanem növényi szálakból, törmelékből gurítgatta csodás gömbölyűre a Tirrén-tenger. Akkor ma ezt az üveget bontsuk fel.

Majdnem huszonöt éve, hogy először arra jártam. A családot, akiknél bébiszitteltem, az éjszakai 38 fok űzte ki Rómából a tengerparti nyaralóba. A lakás konkrétan a helyi középkori várban helyezkedett el, én pedig, ha tehettem, a tetőteraszon, a víz fölé benyúló franciaerkélyen, a vízben, a parton, illetve – a túl sok kint tartózkodás után – a hideg kőpadlón. Nem hittem el, hogy ott vagyok. Mármint hogy egy ókeresztény szentről, Santa Severáról elnevezett várban és településen, ami ráadásul etruszk szent hely és fő kikötő is volt korábban. Apálykor kilátszottak a hajdani móló kövei, amelyek között éjjelente, kísérteties fényekkel festve meg szobám falát, a halászok keresgélték a különféle tengeri herkentyűket. A strand nem volt különösebben szép, de a tengerélmény a hangok szintjén – a hullámzásban súrlódó kövek, surrogó színes üvegtörmelékek, halkan morzsolódó növénylabdacsok zenéje – lenyűgözött. A családapa minden péntek este megérkezett, és hozta nekem a munkahelyére faxon érkezett heti szerelmeslevél-termésemet. Az egyik papírguriga búcsúzott, a másik lassan, ingadozva közeledett, a harmadik csak rajongott.

fekvos

Másodszor, 14 év múlva a lassan, ingadozva közeledő papírgurigák szerzőjét (addigra férjemet) vittem el erre a varázslatos helyre. Bár akkor egyáltalán nem tűnt varázslatosnak. A vár nem engedett magához. Egyrészt nem lakhattam ott, másrészt régészeti ásatás és felújítás miatt évekre bezárták. Szakadt az eső, fújt a szél, lentről, a csapkodó hullámok közül megmutattam valamikori erkélyemet. Úgy éltem meg, mint egy paradicsomi kiűzetést. Bemenekültünk a lepukkant szörfös étterem teraszára, magunkba töltöttünk egy grappát szíverősítőnek. Akkor konstatáltam, hogy a várkisasszonyok ideje elmúlt, és egy csomóan egész másért járnak ide: speciálisan borzasztó szél tud kerekedni ebben az öbölben, amiért rajonganak a hullámlovasok. Legalább valaki élvezte a fertelmes időt. Annyira ismeretlen volt a tengernek ez az arca, hogy most másként, de megint nem tudtam, hol vagyok. (Az egész utazásunk amúgy csodálatosan sikerült, sőt napokkal később, október elsején még fürödtünk is Ladispolinál az összetekert napernyők erdejébe ferdén, de erősen és melegen besütő napsugarak fényében, a hűlő, de a nyarat még magában őrző vízben.

 

Harmadszorra aztán verőfényben tündökölt az őszi Mare Tirreno. Akkor anyámat hoztam el Cerveteribe, az etruszk „főváros” nekropoliszába, meg Tarquiniába és erre a fekete homokos partszakaszra. Régóta vágyott ide, és a vidék szépen köszöntötte őt a hetvenedik születésnapján. Az időjárás és a tenger is mindennap más volt, de legfőképp ünnepi, néha kicsit vad, aztán lecsillapodott, mintha meg akarta volna mutatni, mennyi mindent tud. A régi sólepárlóknál napoztunk, nem sokan jártak arrafelé, miénk volt az egész hullámfürdő, a nagy kékség, a fehér habok, a felbukkanó-eltűnő, homokon szánkázó kagylók. És a kis golyók, a távoli partok növényeiből és tengeri füvekből útközben összegyurmázott, növekvő-formálódó glóbuszok. Ebbe a tökéletes kis gömbbe sűrűsödött ott az idő. Zsebre raktuk, hazahoztuk, befőztem. El kelletett tenni ezt a kis cseresnyét.

© Fotók: Szentirmai Dóra

Tetszett Önnek ez az írás?! Ha igen kövessen bennünket a Facebookon és az Instagramon!

A képek a szerző tulajdonát képezik, melyek a szerzői jogról szóló 1999. évi LXXVI. törvény alapján jogvédelem alatt állnak.

Szentirmai Dóra írásai a Dajeren:

Az év nyári élménye: mozi a Paradicsomban

Érintésközelben – Nő a képeken és a kamera

 

Dajer_Tamogatom