Nevtelen terv

Akik átmentek a szivárvány alatt – Márti és Ágoston története

Az „anya nő, az apa férfi” tételmondat alaptörvénybe emelése, az azonos neműek házasságának  tiltása, az örökbefogadás házassághoz és az egyedülállók örökbefogadásának miniszteri kegyhez kötése szakértők szerint csak azt a célt szolgálja, hogy erősítsék a szexuális kisebbségek és a nem házasságban élők megbélyegzését Magyarországon. Miközben súlyosan diszkriminatív jogszabályok születtek itthon, a magyar társadalom egyre elfogadóbbnak tűnik a szivárványcsaládokkal. Egy idén nyáron közzétett, friss közvélemény-kutatási eredmény szerint, a megkérdezettek 62%-a tartja úgy, hogy az azonos nemű pároknál ugyanolyan jó helye lehet egy gyereknek, mint a hetero kapcsolatokban. Márti és Ágoston története pedig többek közt azt mutatja meg, hogy az egészpályás kormányzati letámadás idején is hogyan születhetnek új családformák – és újabb gyerekek. Pont olyan esélyekkel, mint a „normális” családokban. Mert a család az család. Barna Era interjúja. 

Márti és Ágoston sok éve ismerőseim, de más-más körből, azt sem tudtam sokáig, hogy ismerik egymást. Egy szép nyári este éppen toltam hazafelé a bringámat, mikor egy kávéházi teraszról odakiabáltak nekem, ők ketten. Csatlakoztam hozzájuk és akkor tudtam meg, hogy mire készülnek. Nagyon jókedvűen, szinte ragyogva és egymás szavába vágva meséltek, öröm volt velük koccintani közös terveikre. Márti (47) egyedülálló nő, aki nagyon régóta szeretett volna már gyereket. Ágoston (53) meleg, több mint egy évtizede él együtt férfi párjával. Ágostonnak már van egy 6 éves kislánya, akit megosztva nevelnek az édesanyával, akivel sohasem éltek együtt és akivel a kapcsolatuk mára megromlott. Ágoston is vágyott még egy gyerekre. Márti és Ágoston azt osztották meg velem ott annál az asztalnál, hogy közös gyereket vállalnak, s így lesznek születendő gyermekük szülőtársai, családja. Mert a család az család.
Most, amikor újra találkoztunk egy kávéházban, hogy beszélgessünk róluk –immáron a Dajer olvasóival is megosztva a történetüket –, Márti már nyolc hónapos terhes volt. Bringával érkezett, lecsekkolt egy ismerősük által felkínált és odahozott etetőszéket, majd kényelmesen elhelyezkedett, feltette a lábait egy székre és horgolni kezdett. Ágoston is befutott, váltottak pár szót egymással, néhány praktikus logisztikai kérdést tisztáztak a közös teendőkről, aztán belevágtunk.


Dajer: Márti, tételezzük fel, hogy én összefutok veled az utcán, nem láttalak régen, és látom, hogy babát vársz. Nem tudok rólatok semmit, akkor mi a mondás? Megmondod, hogy meleg az apukája és hogy lombikos baba lesz?

Márti: Igen, ennyit persze.

D: És te, Ágoston? Te is így vagy ezzel?

Ágoston: Rajtam nem látszik, hogy gyereket várunk. (Nevet.)

D: De szóba hozod nyíltan, hogy mindjárt lesz egy másik gyereked is, egy másik anyától?

Á: Szóba, mert szeretnék neki helyet teremteni. Nagyon sokféle reakció van erre. Egészen onnantól kezdve, hogy aki ismeri az én korábbi, csak részben hasonló történetemet, az akár felteszi a kérdést, hogy azok után, ami történt köztünk, jó döntésnek gondolom-e ezt, egészen odáig, hogy de jó nekünk, micsoda hír! És a kettő között sok árnyalat van még…

D: Itt muszáj megjegyeznünk, hogy neked van az első gyereked körül egy elég nehéz történeted.

Á: Igen, sajnos van. Mára már nem tudunk együttműködni a szülőtárssal, vagyis a lányom édesanyjával, aki szintén soha nem volt a párom, és akivel mára nagyon rossz a viszonyunk. Ehhez képest van egy kislányunk, aki mindjárt 6 éves, akit imádunk és aki próbál ebben a nehéz helyzetben valahogy eligazodni.

D: Kicsit menjünk vissza a történetetek elejére! Ti ketten hogyan ismerkedtetek meg, és hogyan jött az ötlet, hogy együtt vágjatok bele a gyerekvállalásba?

M: Azt hiszem, szociális szakmai rendezvényekről ismertük egymást futólag, amikor én még azon a területen dolgoztam, annak vagy 15 éve. De előbb azt kell elmesélnem, hogy én már régóta nagyon szerettem volna gyereket, sok mindenen túlvagyok. Az egyik próbálkozásom például az volt, amikor spermadonorral akartam teherbe esni, de ez hiába volt elérhető akkoriban klinikai körülmények közt, később betiltották, pont amikor annak a „projektnek” a közepén voltam. Mire én akkor eléggé összeomlottam. Később pedig összefutottam Ágostonnal, akivel ugyan nem nagyon ismertük egymást, de kiderült számomra, hogy melegként született neki már egy kislánya. Egy idő után megkerestem, akkor még elsősorban azzal, hogy hátha ismer olyan meleg férfiakat, akik szintén szeretnének hasonló módon gyereket, mondjuk egyedülálló nőtől. Ágoston előtt is gondoltam már erre a megoldásra, beszélgettem ilyesmiről meleg baráttal, ismerőssel, de ő azt mondta, hogy még nem készült fel a gyerekvállalásra. Ágostonnal végül odáig jutott a dolog, hogy összeismertetett egy meleg párral, akiket ez a gyerekvállalás már nagyon komolyan foglakoztatott, és akikkel el is indult egyfajta közös gondolkodás erről, de végül mégis kiszálltak…

D: Megosztották veled, hogy miért nem vállalták így a gyereket?

M: Igen, megmondták. Amelyikük a biológiai apa lett volna, nagyon komolyan tanulmányozta a születési statisztikákat, és azt látta, hogy az én életkoromban – negyven felett voltam már akkor is – sokkal több kockázata lehet annak, hogy esetleg nem lesz egészséges a baba. Neki volt a saját családjában már beteg gyerek, megijedtek és visszaléptek.

D: Gondolom ez is egy hosszabb folyamat volt….

M: Igen, bőven. Másfél, két év is volt talán ez már, 2017 környékén járunk. Közben én már bejelentkeztem örökbefogadásra is, ahol meg is kaptam a pozitív alkalmassági határozatot, de az három évig volt érvényes, utána meg kellett hosszabbítani.

D: Akkor még egyedülálló anyaként, ugye?

M: Igen, bár hivatalosan mindig is priorizálták a házasokat, de akkoriban egyedülállók is kaphattak gyereket, viszont már lehetett érezni azt a politikai változást, hogy számukra szűkülnek a lehetőségek. Emlékszem, itt is volt egy pont, amikor már annyira elegem volt, hogy bementem a velem kapcsolatban álló tanácsadóhoz és kerekperec rákérdeztem, van-e mire várnom nekem? És az az igazság, hogy egyre inkább foglalkoztatott az is, hogy talán inkább külföldön szeretnék élni.

D: A külföldtől mit reméltél?

M: Nem a gyerekvállalás miatt gondoltam arra, hogy inkább külföldön akarok élni. De azért léptem itthon a hatóság felé, hogy lássam világosan, a gyerek miatt érdemes-e várnom még. Aztán mikor letelt a három év, akkor elkezdtem egy pluszévnek a kérvényezését, amit még meg szoktak adni, de azt az eljárást már nem csináltam végig, mert közben találkoztunk újra Ágostonnal. Ő akkor elmesélte, hogy most már ő nagyon szeretne még egy gyereket, és megkérdezte, hogy velem mi a helyzet, ez nálam aktuális-e még.

D: Ágoston, te hogy élted meg azt az egészet?

Á: Hát, egy kicsit korábbról kezdem. Az első gyerekem most lesz hatéves, de nagyjából tíz éve kezdődött el az, hogy konkrét lépéseket tettünk a párommal – akivel már nagyon régen együtt vagyunk – annak érdekében, hogy minél több információval rendelkezzünk, hogyan is lehetne nekünk gyerekünk. Találkoztunk akkorra már szivárványcsaládokkal, voltunk workshopokon, és túlvoltunk egy sikeres párterápián is, amivel a kapcsolatunkat akartuk megerősíteni. Tehát ez volt a 2015 előtti időszak.

D: Tehát tudatosan vállaltatok gyereket, de ahogy említetted, sajnos elég hamar nagyon megromlott a viszony az édesanyjával, akivel azóta sem rendeződött a helyzet. Ennyit tudok, és hogy téged nagyon megviselt.

Á: Igen, ugyanakkor én mindig is több gyereket szerettem volna. De mikor elkezdődtek a problémák, az teljesen kilúgozott. Viszont én amolyan tanácsot kérő típus vagyok, mindenkivel beszélgetek arról, ami foglalkoztat. Tulajdonképpen ennek köszönhető volt az is, hogy egy közös ismerősünk felhívta a figyelmünket egymásra, hogy talán nekünk ez lehetne közös ügyünk. És tudod, ilyenkor egyszerre érzi az ember azt, hogy rengeteg időt kell hagyni erre, átgondolni, nem szabad semmit siettetni és egyszerre fut is nagyon az idő.
Vettem egy nagy levegőt, felhívtam Mártit, és eljöttünk ide nem messze, egy kávézóba. És akkor ő mondta azt, hogy kér egy is időt tőlem, mert éppen hezitál, hogy talán el kellene költöznie ebből az országból. De azért azt ígérte, végiggondolja.

D: Remélem nem bántalak meg titeket a szóhasználattal, de ez tényleg úgy tűnik, mint egy nagyon komplex projekt: ötlet, terv, időzítés, ütemezés stb. Míg jól tudjuk, hogy a hagyományos hetero kapcsolatokban születő gyerekek történetei sokszor sokkal inkább ad hoc jellegűek…

Á: Persze. Van egy nagy közös ügyünk.

D: Miközben ti nem vagytok egy pár, és alig ismertétek még egymást, amikor ez a közös vállalás felmerült.

M: Így van. Egyébként rengeteg közös ismerősünk volt, ugyanabban a buborékban mozogtunk, csak nem egymáshoz két nagyon közel lévő eleme voltunk ennek a halmaznak.

D: A lombikprogramban hányadik próbálkozásra jött össze végül?

M: Negyedikre.

D: És öt próbálkozás volt az államilag támogatott?

M: Azt a részt mi kihagytuk. Mi külföldre jártunk, de ezt itt nem szeretnénk részletezni.

D: Miért külföldön történt már ez, azt eláruljátok?

M: Hát, a korom miatt is, meg ott az egész rendszer valahogy felhasználóbarátabb… Én itthon már a telefonos érdeklődésnél is megkaptam azt, hogy nem gondoljuk-e, hogy túl idősen vállaljuk azt a gyereket, akit valakinek fel is kellene nevelnie. Mindez egy ismeretlentől különösen nem esett jól.

Á: Komfortosabb és barátságosabb volt a környezet, az egész eljárás.

M: Odakint nem kérdeztek arról semmit például, hogy mi házasok vagyunk-e vagy sem, sőt azt sem, hogy együtt élünk-e, egy pár vagyunk-e. Ez is nagyon sokat számított, nem kellett nyilatkoznunk úgymond semmiről, csak hogy szeretnénk egy közös gyereket.

D: Arról született valami megállapodás anno köztetek, hogy mégis hányszor fogtok nekifutni, hogy mennyi időt adtok magatoknak?

Á: Amikor az első nem sikerült, nagyon fontos volt, hogy leüljünk és átbeszéljük, együtt feldolgozzuk. Bennem az fel sem merült, hogy nem kéne folytatni. És nekem nagyon fontos végig beszélni erről, hogy igen, próbálkozunk tovább és tovább. És hogy együtt kell megélnünk, feldolgoznunk azt, ami történt, és közösen kitalálni, hogy akkor hogyan megyünk tovább.

csaladszcsalad

D: Ennek a modellnek, ahogy ti vállaltatok gyereket, van már valamiféle árnyékkultúrája itthon? Vagyis nem hatósági szinten, hanem a gyakorlatban. Sok hasonló szülő és család van?

Á: Szerintem rengeteg, ha nem is modell, de rengetegféle egyéni megoldás van. Hogyha belépsz a Facebookon az érintett csoportokba, akkor ott sok mindenről lehet olvasni, de ezek nem láthatók nyilvánosan, sok okból. Sokan keresik a maguk megoldását, ezt igazolja az a tény is, hogy már tíz évvel ezelőtt is 30-40 ember járt egy éven keresztül egy szivárványcsaládos workshop-sorozatra, és mindenki azért járt, mert gyereket szeretett volna. Pont ilyen felállást, mint a mienk, személyesen nem ismerek, de ez semmit sem jelent.

D: Vagyis mondjuk speciálisan ilyen helyzetben lévő szülőket támogató sorstárs csoportról ti nem tudtok?

Á: Én nem tudom, hogy ez fontos-e igazából, hogy pont hasonló paraméterekkel alakítsanak szülők egy csoportot. Én most azt gondolom, hogy a problémák nem e mentén rendeződnek.

D: Ágoston, neked a „szivárványcsalád” meghatározás mit jelent?

Á: A gyerek érdekében kötődő és nem hagyományos heteroszexuális párkapcsolatra épülő családmodell. Direkt fogalmazok úgy, hogy sok minden beleférjen, mert nagyon különböző lehet, hogy a felek, a szülők mit terveznek, hogy ki, mennyire vesz majd részt a gyerek nevelésében, és aztán mindez a tervezéshez képest ezerszer meg is változhat.

D: Ti azt azonnal tisztáztátok, hogy egyenlő módon szeretnétek valahogy a gyerek nevelésében részt venni?

Á: Igen. Abszolút.

D: Amikor már döntöttetek arról, hogy belevágtok a közös gyerekvállalásba, gondolom egymást is meg kellett valamennyire ismernetek ehhez, nem? Volt egy ilyen ismerkedős szakasz, miközben Ágostonnak van párja és mással él együtt?

M: Volt egy ilyen időszak, igen. De az nem volt olyan hosszú egyébként. Őszintén szólva, nekem Ágoston ajánlata már önmagában elég erős volt ahhoz, hogy Magyarországon maradjak és belevágjunk ebbe. Nem láttam magam 80 évesen, amint azon sóhajtozok, hogy végül is talán lehetett volna egy gyerekem, de inkább elmentem külföldre… És bíztam abban, hogy vagyok annyira jó emberismerő, hogy vállaljam vele.

Á: Nem randiztunk egymással kifejezetten ebből a célból, hogy most mi ismerkedjünk, de jó ritmusban történtek velünk a dolgok. És rengeteget beszélgettünk arról, hogy mit gondolunk, milyen helyzetekkel fogunk találkozni. Számomra az is nagyon fontos volt, hogy Márti és a 6 éves kislányom megismerkedjenek.

M: Sőt ez nekem is nagyon fontos volt és egyben nagyon megnyugtató is, látni Ágostont a gyerekével!

D: És Ágoston, a te párod? Ő hol van ebben a történetben, ő mennyire áll közel Mártihoz?

Á: Én egyértelműen sokkal közelebb vagyok Mártihoz. De ez szerintem alakulni fog még. Az én párom olyan személyiség, aki sokkal inkább akkor tud kötődni és kapcsolódni valamihez, valakihez, hogyha az már létezik és ott van, ha elérhető. És ameddig inkább tervként szerepel, addig csak szcenáriók vannak a fejében arról, hogy mi lesz és hogy lesz… Amikor meg már ott van valami, valaki, akkor meg csak úgy ontja magából a jót! Főleg, ha egy gyerekről van szó, akkor az végképp így van. Látom, hogy a kislányomhoz is nagyon jól kapcsolódik és kötődik azóta, amióta ő része lett az életünknek. Lehet, hogy furcsa, de nincs elvárás bennünk egy kvázi egyenrangúságra ebben a hármasban.

 

D: És mit szólnak a családjaitok, támogatnak?

Á: Tudod, a „tudják” és a „meg is értik” az nagyon más. Az én családomnál ez annyira nem fér bele abba a koordináta-rendszerbe, amiben élnek, ezért nem terhelem őket egyelőre feleslegesen. Igazából azt értik, hogy lesz még egy gyerek, egy unoka. Ráadásul sok féltestvérem van, akik nagyon különböző élethelyzetekben vannak, időt kell hagyni nekik is a feldolgozásra. Szóval én először apukámnak mondtam el, ráadásul a Covid miatt telefonon próbáltam, hát gondolhatod, nem volt egyszerű… De alapvetően az újabb unokának örülnek, ők nagyon gyerekszeretőek.

D: A kislányod 6 éve még nem volt nekik elég idő ahhoz, hogy feldolgozzák azt a választásodat és megértsék a döntésedet?

Á: Inkább aggódnak. Bántja őket, hogy a másik történetben – ami köztem és a lányom anyja között alakult – nem tudnak nekem segíteni, s talán ennek a mostani helyzetnek az újdonságától, ismeretlenségétől ezért is féltenek. Olyan szinten meg nincsenek beavatva, hogy azt is érezzék, hogy most nem egy pont olyan történetet szeretnék jobban csinálni, mint amilyen anno az volt, hanem ez egy teljesen másik történet. Ez majd idővel kiforrja magát.

D: A családjaitok ismerik egymást?

Á: Mi nemrégiben Márti szüleivel találkoztunk már egy közös hétvégi ebéden, de mivel az én szüleim költözni terveznek, azt gondoltam, hogy ez még ráér, nem terhelem őket most.

M: És milyen volt a találkozó Márti szüleivel?

(Mindketten nevetnek.)

Á: Hát, kinek, milyen volt….

M: Nekem megterhelő volt, de nekem mindig megterhelő együtt lennem velük egyébként is… Ahhoz képest rendben volt. Amúgy meg nagyon örülnek a gyereknek, annál is inkább, mert már szinte elengedték, hogy lehet unokájuk. Az örökbefogadásos folyamatról tudtak korábban, a többiről nem. Én nem szoktam őket mindenbe és mélyen beavatni. De örültek, kíváncsiak voltak Ágostonra. Nekem az is nagyon fontos volt, hogy erre a találkozásra Ágostonék együtt jöjjenek, hogy még véletlenül se retusáljam esetleg a képet, és keltsek olyan benyomást, mintha lenne nekem egy pasim, akivel gyereket várunk…

Á: Azért is volt fontos most a találkozó, hogy később a gyerekünk ne legyen egy még furább helyzetnek kitéve, mondjuk ha csak az első szülinapján jön létre az első közös találkozás. Mert látom, hogy mennyire nehéz a kislányomnak, amikor az oviban próbálja elmesélni, hogy hétvégén mi történt, az óvónéni meg kérdőjellé görbülve próbálja összerakni, hogy ki-kicsoda is ebben a történetben, még akkor is, ha alapvetően már tudják, hogy a mi szituáció nálunk.

D: Nem beszélgethetünk úgy erről az egészről, hogy figyelmen kívül hagyjuk azt az egész kontextust, ami most itthon zajlik… Hogy mit jelent ma így nektek gyereket vállalni, amikor az LMBTQ emberek ellen ilyen kormányzati hadjárat zajlik, amikor a család fogalma kisajátításra került általuk.

M: Lehet, hogy én most hormonálisan védve vagyok, de nem tud kibillenteni. Felháborít, de az a jeges rémület, ami akár érthető is lehetne, nincs rajtam. Az persze kérdés, hogy a gyerekem életét mennyire nehezítem meg ezzel, és hogy vajon mennyi jogos felháborodást fogok kapni majd tőle később azért, hogy ebbe mi itt és most belevágtunk. Ezt nem tudhatom még most. A döntésünknek abba a személyes részébe pedig, hogy mi sosem voltunk párkapcsolatban az apjával, abba belenő, azt az elejétől tudni fogja, kvázi ez lesz neki a normális. És nyilván lesznek körülöttünk olyan családok, barátok is, akik hasonlóak.

Á: Én meg apolitikus lettem a korábbiakhoz képest. Úgy érzem, hogy azzal tudok jó szülő lenni, hogy a gyerekre figyelek, és rendelkezésre állok minden kérdésében, a korának megfelelő őszinte válaszokkal. Mástól nem tudom előre megvédeni, de van mire építeni, mert ez van a már 6 éves lányomnál is.

D: Érdekes a jelző, amit mondasz magadra, hogy apolitikus lettél, régen ugyanis veled mindig tüntetéseken találkoztunk, és számos érdekvédelmi kezdeményezésben benne voltál. Szociális érzékenységed és közéleti érdeklődésed bizonyos körökben köztudott volt.

Á: Most más a helyzetem, más a szerepem. Fel sem merül most, hogy ha gyerekes hétvége van, akkor ne a lányommal legyek, hanem mondjuk tüntetésen. Én abban bízom, és én ezt alapozom meg most, hogy az én gyerekeim majd jönnek és szólnak, ha gondjuk van, és hogy el fogják fogadni tőlem a segítséget. De ha azt is kérdezed, hogy kiábrándult vagyok-e, lehet, hogy igen. Én az utóbbi időkben már elengedtem azt, hogy ebben, ami itthon van, rendszerszintű változást lehetne elérni. A családra figyelek, ezt szeretném jól csinálni…

Beszélgetésünk óta Mártinak és Ágostonnak egészséges gyermeke született, akinek héber eredetű neve kegyelmet jelent…