Nagy Márta keramikusművész 1979-ben végzett a Magyar Iparművészeti Főiskola porcelán szakán. Munkásságában meghatározóak a hollóházi, herendi és Zsolnay-korszakok, ösztöndíjasként dolgozott Rómában és Philadelphiában is. Vallja, hogy műveinek értelmezése többrétegű lehet, ezért kifejezetten örül annak, ha bárkinek személyes kapcsolata támad velük. Ez a megengedő üzenet szépen érvényesül a most még éppen megtekinthető pécsi tárlat összefoglaló címében: Tükör/Mirror, ahogy a 2021-es művek címadásában is: Az élet nehéz, az élet szép. Szalontai Szonjára pedig olyan hatást gyakorolt, hogy pécsi olvasónk egy felvállaltan szubjektív hangú ajánlót dobott a Dajer postaládájába, a november 6-i finisszázs előtt.
Nagy Márta kerámiáival mindig mellbevágó és egyszerre felszabadító élmény találkoznom. A Zsdrál Art &Design pécsi galériájában most bemutatott válogatás a zömében korábbról ismert munkák mellett kiegészült a legfrissebb alkotásokkal, melyek az eddigiektől markánsan eltérő, mégis a sorba illeszkedő jegyeikkel határozottan ráerősítenek az életmű tematikus füzérének (felőlem nézve retrospektív) narratívájára.
A tárlat – részben laza, elszórt építkezésének köszönhetően, mely a bejárási útvonalak számtalan variációs lehetőségét hagyja szabadon – egyfajta időben/időtlenségben való kalandozásra invitál, melybe bármely ponton beléphetünk, és miközben az idő végtelenjének tetszőleges hurkait bejárva elmerülünk benne, mindvégig egyazon terepen járunk: minden tárgynál, tárgycsoportnál ugyanannak a történetnek egy másik időpillanatban rögzített alternatív stációjához jutunk el külső-belső zarándoklatunk során.
Nagy Márta kerámiái sok szempontból női alkotások. Nem pusztán külsődleges jegyeik alapján, noha a légies-törékeny formák, a sajátos anyaghasználat, mely egyszerű magától értetődőséggel emeli be a selymet mint szerves, a porcelánnal egyenrangú matériát, és a pasztellszínek finom harmóniája valóban sztereotipikusan feminin jegyek. Amitől lényegileg női alkotásokká válnak, az a hangsúlyosan női perspektíva. Munkái pergamenszerűen törékenyek és finomak, szűziesen érzékiek-érzékenyek. Ám nagyon is megtévesztő, ha csak erre a légiességre koncentrálunk: az elmélyült szemlélő figyelmét nem kerülheti el, milyen végletes pólusok között vívják ott belül harcukat érzelmek és szenvedélyek a megmutatkozásért, a létjogosultságért. És szinte zavarba ejtenek a szemérmetlenül vissza-visszatérő női nemi szervek mint ártatlan úszó virágok vagy éppen önmagában tátongó, csukódó-nyíló formák.
Nagy Márta alkotásaiban mindig ott a Másik – a nő tekintetén, szűrőjén keresztül, a hozzá való viszonyulásban. Vagy amikor éppen mégsem, akkor is: mert olyankor meg a világvégi elszigetelt hegyormon, vagy a monostor megnyugtatóan stabil monolitjának szinte észrevehetetlenül apró, mégis hívogató (arany) bejáratán – vulváján – át: ott a Menedék. Amit ha a külvilágban, a Másikban aktuálisan nem, magában/magadban mindig megtalál(sz). Ez a dinamikus játék: az óvatos, tapogatózó nyitás, a Másik felé nyújtózás és időleges kapcsolódás, illetve a visszahúzódás dinamikája az, aminek mintegy huszonöt év lenyomatán keresztül tanúi vagyunk. A körkörös spirálisával önmagába zárt, sebezhetőségében teljes női minőség – mely ha éppen nem ívelt, akkor szögletes nyitott medence, melyben selymes belső zugok nyújtanak titkos menedéket –; és mellette a tömören szögletes, már csupán a létével megkérdőjelezhetetlen entitás, a Másik a maga természetesen durva felületeivel. A földszínek a fáradt púderrózsaszín ellenében; a sötétszürke és terrakotta, ami mellett ott a fehér, a babakék, és kiragyog belőle hol több, hol kevesebb tiszta arany. A tiszta ragyogás – ha csak egy apró („tiny”) felületen is –, mely belülről fénylik ki, a rejtett belső zugból (titkos kertből), és amely képes lehet felfényesíteni a másikat. Újra és újra hiszi, miközben újra és újra elbizonytalanodik. Éppen ez az, ami a jó, a vonzó a Másikban: az eleve bizonyossága. A Másik tekintete az, ami megkonstruál, ami által a világban is látható, létező entitássá lesz.
Ennek a két pólusnak az egymásra találása: a masszív szögletes-sarkosnak és a pulzálva zárt kereknek. Megtalálni nem pusztán az érintkezés, de a kapcsolódás módját úgy, hogy annak elkerülhetetlen fájdalma még elviselhető és egyúttal termékeny legyen: hogy úgy alakítsák egymást, hogy abból finom illeszkedés szülessen, miközben mindketten megőrzik saját lényegi jegyeiket. Szinte lehetetlen vállalkozás. Nem elveszni, nem sérülni. Kísérletezni kell, újra és újra próbálkozni. És ez több mint riasztó: előre nem látható kockázatokkal jár. Sérteni és sérülni lehet. Mint ráspoly a szappanon, a kő a porcelánon. Szúrófegyver a szívbe, a hasi zsigerekbe. Fallosz a vulvába. Néha csak beburkolva bírható. Fullasztó(an szép) selyembe, organzába szorosan becsomagolva. De idővel átlüktet azon is az élet, az élni és lélegezni és érezni, kapcsolódni akarás – nem lehet egy életen át placentába burkolva kibírni: létezni. Újra és újra kockáztatni kell. Levetni a burkot. Sérülni akár. És akkor átmenetileg, merőben új túlélési stratégiaként maradnak a megkérgesedett kőtömbök: markáns masszívumok. Az élet nehéz, az élet szép. Ez van most. 2021.
Nézd meg Galériánkat!
Borítókép: Mocsár (részlet, 2008) – Fotó: Körtvélyesi László
Nagy Márta Tükör/Mirror c. kiállítása megtekinthető Pécsett a Zsdrál Art galériában, november 6-ig. Finisszázs, tárlatvezetés: 2021. november 6. 17 óra. A művekről Körtvélyesi László készített fotókat.