Március 8. és április 5. között, támogatásgyűjtő kampányunkban hozott anyagból (is) dolgozunk: heti 2-3 megjelenéssel férfi vendégszerzők „matronálják” a magazint. Alkotásaik a Dajer Barber Shop című sorozatunkban kapnak helyet. Első szerzőnket legtöbben talán népszerű irodalom- és párkapcsolat-történeti írásairól, könyveiről ismerik. Nekünk is egy őt régóta foglalkoztató szerelmi történetet küldött, amely azonban (és persze) nem csak a szerelemről szól – házasságról, eltávolodásról, családi traumákról, közös életről, halálról, az író, a feleség és a távíró (hotline) kapcsolatáról, a halottak és az élők közötti kommunikáció lehetséges formáiról. Nyáry Krisztiánt Szentirmai Dóra kérte fel, hogy csatlakozzon kampányunkhoz.
A különös betűk 66 évvel és hat héttel az első beszélgetés után jelentek meg. „Nem hang beszél, hanem futó írás közvetíti a hot-lineon át az üzenetet, úgy látom álmomban a mozgó betűket” – írta naplójába az öregember. „Azt képzelem: így üzen. Néha csak egy szó. »Dinnye«. Aztán »Itt vagy?« (Mikor már nem látott és nem hallott, így hívott.) Álmomban felelek. »Itt vagyok.« Megint futnak a betűk: »Minden másként van.«” A betűk innentől rendszeresen megjelentek, és értelmes szavakká álltak össze.
Lola mindig írásban jelentkezett az álmokban. A 86 éves férfi minden reggel gondosan lemásolta naplójába az előző éjjel kapott üzeneteket. Mindez 9500 kilométerre történt első találkozásuk helyszínétől, a berlini teaszalontól. Divatos hely volt a Kurfürstendammon, ráláttak a Kaiser Wilhelm-templom tornyára. Néhány pár táncolt is, de ők csak beszélgettek egymásba merülve. Mindketten 20 évesek voltak, mindketten kassaiak, de itt találkoztak először. „Ennek a délutánnak minden részletére különös élességgel emlékszem. Úgyszólván nem is beszéltünk még személyes dolgainkról, s már kissé gondterhelten ültem mellette, bámultam a táncot, s arra gondoltam, miből élünk majd meg. A megismerés, a tökéletes megismerés sohasem idill. Szomorúan baktattunk haza.”
66 éven keresztül beszélgettek tovább, ebből 62 évig voltak házasok. A katolikus Grosschmid Géza királyi közjegyző és a zsidó Matzner Sámuel lapkiadó egyaránt rossz szemmel nézték gyermekeik alakuló kapcsolatát. A fiú végül a kassai Maléter-palota hátsó ablakán keresztül szöktette meg a lányt. Nem érdekelték őket a formaságok. Négy évvel később csak azért kötöttek polgári házasságot, mert így könnyebb volt útlevélhez jutni. Beutazták a világot. Az ifjú férj nem akarta az odahaza jó csengésű Grosschmid nevet kompromittálni, ezért Márai Sándor néven publikált.
Kezdettől fogva szerettek volna gyereket, de csak közel húsz évvel megismerkedésük után született meg fiuk, Kristóf. Örömük nem tartott sokáig: a kisfiú néhány hetes korában meghalt. A veszteség Márait legalább annyira megviselte, mint Lolát. Versekben gyászolta kisfiát, akinek halála napjáról élete végéig megemlékezett naplójában. Talán a traumának is köszönhető, hogy a 40-es években házasságuk megromlott, eltávolodtak egymástól. Márai nem volt hűséges, kétszer is szerelmi viszonyba keveredett korának legszebb, ünnepelt színésznőivel. „Egy sikeres kapcsolat záloga az, hogy az egyik eltűri, hogy a másik jobban szeret” – írta a naplójában. Nem derült ki, kettejük közül melyikükre gondolt.
Talán el is váltak volna, ha nem jön az emigráció. „Lola megígérte, hogy velem jön, és ez jólesett, mert lehetett bízni az ígéretében. Az ember kétszer szeret bele egy nőbe: először, amikor megismeri, és aztán másodszor huszonöt évvel később, az ezüstlakodalmat követő időben. Ami közbül van, legtöbbször zavarosság, érzelmi szempontból nincs jelentősége” – írta naplójában a férfi. Abban a naplóban, amelyben a feleség évtizedeken át alig-alig tűnik fel, csak életük legvégén San Diegóban, amikor Lola betegeskedni kezdett. Márai innentől neki és róla írt a legtöbbet. Leírta, mennyire szépnek látja feleségét, így öregen és betegen is. „Nem tudtam eddig, hogy ennyire egy velem, teljes testi és lelki közösség. Hatvankét éven át éltünk együtt, volt szerelem, harag, minden, ami a közös életből múlhatatlanul következik, de azt, hogy ennyire összenőttem vele, eddig nem tudtam.”
Matzner Lola 1986. január 4-én hosszú öntudatlan állapot után halt meg a kórházban. „1986. január 4. L. meghalt. Január 14. Elhamvasztották.” Mindössze ennyi szerepel a naplóban az asszony haláláról. Hetekkel a temetés után jelentek meg a betűk. „L. halálát követően számomra elkezdődött az emigráció egy új változata. Mások feltűnési viszketegségben szenvednek, mindenhol mindenáron látni, hallani akarják a nevüket. Nálam most kóros az eltűnési viszketegség. Nem olvasni a nevem, nem hallani magamról, eltűnni” – írja felesége halála után hat héttel Márai, majd rögtön ezután a különös álombeli beszélgetéssel folytatja: „Álmok. Nem »vele« hanem a hangjával, az arcával, ami itt maradt. Mint a »hotline«, ami összeköti Moszkvát és Washingtont – nem hang beszél, hanem futó írás közvetíti a hotline-on át az üzenetet, úgy látom álmomban a mozgó betűket.”
Az öregember néhány nappal később elgyalogolt a néhány sarokra lévő fegyverboltba, ahol egy pisztolyt vásárolt a hozzá tartozó töltényekkel. Sosem fogott lőfegyvert a kezébe, de Lola üzeneteiből ehhez is megkapta a használati utasítást: „Éjjel a hotline-on fut a szöveg. Arról, hogyan kell öngyilkosnak lenni. Pisztollyal a legjobb, de az sem egészen biztos. Szájon vagy halántékon át? Hogyan kell fogni a pisztolyt (az éjjeliszekrény fiókjában hever). Mi a biztosabb, nyitott szájjal feküdni, vagy mi?… A válasz kerek mondatok, előadó hangnem, szakszerűen.”
A férfi a betűkirakósnak köszönhette, hogy rátalált a többi írott üzenetre is. „Éjjel álmomban megint a »hotline«. A fénybetűk futnak az alvó tudatában. Lehet, hogy a halottak ilyen korszerűen érintkeznek az élőkkel. (…) »Te másoknak írtad a naplót, én neked.« Megkeresem a hajóládában 1948 óta írott naplóit, a füzeteket, ahová mindennap felírta, mi történt aznap. Mintha minden nap kapnék tőle egy levelet. Száznál több ilyen füzet maradt, ugyanannyi van valahol Pesten, ha van még valahol.” Az álombéli üzenet elolvasását követően Márai elővette felesége 1948 óta írott naplóit, amelyeket Lola éppen olyan akkurátusan vezetett, mint ő a sajátját. Minden este olvasott belőle, de csak egy rövid részt, hogy minél tovább kitartson. Később ugyanígy tett a padlásról előkerült régi levelekkel is. Ahogy az élő, valódi Lola sorai visszahozták a közösen megélt múltat, úgy tűnt el lassanként a naplóból az álom-Lola. De előtte még elbúcsúzott.
„Éjjel négykor megszólal a »hotline«. Hosszan, sokáig beszél, a hang, aminek zenéje és virágillata van. Nem tudja abbahagyni. A sötét szobában hallgatom, félek, hogy megakad, valami megakadályozza, hogy „mindent” elmondjon. Ma éjjel elmondta a »mindent«. Hosszú szerelmi vallomás a »minden«. Az a szerelmi vallomás, amit hatvankét éven át vártam, de közben mindig valahogy másról beszéltünk. Az »életben« nem is lehet elmondani, csak holtan, az óceán mélyéből, úgy tör fel a vallomás, mint valamilyen forró vízáradás a tengerfenék mélyéből, ahol a mélyvízi vulkánok lobognak. (…) Mi lehet ez? Én beszélek vagy ő? Sokáig tart a vallomás. Hajnal felé elakad a szava, ismétel két-három szót, mint mikor a hanglemez egyik rovátkájában megakad a tű és a lemez forog, de már csak ugyanazt ismétli. A szerelmi vallomásnak vége. Ezt is »megéltem«.”
Az álom-Lola vallomása után egyre ritkábban, és egyre rövidebb időre tűntek fel a betűk. Halála után két és fél évvel Lola a túlvilág természetéről üzent: „Éjjel a hotline. »Az Isten nagyon jó. De erről nem szabad beszélni. Aztán: Csend van itt, nagy csend. Van a tűz, a víz, aztán a nagy csend. Semmi nem fáj. Nincsenek vágyak.« Lehet, hogy mindezt én találom ki álmomban. Lehet másképp. Lehet, hogy van hotline.” Ezután már csak egyszer tesz említést az üzenetekről a napló, 1987. június 7-én. „A hotline már csak ritkán szólal meg. Amit mond, néha félelmes. Magunkról, egymásról… már messziről beszél. A szférákról, ahogyan távolodik.” Márai Sándor másnap elküldte hagyatékát egy amerikai könyvtárnak, annak tudatában, hogy senki nem fogja olvasni azt. Lola halála után még négy évet élt teljes egyedüllétben, lakásába zárkózva. A pisztolyhoz csak azután nyúlt, amikor Lola naplóbejegyzései és levelei elfogytak. Többé semmi nem állt össze a betűkből. Minden másként van.
Tetszett ez az írás?! Ha igen, kövess bennünket a Facebookon és az Instagramon!
„A tartós hullámnak ára van!” mottójú második támogatásgyűjtő kampányunkban most március 8. és április 5. között férfiak is írnak a magazinunkba, olyan felkért barátaink, ismerőseink, olyan matronálóink, akik ezzel a közreműködésükkel támogatják a dajer.hu közösségének céljait és a magazin fennmaradását!
A szerző portréját Szalmás Krisztina készítette.