Tumblr l 499107693298594

Pörköltszaft, újranyitás és büdös macska – Májusi anzix

Hiába a mi generációnk számára oly ismerős sláger intelme, hogy  “Ne várd a májust”, mi vártuk. Sőt, vágytuk is, zsigeri erővel reméltük, hogy jó lesz, szabad  lesz, szerethető lesz, de legalább élhető. Hogy így lett-e, azt mindenki döntse el utólag maga, nálunk Hermann Veronika vállalkozott ismét egy nagyon is politikai, azaz közéleti visszatekintésre…

Dajer_Tamogatom

Pörköltszaft

A populizmus előretörése világszerte a politikai tartalmak és beszédmódok minőségének drasztikus romlását is elhozta. A nem különösebben magasröptű magyarországi közbeszéd májusban újabb mélypontokat ért el. Még be sem jelentette Karácsony Gergely, hogy (meglepetés) miniszterelnök-jelöltként indul az ellenzéki előválasztáson, az adófizetők pénzéből fenntartott propagandamédia felületei egymást túllicitálva firtatták angoltudását, nyelvvizsgáját, elkezdett, de be nem fejezett doktori képzését, újabban már a diplomáját is. Ebben a cikkben nem szeretnék az 1990-es évek végének egyetemi képzési sajátosságairól és az ún. lektorátusi nyelvvizsga mibenlétéről hosszasan értekezni. Inkább azt emelném ki, mennyire ironikus, hogy a politikai ellenfelet ezzel támadják egy olyan országban, ahol a lakosság nagy része nemhogy nem beszél nyelveken, hanem adott esetben büszke arra, hogy sem beszédben, sem kultúrában, sem ételben, sem emberben nem szereti az idegent. Nyelvvizsgatípusokon, doktori képzésen és egyetemi pozíciókon rugóznak olyanok, akiknek egyikhez sem volt soha köze, miközben az elmúlt években számtalan, úgy általában az értelmiség ellen irányuló hadjáratnak voltunk tanúi a CEU elüldözésétől az MTA feldarabolásán át a magyar felsőoktatás politikai bedarálásáig. Elég jól tudok angolul, a doktori képzést is befejeztem, mégsem a tudományos fokozatot kérem számon egy politikuson. Elégedett lennék olyan választott tisztségviselőkkel, akik nem gyűlöletet és félelmet árulnak szavazóinak, nem darálják be a független sajtót, nem lehetetlenítik el a magyar felsőoktatást, miközben támogatják a kínait.

A politikai kommunikáció iránt fogékonyaknak külön csemege, hogy miközben a kormánysajtó Karácsony nyelvtudásával és publikációival van elfoglalva, a miniszterelnök ismét elővette a joviális falusi fickó szerepét; az újranyitás utáni vasárnapon egy éppen házasodó párral forgatott videót az adófizetők pénzéből gondosan kipattintott rezidenciája, a karmelita kolostor előtt. Az iszonyúan spontánnak és közvetlennek ható jelenet természetesen azonnal bejárta a magyar sajtót, mert a kedves párbeszédben elhangzott, hogy a miniszterelnök ingét unokái összekenték pörköltszafttal és nem is borotválkozott. Szeretném hinni, hogy honfitársaim szívéhez nem ezen a stíluson keresztül vezet az út, ez ugyanis nem joviális jópofaság, hanem bunkóság, a mestertrollt és a kínos nagybácsit pedig csak egy igen keskeny vonal választja el egymástól.

Tumblr l 499117931433980

Újranyitás blues

Társadalomtörténészek, szociológusok, pszichológusok és újságírók hada értekezett arról az elmúlt évben, hogy a Covid–19 pandémia után egy újabb jazzkorszak, egy afféle száz évvel későbbi roaring ’20s (dübörgő húszas évek) jöhet. A nagy Gatsbyből ismert hedonista jelenetek, a berlini bárok, a párizsi mulatók, a budapesti kávéházak nyüzsgő élete nemcsak az 1920-as évek viszonylag és meglepően liberális nyugati korszellemének, hanem az első világháború és a spanyolnáthajárvány utáni felszabadulásnak is a termékei voltak. A lassú agóniát, az elmulasztott évek utáni apátiát felváltotta az élet olykor túlzott ünneplése – de lehet-e az életet túlzásba vinni? A másfél éve tartó, legalább három hullámmal és karanténnal járó időszakból való lassú kilábalás közepette úgy tűnik, hogy igen.

Sok jó cikk foglalkozik azzal, hogy hiába az otthoni munkavégzés unalma, a karanténok alatt készített bakancslista, a szekrényben kiszáradó rúzsok, az elveszített társas kapcsolatok, az emberek egy jelentős – persze viszonylag szorongó – része mégsem tud felhőtlenül visszailleszkedni a korábbiaknál jóval szabadabb hétköznapokba. Ennek sokféle oka lehet. Egyrészt nagyon jellemző, hogy egyszerűen nem hiszik el, hogy vége (nincs is, szóval csak óvatosan), vagy nem bíznak a döntéshozókban, különösen, ami a populista politikusok járványügyi ámokfutásást illeti. Magyarországon a harmadik hullám óriási veszteségeinek kommunikációja a teljes tagadás és a teljes tanácstalanság között mozgott, ilyesmit mostanában a Csernobil című sorozatban láthattunk, amikor az Uljana Homjuk nevű fiktív szereplő megpróbálja rávenni a minszki helyettes párttitkárt, hogy evakuálja a lakosságot az atomrobbanás miatt. A káder természetesen hajthatatlan, rossz optikája lenne, ha elismernék, a Szovejtunió bármiben is hibázott – s amikor Homjuk felhívja a figyelmét arra, hogy ő atomfizikus, a párttitkár pedig korábban cipőgyárban dolgozott, csak azt feleli, hogy ez így van, de nála a hatalom. Az ilyesféle rendszerekben az erőt az erő látszata biztosítja, hangzik ugyancsak a sorozat egyik tételmondata, és ezt alkalmazhatjuk a jelenlegi magyar helyzetre is. Átláthatatlan számok, halálozási rekordok, kizsigerelt egészségügyi dolgozók, hónapokat csúszó rutinbeavatkozások. Minderről semmilyen szó, semmilyen belátás, kizárólag az oltási terv hurráoptimizmusa, ami ráadásul a kínai és orosz vakcinákkal kapcsolatos problémák miatt ugyancsak kétséges. Aligha meglepő, hogy sokan nem merik eldobni a maszkot és mennek az Erzsébet térre ezredmagukkal, vagy éppen az Állatkertbe, hogy kivárjanak egy ötórás sort. Nem furcsa, ha valaki ezt választja, de az sem, ha nem.

A posztkarantén szorongás másik fő oka inkább pszichológiai: több hónapnyi bezártság és bizonytalanság, családi és anyagi veszteség után nem egyszerű visszatérni a normálishoz – ráadásul egy olyanhoz, aminek már semmi köze a járvány előtti világhoz. Egyelőre csak találgatnak az ezzel foglalkozók, milyen hatásai lesznek hosszú távon az elmúlt másfél évnek, sőt még azt is csak találgatják, hogy megállunk-e itt, vagy újabb mutánsok és járványok jönnek, amelyek egy idő után a bezártságot teszik az új bulizássá.Tumblr l 499730219984170

 

 

Amiben nosztalgiázunk

Az elmúlt napokban minden kulturális újságíró, tévékritikus és médiakutató megírta a saját verzióját arról, milyen volt a május 27-én bemutatott Jóbarátok: Újra együtt, avagy a várva-várt popkulturális osztálytalálkozó. A másfél órás show valóban ehhez a műfajhoz hasonlított leginkább, leszámítva, hogy sajnos én sosem kaptam 3 millió dollárt azért, hogy megkönnyezem a tornatermet, és először kicsit kínos, aztán valamivel felszabadultabb beszélgetéseket folytatok emberekkel, akikhez régen közöm volt. A Jóbarátok szereplői úgy voltak jóban, ahogyan az ember az osztálytársaival: magamtól nem biztos, hogy őket választottam volna, de így hozta az élet. Nem véletlen, hogy megjegyezték, a sorozat vége óta nem voltak hatan együtt, és bár a végén fogadkoztak, hogy ez a jövőben megváltozik (ld. az osztálytalálkozók végét), nagyobb összeget nem tennék az összejárásra. Az ikonikus epizódok felemlegetése, néhány újrajátszott jelenet, sok híres ember cameója és egy James Corden által vezetett talkshow voltak a műsor elemei, ami furcsa hibriddé változott a képernyőn. Nagyon szerethető epizódok és teljesen érthetetlen bevágások váltották egymást, indokolatlan beszélő fejes interjúkkal és egy fölösleges divatbemutatóval, melyen kiderült, hogy Cindy Crawford most is nagyon jól tud kifutón vonulni. A legtöbb általam olvasott cikk egyetértett a következőkben:

  1. Jó, hogy nem egy filmet, vagy néhány epizódos utánkövető évadot forgattak.
  2. A divatbemutató tényleg fölösleges volt.
  3. Matthew Perry nagyon furcsán néz ki.
  4. Lisa Kudrow az egyetlen, akivel láthatóan mindenki jól kijön.
  5. Nem mentek bele semmilyen húzós témába, például nem reflektáltak a sorozatot ért számos kritikára, miszerint saját korszakához képest is túl fehér és homofób volt.
  6. Így kell a nosztalgiát pénzre váltani.

A témával foglalkozó tanulmányok fontos alapállítása, hogy a televízió, amely szerintem a valaha volt legfontosabb médium, egyszerre eszköze a felejtésnek és a megőrzésnek, képes a távolság és meghittség keverékéből egy új, intim minőséget létrehozni a befogadó számára. Ez korábban egyik tömegmédiumnak sem sikerült, bár a rádiózáshoz kapcsolódóan már megjelent az otthonosság fogalma. A társadalmi nosztalgia bizonytalan, tumultusos korszakokban felerősödik (például egy globális világjárvány idején), és tökéletes hordozója a televízió – vagyis az, amit ma annak nevezünk. Az én generációm nem a Jóbarátokkal élte meg a felnőttség fiatal szakaszát, hanem aközben nőtt fel: amikor a sorozat befejeződött, éppen érettségiztem. A nosztalgiám tehát nem a megélt, hanem az elképzelt élményekre, biztonságos, messze ringó gyerekkoromra vonatkozik. Vádak ide vagy oda, a Jóbarátokért ma is rengetegen rajonganak, újabb és újabb generációk éneklik a Büdös macskát. Mindez a túlárazott osztálytalálkozó és a csúcsra járatott kilencvenesévek-nosztalgia nélkül is így lenne. 

Fotók: Man Ray: Kiki de Montparnasse 1920 from tumblr. com

Tetszett ez az írás?! Ha igen, kövess bennünket a Facebookon és az Instagramon!

 

 

Dajer_Tamogatom