muci06 rotated

Dajer Barber Shop – Müllner András: Nagyanyám a nőnevelésben

Milyen „az öntudatos magyar nő” az 1920-as évek híres leánynevelő intézete szerint? A március 15-i ünnepségen például régi magyar dalok éneklésében és „irredenta jelenet” eljátszásában jeleskedik. A helyzet iróniája, hogy éppen férfi szerepben. Irmából nem lett forradalmár feminista, de egy különleges adottsága révén hercegekben, Rómeókban, bujdosó szabadságharcosokban öltött alakot a hagyományos női szerepeket tanító és elváró intézményben. Hogy aztán mindebből mit vitt át az életébe és mások életébe, kiderül a történetből. Müllner András irodalmár-médiakutató és visszatérő férfi szerzőnk ezzel a személyes-kulturtörténeti esszével járult hozzá kampányunkhoz, amely a Dajer támogathatóságára hívja fel a figyelmet.

Dajer_Tamogatom

Nagyanyámtól származik a családomra vonatkozó tudásom nagy része. A kezemben tartom a naplóját, a fényképalbumait, de a legerősebb emlékem tőle és róla az a számtalan történet, amit gyerekkoromban mesélt nekem. Kollégista korában kezdett udvarolni neki nagyapám, és bár a lányok számára tiltva volt a találkozás a fiúkkal, nagyanyám az emeletről lemászott az utcára a nagyapámhoz – valószínűleg nem bírta az erkély-szerepet. Öntudatos, emancipált nőként élt fiatalkorában, legalábbis többé-kevésbé kitöltötte azokat a kereteket, amelyeket a patriarchális Horthy-társadalom (az „úri” Magyarország), majd a már modernizálódó, de nem kevésbé patriarchális Rákosi- és Kádár-kor társadalma (a „munkásparaszt” Magyarország) még el tudott fogadni egy nőtől, feltéve, ha a nő is elfogadja a társadalom egyébként rigid társadalmi nemi szabályait. Nagyanyám fiatalasszony korában autót vezetett, cigarettázott, vadászott; csárdást táncolt egész éjszaka, és kidőltek mellőle a férfiak. A rezgő csárdást nekem is megtanította: a vállamra tette nagy kezeit, a csípőjére helyeztem kis kezeimet, majd rezegve jobbra kettő, balra kettő. Hatévesen ott rezegtem nagyanyámmal, és kidőltem mellőle, nem bírtam a rezgést. Később is megmaradt nagyvilági nőnek; bár autót már nem vezetett, és leszokott a dohányzásról is, de sokat utazott, sorban látogatta a Monarchia utódállamaiban élő rokonait, ilyen-olyan nagynéniket és unokatestvéreket Hamburgtól Temesváron át Bécsig és Zágrábig. De az utazások mindig hamar véget értek; nagyanyám a hétköznapokon háztartásbeliként élte le az életét körorvos nagyapám mellett, annak képzetlen, de nélkülözhetetlen asszisztenseként; művelten társalkodott, németül is igen magas szinten, és végig megtartotta a csipkekesztyűs-prémbundás úriasszony-szerepet, ami a Kádár-kori Magyarországon a falu szemében talán nevetséges volt, számomra azonban egy érinthetetlen eleganciát jelentett.

A Pesti Evangélikus Magyar Egyház Veres Pálné Leánynevelőintézetének értesítőjét olvasgatom. Nagyanyám ebbe a Raffay Sándor evangélikus püspök által alapított intézménybe járt az 1920-as években, röviddel azután, hogy családjával áttelepültek „a megszállott területekről”, közelebbről a Temesvár melletti Kalácsapusztáról. Az intézetet közvetlenül Trianon évében hozta létre a fent nevezett püspök, mégpedig a „nőnevelés terén újabban tapasztalt egyoldalúság” ellensúlyozásának céljából. Az intézetet Veres Pálnéról (leánykori nevén Beniczky Hermin) nevezték el, aki az Országos Nőképző Egyesületet 1869-ben megalapította. (Veres Pálné azon kevés nő egyike, akiknek köztéri szobor őrzi emlékét.

A háborúból katasztrofális vereséggel és veszteségekkel kilábaló, a Tanácsköztársaságot és a fehérterrort átélő Magyarország konzervatív fordulatát tükrözi az az oktatási koncepció, amelyről az intézet értesítője tudósít. A lánynevelésben a kulcsszó a „nemzet”. Az értesítőben emlékeztetnek, hogy Veres Pálné eredetileg „olyan leánynevelő intézetet létesített, ahol az életideál nem a diploma, hanem a nemzeti műveltség megszerzése volt”. Ennek a restaurált koncepciónak a jegyében értékelték újra az első világháború után a 19. század utolsó évtizedétől az oktatás terén lassan kibontakozó női egyenjogúságot (1895-től tanulhattak nők a felsőoktatásban, bölcsész- és orvosi karokon), melyet „a külföld gépies utánzásának” minősítettek. „A Nőképző Veres Pálné Intézet is kivetkőzött eredeti mivoltából, és a divatos magyar iskolapolitika köntösét vette fel”. Vissza kellett térni tehát a nemes alapítók szándékához, melynek célja és hivatása (utólag legalábbis így értékelték) „nem tudós, hanem öntudatos magyar nők képzése. Törvénye nem a rendelkezések és szabályzatok tömkelege, hanem a családias és nemzeti lélek testvériséget teremtő melege. Módszere nem a tanultatás, hanem a szemlélet és a megfigyelés. Jelleme nem a szigor, hanem a bizalom és a közvetlenség.” Az intézet vezetése kifejezetten művelt magyar nőket akart nevelni a nemzet számára. „Intézetünk magát nem öncélnak tekinti, hanem csak egyszerű eszköznek a lélekben is megtépett és összetört magyarság újraépítésének szent munkájában.”

vp egyesuleti valasztmanyi ules scaled

A Veres Pálné által 1868. március 23-án alapított Országos Nőképző Egyesület választmányi ülése – archív fénykép. Az eredeti felvétel készítésének pontos dátuma ismeretlen, a reprodukció 1975. szeptember 18-án készült. MTI Fotó: Reprodukció

Az alapítók úgy érezték, az intézet létrehozásával a kisiklott oktatási rendszert tudják megreformálni, és a családnak alárendelt női szerepet egy konzervatív nemzeti ideál jegyében restaurálni. „1916. év óta leánygyermekeink gimnáziumokba tódultak, a kereskedelmi és tanítónőképző intézetek mellett a polgári iskola elvégzése után tanulni vágyó fiatal lányaink más intézetet nem találhattak. Hogy az érettségizett lányok egyetemre igyekeztek s életpályát választottak, természetes, de éppen a mai viszonyok mutatták meg legjobban, milyen nem helyes volt az az irány, melybe fejlődtünk. A nagy összeomlás a férfiak tömegei számára sem tudott elég munkaalkalmat adni, nemhogy lányainknak helyük lett volna a túlzsúfolt intellektuális pályákon. Azok számára tehát, kik »csak« általános műveltséget kívánnak s nem oklevelet, kik anyagilag is függetlenek, állítottuk ez intézetet. Pótolni kívánja ez a külföldi (svájci s német) hasonló intézeteket és protestáns leányaink részére a katholikus zárdákat s üzleti szellemű magán nevelő intézeteket kívánta fölöslegesekké tenni.”

Tehát az intézetet, ahová a nagyanyám járt 14 és 18 éves kora között, a gimnáziumi és szakközépiskolai oktatás alternatívájaként hozták létre a szakmát tanulni nem akaró, a továbbtanulást nem tervező, de műveltséget szerezni óhajtó lányok számára. A tanulók között, ahogy azt az adatok érzékenységére a kornak megfelelően nagyon nem fogékony kimutatásból megtudni, katolikus, református és izraelita vallású lányok egyként megtalálhatók voltak. Ez példás koedukációs szándékot és programot mutat. Előre ugorva az időben, az intézetalapító Raffay Sándor püspök bízta meg Sztehlo Gábort 1944-ben azzal a feladattal, hogy a Jó Pásztor Alapítvány támogatásával zsidó gyerekeket mentsen. Raffay oldalági leszármazottja, Anna a háború alatt hamis papírokat gyártott zsidó honfitársai számára, egy általam készített interjú visszaemlékezője szerint. Anna élete azt mutatja, hogy a püspök humanitárius elkötelezettsége eséllyel öröklődött tovább a családon belül, de a nőknek a társadalomban elfoglalt helyére vonatkozó konzervatív elképzelései a lányrokont már nem korlátozhatták. (Vagy pedig a püspök esetében is azzal szembesülünk, hogy a női leszármazottak kivételt képezhetnek a nemzeti ideológia alól, ha „önmegvalósításuk” útja a diplomaszerzés és tudományos karrier.) Raffay Anna egyetemre ment, később Szőts István közvetlen munkatársaként néprajzi filmek készítésébe fogott, majd a hosszú szünet után a hatvanas években újra feléledő magyar amatőrfilm-mozgalom egyik motorjaként, filmes szakkönyvek írójaként vált ismertté. A hetvenes években német egyetemen vendégtanított. Méltán lehetne a „Nők a tudományban”-sorozat egyik szereplője. Nehezített pályán haladt: férjét a hírek szerint az ÁVH börtönei nyelték el, két gyermekét egyedül nevelte fel.

A „Verespálnéban” a lányok többek között magyar és világirodalmat, művelődés- és művészettörténetet tanulhattak, lélektant, valamint földrajzot, „mely vetített képekben mutatja be a világ szép tájait, kulturpontjait. […] képekben (mely lemezekből az intézetnek több mint 1000 darabja van)”. A tanulók szabadidejükben a varrógép és a villanyvasaló használatával ismerkedtek, és különböző képzőkörökben vettek részt, például zongorakísérettel színdarabokat, kórusműveket, operarészleteket tanultak be. Ezek a művészeti gyakorlatok rövid és hosszú távú célok szolgálatában álltak. Egyrészt a lányok adománygyűjtő esteken léptek fel – az egyiken az anyagi siker 5 millió korona volt, melyből taneszközökre, újabb diapozitív lemezekre lehetett költeni. Másrészt, mintegy távolabbi célként a majdani családi otthonnak a zene és az irodalom általi meghitté varázslása lebegett a nemzeti tanerők szeme előtt.

Nagyanyámnak kiváló hallása volt, és egyben „férfiasan” mély hangja, mely arra predesztinálta őt, hogy a zenés előadásokban férfiakat alakítson. Ő volt Adorján az „Istenhegyi székely lány” című Jókai-elbeszélés adaptációjában. „Valahányszor a szelid lyánka a várbeli ösvényen alájött dalolva, mindjárt megszólalt az átelleni hegyoldalon a tilinkó, ugyanazt a dallamot zengve vissza s mire kiért a forráshoz, alább a patak folyásnál, ott itatta már juhait a pásztor ifjú s istenesen köszönté a lyánkát.” A helyzet iróniáját a pásztorlegénynek beöltöztetett nagyanyám átérezhette, mert az általa alakított hőst a Jókai-szöveg elbeszélője így hitelesíti: „nem is volt átöltözött kastélyi ur pórruhában, a hogy ez a hős balladákban rendes”. A Trianon előtti Magyarország áttételesen vagy kevésbé áttételesen az egyik legfontosabb viszonyítási pont volt a lányok nevelésében. Egy március 15-ei ünnepségen „Böhm Dezső igazgató beszélt összetartásra és önzetlen hazaszeretetre buzdítva”, majd „eredeti s régi magyar dalok” éneklésében Parall Irma (nagyanyám), Szabó Piroska, Nötel Elza s főleg László Julia jeleskedtek, utánuk pedig Forgon Elzi „szép irredenta éneke” hangzott el. Hasonlóan szép lehetett a Bujdosók című „irredenta jelenet”, melyben nagyanyám mellett Mihályi Irén, Tury Kató, Mesterházy Sári, Hochschorner Lujza, Font Irén lépett fel. Ebben az irredenta-kultúrában azonban rendre megjelentek a klasszikus európai irodalom darabjai, általában zenei adaptációk formájában. Így kúszik be az erkélyjelenet a Rómeó és Juliából – nagymama persze Rómeó, mi más. Őrzök egy fényképet „jeles Parall Irmáról”, amelyben hercegnek öltözve tart egy cipellőt, ha minden igaz, Poldini Ede Hamupipőke című énekes mesejátékában.

Kep1
Parall Irma mint herceg Poldini Ede Hamupipőke című mesejátékában.

Nem tudom, mi lehetett volna a nagyanyámból, ha nem csak művelt nőnek nevelik, akinek az a feladata, hogy otthonossá tegye a családi házat. Nem tudom azt sem, mennyire akart megfelelni ennek a szerepnek, vagy ha nem akart, mennyi volt az idő szerepe abban, hogy végül úgy döntött, mégis meg fog felelni. A történetei és a gesztusai mégis azt sugallták nekem már kicsi koromtól, hogy drámaiságra fogékony lelkében mindig is ott munkált a vágy, hogy más legyen, mint amit elvártak tőle mint nőtől. Mély hangja apám lenyűgöző basszusában folytatódott, és nagyanyám talán benne akarta megvalósítani egykori önmagát, a színpadon álló művészt.

A  családi fotók a szerző tulajdonát képezik, melyek a szerzői jogról szóló 1999. évi LXXVI. törvény alapján jogvédelem alatt állnak.

Tetszett ez az írás?! Ha igen, kövess bennünket a Facebookon és az Instagramon!

“A tartós hullámnak ára van!” mottójú második támogatásgyűjtő kampányunkban most március 8. és április 5. között férfiak is írnak a magazinunkba, olyan felkért barátaink, ismerőseink, olyan matronálóink, akik ezzel a közreműködésükkel támogatják a dajer.hu közösségének céljait és a magazin fennmaradását! 

Dajer_Tamogatom