Omara, azaz Oláh Mara (1945–2020) nemzetközi színtéren is elismert festő, aki több regiszterben is tudatosan vállalta a nem domináns pozíciókból – a cigányság, a nők, az elnyomottak, a szegénységben élők pozíciójából – való megszólalást. Festményei és a róla készült videók mellett most mások, Omara számára fontos személyiségek is megszólalnak, különböző szövegek formájában. De vajon kinek a hangját halljuk? Megtörténik-e a „hangfoglalás”? Nagy Zsófi (SK) kultúrakutató, újságíró-szerkesztő, független kurátor kritikája a visszaemlékezések, elemzések és a kiállítás képeinek párbeszédét vizsgálja. A budapesti Kesztyűgyár Közösségi Házban a hét végéig látható és hallható a tárlat, amely az OFF-Biennále Budapest rendezvényeként valósult meg.
Az Oláh Mara tavalyi váratlan halála utáni első, immár a művész jelenlétét nélkülözni kénytelen kiállítás az ! – Omara hang-tér-foglalása címet viseli (kurátor: Pócsik Andrea). De vajon a kiállítás címe beváltja-e ígéretét? Ki foglalja el a teret, kinek a hangja hallatszik (továbbgondolva: ki irányítja a reprezentációt)? Omara festészete és Omara mint jelenség számos művészetelméleti és társadalomtudományi diskurzust tartott mozgásban, munkássága kikezdte a roma művészet, a naiv festészet, a kortárs képzőművészet fogalmak kanonizált jelentéseit; megnyilvánulásai, személyisége tudományos értekezések tárgyai lettek (főként a kisebbségek reprezentációja és a feminista kritika felségterületén belül). Ez a sok Omaráról való gondolkodás azonban mintha nem hozta volna el azokat az eredményeket, amelyeket remélni lehetett.
Sokszor leírták már, hogy Oláh Mara festészetének egyik lényegi pontja az elnyomás, az egyenlőtlenség, a megalázottság képi és nyelvi bemutatása – a narratív, szövegszerű, történetmesélő képei, gyakori felkiáltójel-használata az elnyomott végre-megszólalásaiként értendők. Festészetének és performanszként azonosított viselkedésének megértése során gyakran használják a dekolonizáció elméletét, amelynek lényege az elnyomottak feletti uralom beazonosítása, ezáltal az elnyomottak felszabadítása, hangjuk meghallása, a terek velük való megosztása. Ezt a felszabadítási folyamatot azonban csak a hatalmi, domináns helyzetben lévő osztály tudja kezdeményezni: hiszen neki van meg az ehhez szükséges tudása, ideje, társadalmi és kulturális tőkéje. A felszabadítás tehát eleve egyenlőtlen pozícióból indul.
A probléma kulcsát a kortárs újbaloldal elsősorban abban látja, hogy a rendszerváltás utáni liberális értelmiség az identitáspolitikában vélte felfedezni az egyenlőtlenségek felszámolásának kulcsát, és nem foglalkozott a rossz szocialista örökségnek tűnő osztályelmélettel, azaz az alávetettség gazdasági beágyazottságával. Mi lett volna, ha máshogy lett volna? Azt nem tudjuk, mára azonban nyilvánvaló, hogy e liberális fordulat kudarca az illiberalizmus regionális megerősödéséhez vezetett, az elnyomottakat pedig sem a kritikai elméletek, sem az identitáspolitikák nem szabadították fel az elnyomás alól. Az alávetettek felszabadításáról és dekolonizálásáról írt jó szándékú szövegek mostanra elévültek, és inkább e próbálkozás kudarcainak lenyomatai.
Ha a felszabadítási kísérlet kicsit is sikerült volna, akkor Omara első posztumusz kiállítása nem arról szólna, hogy az őt tematizáló, közismert tudásokat erősíti és ismétli, vagyis olyan megszólalók hangján beszél, akiknek a „hangfoglalás” eddig sem jelentett különösebb nehézséget. A hanggal eleve rendelkezők újbóli megszólaltatása rávilágít arra, hogy hiába van itt Omara, aki nagy tehetségű, saját formavilágú és aktuális témákat ábrázoló, zavarba ejtően őszinte és hiteles festő, mindez nem elég ahhoz, hogy saját kiállításának ő legyen a főszereplője. Persze minden szöveg róla, legfőképpen a vele való találkozásokról szól, de sosem Omara szemszögéből.
A falakon olvasható szövegeket ellensúlyozzák a képernyőkön futó videók, melyeknek viszont a festőnő a főszereplője. Omarának ugyanis megvolt az a szerencsés tulajdonsága (amit sokan meg is fogalmaztak róla), hogy nem lehetett rendezni: hiába nem nála volt a kamera, mégis ő irányított. A két videó mellett azonban a szövegek nemcsak finomabb nyelven beszélnek, hanem terjedelmesebbek is, nagyobb szeletet kapnak a térből és a látogató figyelméből is. A képekkel szinte egyenrangúan kezelt szövegek műfajilag nagyon különbözőek: van interjú, tanulmányrészlet és személyes hangvételű visszaemlékezés egyaránt. Ezeket egymás után olvasva mindig egy új fonalat kell megtalálni és felvenni, amit nem könnyít a háttérből szüntelenül hallható Omara-monológok hangja, s ez olykor nehezíti a befogadást. A hangfoglalás tehát nem történik meg a hang felemelése – pozíció elfoglalása értelmében, a hang inkább háttérzajjá minősül a szövegek mellett.
A kiállítás koncepciója a társadalomtudományokban és a muzeológiában is ismert fogalomból, a határtárgyból indul: „A kiállítás az Omara számára fontos személyiségek (kulturális terek, intézmények képviselői) megszólításával, bevonásával idézi fel pályájának állomásait, olyan határtárgyak segítségével, amelyek közvetítik a művész rájuk tett hatását, a találkozások, a közös munka élményeit. A tudást, amelyre származásuknál, társadalmi helyzetüknél vagy épp nemüknél fogva nem tehetnek szert.” Az idézetben jelölt „fontos személyiségek” kivétel nélkül olyan emberek, akik ismerték Oláh Marát, közvetlenül vagy közvetve dolgoztak vele, segítették pályáját, esetleg bensőséges baráti viszonyban álltak vele. Alapvetően érdekes és érvényes a megközelítésmód, amely azt vizsgálja, hogy Omara milyen hatást gyakorolt másokra, milyen tudásokat közvetített, amelyekre „máshol nem lehetett volna szert tenni”. Kérdés, hogy ez a megszerzett tudás beváltotta-e a hozzá fűzött reményeket, vagy inkább egzotizáltuk és anekdoták főhősévé tettük-e azt a nőt, akinek élettörténete tele volt olyan eseményekkel, amelyeken – ha szórakoztatóan is adta elő – talán mégse kellett volna nevetnünk. És sajnos, ahogy arra számítani lehetett, az anekdoták a kiállítás terében is keringenek: a Velencei Biennálén a Soros György kezébe tett műszemről, a Magyar Nemzeti Galériába való bevonulásról, meg az igazgató és főkurátor kereséséről és így tovább. Bár a művészettörténet ezeket performanszként, a művészi pálya integráns részeként kezeli, a kiállításon elviszik a hangsúlyt a képekről, és azok sokszor súlyos témáiról.
Csűrhetjük-csavarhatjuk, hogy miben állt Oláh Mara feminizmusa, hogyan mutatott rá a fehér ember leegyszerűsítő reprezentációjával a cigányságot sújtó előítéletekre, munkássága hogyan világított rá a „naiv festészet” kifejezés lenéző voltára és a kortárs képzőművészeti kánon hatalmi rendszereire, ha közben elmulasztjuk érezni és megélni témáinak komolyságát. Sugár János képzőművész a Romakép Műhely 2011-es filmklubjának vendégeként mondta Oláh Mara kapcsán: „attól még, hogy valaki csúnyán beszél, még lehet igaza”. Figyelmünket és érdeklődésünket azonban könnyen elrabolhatja a megjelenítés módja (adott esetben a káromkodás, vagy éppen egy kiállításkoncepció), és ezzel elmulasztjuk azt a tudást, amit valóban megszerezhetnénk általa.
A kiállítás számomra nem Omara nagy törekvéséről, a saját reprezentációjának uralásáról és az önreprezentációjából eredő tanulságokról szólt, hanem a kontextusteremtésről, amely olykor elrabolhatja és elterelheti a figyelmet. A róla és nélküle való beszédről.
A cím (Csak mások által lehet meghallani az egyszemlátó Omara hangját) Oláh Mara 2011-ben, a budapesti Liget galériában látható kiállítása címének (Csak nagyítóval lehet megnézni az egyszemlátó Omara ékszereit) parafrázisa.
Tetszett ez az írás?! Ha igen, kövess bennünket a Facebookon és az Instagramon!