A főzés konyhaművészeti besorolása sokszor szinte bántó leegyszerűsítése is lehet életünknek. Akár egy pofonegyszerű étel, egy régen nem érzett íz újrateremtése is egyszerre lehet terápia, a családi hagyomány ápolása, időutazás, sőt ünnep is, ahogy azt Müllner Dóránál is látjuk. Gasztro rovatunk mai darabjában egy a háromnapos tavaszi hétvégére ideális ajánlat szerepel: tojásos nokedli fejes salátával.
Ha közvéleménykutatást tartanék arról, hogy melyik étel és melyik jeles dátum kapcsolódása jelenti a népeknek a tavasz kezdetét, azt hiszem nem én lennék az egyetlen, aki március tizenötödikéhez a tojásos nokedlit ikszelné be a virtuális kérdőíven.
Pontosan persze egyáltalán nem emlékszem, hogy mikor és miért kötődött össze az életemben a világ egyik legegyszerűbb – és megkockáztatom – legolcsóbb étele az 1848-as forradalom piros betűs emléknapjával, de mióta az eszemet tudom, március idusán az ebéd nálam mindig tojásos nokedli volt fejes salátával.
Ám amennyire biztos pont volt ez az életemben, annyira volt kínzó probléma az is egy idő után, hogy ki lesz az, aki elkészíti nekem vagy velem ezt a nevetségesen könnyen előállítható ételt. Hiába láttam több ezerszer, amint Dédi a kis vágódeszkájáról pillanatok alatt késsel kiszaggatja a finom, ruganyos, apró tésztacsodákat, meg apukámat, aki szintén képes volt egy szempillantás alatt akár egy tonnányi nokedlit varázsolni. (Barátaim évtizedek óta emlegetik apám fejedelmi Erdélyi galuskáját, tudom, majd arról is írok egyszer!) De haláluk után is elkényeztetett maradtam, hiszen mindig akadt egy barát vagy barátnő, aki könnyedén szaggatott, nem is szólva az apukám elvesztése után szinte pótapámmá váló másik nagypapáról és társáról, akik szebb tavaszokon Balatonszepezden, az általuk termesztett fejes salátával varázsolták az asztalra a hőn szeretett tojásos nokedlit.
Teljesen jogosan merülhet fel persze a kérdés, hogy miért kellett nekem mindig társ is a nokedli mellé? A válasz nagyon egyszerű. Néhány tinédzserkori nokedliszaggató kísérletem annyira katasztrofálisan sikerült, hogy úgy éreztem, én ezt egy életre feladom. Szaggattam óriásiakat, amik puhák lettek, aztán volt, hogy összeállt minden csinos kis darab, és egy óriási tömbbé válva kerültek ki a fazékból. Arról nem is beszélve, hogy minden próbálkozás után hosszan küzdöttem az edények, fakanalak, szaggatók letisztogatásával. Hiába tudtam elméletben mindent a legjobb nokedli tésztáról: két személyre 25 dkg liszt, egy vagy két tojás, egy-két deci víz egy kis só, és már készen vagyunk. Azt is pontosan tudtam, hogy nem kell kidolgozni a tésztát, csak éppen összekeverni és jöhet is a szaggatás. És itt, ezen a ponton indult be a jeges rettegés. Hiába őrizgettem és őrzöm ma is a Dédi klasszikus kis deszkáját, hiába próbálgattam különböző nokedliszaggatókat, sosem lett olyan a nokedlim, mint a nagy elődöké.
Ahogy teltek-múltak az évek, egyre kellemetlenebb és frusztrálóbb lett az érzés, az agyamban növesztgettem a nokedliszörnyet, nem sikerült legyőzni a fóbiát. Tettem ugyan néha-néha egy bágyadt kísérletet, de vízforralás közben már érezni kezdtem a szorongást, így legtöbbször inkább átadtam a terepet egy hozzáértőnek.
Közben azért reméltem, hogy előbb-utóbb eljön majd a pillanat és meg fog törni az átok. Valami vagy valaki majd csak leveszi rólam a ̶r̶á̶n̶t̶á̶s̶t̶ rontást, hiszen nem halhatok meg úgy, hogy ne tudjam saját magam elkészíteni a kedvenc ételemet, nem lehet, hogy lesz majd olyan március tizenötödike, amikor csak azért nem kerül tojásos nokedli az asztalra, mert én rettegtem.
És tudom, hogy ezen a ponton már mindenki leginkább csak nevetni tud szánalmas gyötrődésemen, de ez volt az igazság. Ám egyszer csak felvirradt az én napom. Annyi történt, hogy egy nagybevásárlás közben észrevettem egy csinos, fehér nokedliszaggatót a konyhafelszerelésekkel teli állványon. Egyedül árválkodott a fakanalak, bögrék, reszelők között, mintha csak engem várna. Egymásra néztünk, és nem volt több kérdés, tudtam, hogy velem jön.
Alig vártam, hogy hazaérjek, mert tudtam, ha most sem, akkor tényleg soha.
Remegő kézzel mértem ki a lisztet, ütöttem a kis mélyedésbe a tojásokat, vékony sugárban csorgattam a vizet, jött a csipetnyi só. Közben már zubogott a fazékban a víz, amit, mint az elméleti tudás nagy mestere, mikor a tésztát már épphogy összedolgoztam, alacsonyabb hőfokúra vettem. Ráhelyeztem az edényre a szaggatót, bele a tésztát, és közben azt mormolgattam magamban: sikerülni fog, sikerülni fog.
És lássatok csodát, sikerült! Aprócska kavicsokként jöttek felszínre a csinos kis nokedlik. Itt álljunk meg egy pillanatra, üljünk le egy hokedlira és gondoljunk a nokedlira! A Wiki ezt írj róla: „Nokedli szavunk (hasonlóan, mint a hokedli, ródli, blődli, rahedli, cvekedli, tarkedli, pukedli, vimedli, stampedli, hecsedli, partedli, puszedli, fándli, cirfandli, svindli szavunk), a bajor-osztrák eredetű Nockerl szóból jött létre és mintegy 110-120 éve az északnémet Nock (‘kavics, gömbölyded alakú szikla, sziklazátony’ jelentésű) szó nyomán (utalásul a forró vízből fel-felbukkanó tésztadarabkákra) keletkezett.”
Szóval vártam pár percet, aztán egy szűrőkanállal kiemeltem ezeket a kis kavicsokat a vízből, átmostam egy kevés hideg víz alatt, majd mentek is az előkészített serpenyőbe. Még kétszer ismételtem meg a műveletet, minden idegszálammal a munkára, a szaggatóra és közös sikerünkre koncentrálva. Közben pedig egyre inkább elöntött a melegség, és éreztem a hátam mögött mindenki szurkolását, aki korábban nokedlit tálalt elém. Amikor pedig már a tojásokat vertem fel, majd ráöntöttem a nokedlira és pont csak annyi ideig kevergettem, amíg megszilárdult a tojás rajtuk, de még nem lett száraz és a szigorúan klasszikus ecetes-cukros salátalevet kevertem, tudtam hogy vége a rémálomnak. Arról nem is beszélve, hogy mire kész lett életem első igazi és saját tojásos nokedlije, minden edény és eszköz tisztán várta a terítést, és igen, ehhez sem kellett semmi más, csak azonnali hideg vizes mosogatás. Azóta pedig már februárban elkezdem várni a jeles napot, s mert a hagyomány az hagyomány, az év első igazi tojásos nokedlije nálam március tizenötödikén készül. Nokedli nélkül nincs kokárda.
Tetszett ez az írás?! Ha igen, kövess bennünket a Facebookon és az Instagramon!
„A tartós hullámnak ára van!”, március 8. óta alkalmi vagy akár havi, rendszeres támogatással is hozzájárulhatsz a magazin fennmaradásához! Köszönjük.