de olyan fáradt vagyok! – mondta a párom egy reggel, kilenc tájt, zombiként kitámolyogva a saját, külön bejáratú szobájából, (ahol ő, és csakis ő, este hét után háborítatlanul egyedül lehet, akár még aludhat is, ha úgy tartja kedve), mire nemes egyszerűséggel csak annyit gondoltam: remek, akkor én pedig most leszúrlak. Szíven, egy kecses toledói pengével, mert mindig is hajlottam a melodrámára.
Két vén fasz vagyunk, én 46, ő 50 a nyáron, és másfél éves Áron fiunkkal próbáljuk tartani az iramot. Ez nem könnyű, de rendszeres baba-mama klub járóként azt tapasztalom, hogy a kisgyerekes anyák (és úgy sejtem ez nem fog a KIS-re korlátozódni), kortól és nagyszülői segítségtől függetlenül mind az egyéni őrület határán állnak. De miért is?
A saját történetemre tudom a választ. Engem szolgának neveltek. Összes felmenőim ambiciózus, fejlődni, kitörni, meghaladni, apám egyenesen megváltani akaró aktív tagjai voltak saját kisközösségüknek. A férfiak. A hozzájuk rendelt asszonyok pedig semmivel nem maradtak el mögöttük, de a nőkkel összefüggésben már a pejoratív mellékzöngéjű „becsvágyó” jelzővel megbélyegezve tevékenykedtek éjt nappallá téve. Férjeik hivatásának szolgálatában, teljes odaadással, és rendszerint későn beismert, olykor megbánt szereptévesztéssel. Így nevelték őket. Szolgálatra. Milyen mintát is tudtak volna átadni nekem?
Az anyukám, akit nem győzök eléggé imádni, bár betegesen hangzik, mégsem bánom, mert tudom, hogy értené, ha olvashatná, és nem is hazudok, bár máskor szoktam, próbált valami szerinte előnyösebb perspektívát nyújtani nekem. Az amazonét. Nyilván nem sikerült, mert
nulla tapasztalata volt a független női létről, ahogy az anyja maximum bohémsága a lányai nevelése terén is csupán addig terjedt, hogy lopott percekre maga is felszabadult a társaságukban. (Ld. titkos dohányzás a lányszobában, aminek örömét az ablakból leselkedő nagyapám harsány röhögése szakította félbe, és egyéb skandallumok.)
Szóval elmélyültebb tapasztalatok híján anyukám a férfiakhoz való kapcsolódás terén az otthon tanult, a paraszti munkavégzés egyenlőségi alapon működő elvét hirdette. Egy nőnek önmagában is mindenre képesnek kell lennie. A teljes háztartást ő viszi. Ő működteti a családot. A férfi kint van a mezőn, időnként elviszik ide-oda katonának, elszólítja a hivatása, és egyébként is annyi izgalmas dolog történik vele, amiért el kell mennie otthonról. A nőnek pedig közben annyi dolga akad, hogy esélye nincs kimozdulni a portáról. Igen ám, de az idők már az ő korában is radikálisan változtak. Mi maradt az anyai szokásrendből, az ősi elvekből? A tökéletesség iránti vágy, a munkamánia, a megfelelési kényszer. A végtelen kimerültség, a munkahelyi után a családi kiégés, a nagy semmi!
Esetemben még a hamis megértés is, hogy a párom jogot formálhat az egyéni fáradtságra, míg én nem. Munka, munka, munka. Nem tudom többé érezni a szó értelmét, amire korábban az életemet tudtam építeni. Mert annyira fáradt vagyok a szakadatlan munkától, hogy nem is különül el az időm semmi másra.
Mea culpa, mea maxima culpa, én megadom magam, én nem vagyok elég erős, csak pihenni szeretnék. Úgyhogy én a magam részéről ezennel nemet mondok a munkára!
Oror szan