sc1g0d64s7b71

Házastárs és anya vagyok, nembináris. Eddie előbújás-története

A Nemzetközi Coming Out Day-t október 11-én és 12-én (időzónáktól függően) ünneplik szerte a világon, 1988 óta. Az USA-ban született kezdeményezést a feminista és a meleg felszabadítási mozgalmak ihlették, abból kiindulva, hogy a homofóbiát elsősorban a tudatlanság táplálja.  Eddie története is mostanra kapott új árnyalatot, immáron a teljes nyilvánosság előtt. Nem egyszerű történet az övé, kanyarokkal, új fogalmakkal teli. Mindez csak négy hónappal azután, hogy Magyarországon már törvény mossa össze a pedofíliát a homoszexualitással és hogy gyermekvédelmi okokra hivatkozva álságos és intenzív kormányzati propaganda folyik az LMBTQ közösségekkel szemben.

Eddie vagyok, 35 éves.  Edinaként születtem. A szüleim elfogadták, hogy egy fiús lányuk van, én pedig nem tudtam, hogy élhetnék másként is, attól függetlenül, hogy kislányként anyakönyveztek. Gyerekkoromban teljesen természetes – ma úgy mondanám, önazonos volt – hogy édesapámmal vasárnap korán reggel keltünk és piacozni mentünk a zsibire. Kívülről tudom, hogy melyik csapágy hányas, melyik szerszám mire jó, sőt, azzal is tisztában voltam, hogy minek, mennyi az értéke. Szintén teljesen önazonos volt a Skodát tolni, ha épp lerobbant, vagy kicserélni benne a gázbowdent, ha elszakadt, esetleg vacakolni a hűtővízzel, ha felforrt. Tisztában voltam tehát a Skoda-betegségekkel és azok gyógyításával. Önazonos volt az is, hogy a bátyámtól örököltem ruhákat. Én ennek inkább örültem, volt kedvenc flanelingem, kettő is. Ha épp szerelni kellett, vagy facsavart behajtani, vagy cipekedni, bármit, bárhova, egyből ugrottam, mert ezek számomra olyan tevékenységek, amik örömmel töltenek el és megadják az „ezt is meg tudom csinálni” érzést. Voltak a gimiben barátnőim, köztük nagyon jók is, de nagyon sok haverom is volt, és alapból a fiúkat mindig sokkal jobban értettem. Működésileg. Talán mert én is hasonlóan, én is úgy működtem, mint ők. Többször maradtam ott a suliban szerepjátékot játszani, ha nem is igazi asztali szerepjátékot, hanem kártyásat, ami belefért. A társaság miatt is maradtam, persze, ráadásul volt egy fiú osztálytársam, akibe 11 évesen beleszerettem, és akivel 16 éves korunk óta együtt is vagyunk. Ő a mostani férjem. Ez az út vezetett oda, hogy én most egy heteroszexuális, úgymond normál házasságban élek. Kívülről mindenképp így látszik. Ezért fontos számomra most, hogy megmutassam, mi van valójában azon túl, ami látszik, mert csak úgy tudom azt az életet élni, ami már közel van ahhoz, ami az enyém lehetne.

Dajer_Tamogatom

1 scaled

Fotó: Nagy Szabolcs. Forrás: Budapest Pride Fb oldala

Van tehát férjem, van két gyermekem is: anya vagyok és nem nőként határozom meg magam. De erre csak pár éve jöttem rá, és először ki sem mondtam. Mert ugye egy lány is lehet fiús, egy nő is lehet férfias, nincs ezzel semmi gond. És vannak olyan emberek is, mint én, akik születéskor lányként voltak anyakönyvezve, de nem nőként határozzák meg magukat, vagyis nem férnek bele egyik dobozba sem. Évekig próbáltam nő lenni, kiszúrattam a fülemet, fülbevaló, néha smink (bár az nagyon ritkán), szép női ruhák (bár a magassarkú igazán sosem), tehát külsőleg próbáltam valamit változtatni, a megjelenésemben, hátha belül is változik azzal valami. Nem változott. Közben egy nagyon nehéz időszakon mentem keresztül, 20 éves koromtól tizenkét éven keresztül folyamatos általános szorongás, pánikrohamok, ilyen-olyan diagnózis. Nagyon sok terápia és önismereti munka. Ami persze nem csak ezért volt, de ez mind belejátszott. Sosem éreztem azt, hogy nő lennék. Aztán feladtam. Megpróbáltam, én tényleg mindent megpróbáltam – gondoltam, és elengedtem ezt a ragaszkodást.

Nembinárisként határozom meg magam pár éve, tehát nem kizárólag férfiként vagy nőként. Vagyis ezen a kétpólusú (bináris) felosztáson kívül esik az, ami én vagyok. Nem tulajdonítottam ennek sokáig túl nagy jelentőséget: mindenekelőtt ember vagyok. 

Akkor vált ez a dolog hangsúlyosabbá, amikor először szerettem bele egy nőbe. A nembináris az a nemi identitásom, a szexuális orientációm pánszexuális. Vagyis inkább, ha még pontosabb szeretnék lenni, pánromantikus és demiszexuális. A pánszexuális azt jelenti, hogy az ember bármilyen nemű emberhez vonzódik, nálam ez abban nyilvánul meg, hogy az emberbe szeretek bele, lehet akármilyen nemű. A demiszexuális meg azt jelenti, hogy a szexuális vágyat csak akkor tudok érezni, ha erős érzelmi kapcsolat alakult ki. Akkor viszont elkerülhetetlenül.

A megismerés folyamatában ezzel együtt kiderült az is, hogy poliamor vagyok, ami azt jelenti, hogy egyszerre tudok több embert szerelemmel szeretni, és ezzel együtt a  férjemet is ugyanúgy szeretem most már 24 éve. Ez nem igazán változik alapjában, persze nálunk is vannak hullámvölgyek meg csúcsok, de mellette tudok még mást is szeretni, és másra is vágyni.

Tehát Eddie vagyok, poliamor, pánromantikus, demiszexuális, nembináris transz ember, anya, házastárs. Önazonosan közelebb a férfiléthez, ezt már le tudom írni. De hogy hova jutok, és csinálok-e valamit azért, hogy testileg is közelebb legyek, ehhez még nagyon-nagyon sok beszélgetés, nagyon sok kompromisszum kell. Mint ahogy minden házasság és kapcsolat működtetése ezzel jár.

DSCF0500 scaled

Fotó: Vintage Vision Photography

De innen visszafordulni nem tudok, azzal megyünk tovább, amit felismertem. Most a férfiasságom megélése van előtérben és minden, ami ezzel jár. Praktikusan: jelenleg férfiruhákat viselve érzem magam jól, férfiparfümöt és tusfürdőt használok, direkt transzoknak tervezett mellkasleszorítóval próbálkozom (chest binder) – bár ez 4 év 9 hónap szoptatás után kicsit ambivalens érzést ad, de csak minimálisan, egyébként szintén önazonos. Rendeltem packer boxereket is. Ezekben van egy kis zseb, amibe lehet egy mini péniszt pakolni (pack), hétköznapi viseletnek tökéletes. Nagyon sokat kell még erről beszélgetnünk a párommal. Az alapvetés viszont az, hogy szeretjük egymást, tudunk egymással kommunikálni, és ha kell, újratervezni a közös utat. A gyerekeknek meg az egész fel sem tűnik, eddig sem voltam túl nőies. Ha felmerül a kérdés, megbeszéljük, a nagyobbiknak már mondtam például, hogy a hosszú nevem megváltozik. Ők rugalmasak és talán értik is, néha zsigerből apának hívnak, van, hogy csak azért, mert előtte apa volt velük többet, van, hogy talán nem azért, hanem mert egyszerűen csak így jön ki belőlük, hiába, ők még képesek az energiákkal együtt rezegni.

Mi, a nemzetközi Coming Out Day-t, az Előbújás napját megünneplő emberek valóban azt gondoljuk, hogy minél több LMBTQ közösséghez tartozó embert ismerünk (mert párat így is, biztosan), annál kevésbé leszünk elutasítóak. Ajtók nyílhatnak ki egymás (és néha magunk) teljesebb megértése felé is. Főleg hogy a jelenlegi magyar helyzetben nem könnyű előbújni egy magát kereső kamasznak, és nehéz megtalálni azt a támogató közeget, ahol elfogadva érezheti magát.  Azért is vállalom most nyilvánosan a saját történetemet, mert minél több hiteles történettel találkoznak az érintett fiatalok vagy a kortársaik, tanáraik, annál gördülékenyebben mehet a következő előbújás, és annál könnyebb lehet az utánunk jövőknek. Szerencsére, ha az iskolában osztályfőnöki órán vagy máskor nem is mindig tud előkerülni  manapság a téma, az interneten egyre több információ van arról, hogy milyen kategóriák – és leginkább működésmódok – léteznek. Ezek kapaszkodót adnak és segítenek eligazodni a világban, megérteni magunkat és közelíteni ahhoz, hogy mi is meg tudjunk érteni másokat. A megértés pedig magával hozhatja az elfogadást.

Egyelőre elindultam ezen az úton, és nem tudom meddig jutok el, de mindenképpen figyelembe veszem azt, ami adott és kedves: a családomat. Talán máshogy alakult volna a történetem, ha liberális környezetben növök fel, ha abban az időben van már elérhető információ és tudás arról, hogy léteznek emberek, akik máshogy működnek. De nem volt. Viszont most már van, és a jövőben én is teszek azért, hogy minél több fiatal elfogadó legyen önmagával és másokkal.  

 

Dajer_Tamogatom