Én ilyen összefogást soha életemben nem láttam, sehol – Jelentés a határról

Esténként, ha becsukja a szemét, újra látja azoknak az Ukrajnából menekült embereknek az arcát, akiknek a háború kitörése óta próbál segíteni kollégáival és az önkéntesekkel, mégis úgy érzi, a lehető legjobb helyen van. Szerepi Anna egyike azoknak a civil szakembereknek, akik az első pillanattól a határátkelőknél dolgoznak: egy héttel az első ukrajnai menekült megérkezése után sokszereplős és hatékonyan működő gépezetet hoztak létre a háború Magyarországra belépő üldözöttjeinek megsegítésére. Anna hálás a feladatért, úgy érzi, hogy a menekültekért végzett munka neki és másoknak is segít feldolgozni a helyzetet. Arról is mesélt Kertész Annának, hogy mi mit tehetünk, ha igazán hatékonyan szeretnénk segíteni.

dajer: Sokunkban van igény, sőt egyfajta kényszer, hogy segítsünk az Ukrajnából érkező menekülteknek, menekülteken, de azt sem tudjuk, hogyan fogjunk hozzá. Te rögtön tudtad, mit kell tenned?

Sz. A. : Az átlagosnál egyszerűbb a helyzetem ilyen szempontból, mert a munkaadóm, a Magyar Református Szeretetszolgálat a háború kitörésekor szervezetileg felvállalta a határ menti segítés megszervezését, tehát a munkából adódóan vonódtam be, de ez a legjobb, ami ebben a szituációban történhetett velem.

dajer: Mi a feladatod a Szeretetszolgálatnál általában és mi most?

SZ. A. : A Végtelen lehetőség – komplex fejlesztés a Cigándi járásban elnevezésű felzárkóztató projekt szakmai vezetője vagyok békeidőben, most 0-24-ben a menekültválsággal foglalkozom, ahogy minden munkatársunk. A segítőrendszer felállítását tűztük ki célul.

dajer: Hogy nézett ki a nulladik perc, amikor megérkeztetek a határra és a semmiből kellett egy segítőgépezetet létrehozni?

SZ.A.: Az első nap, csütörtök éjjel körbejárták a közelben lakó kollégák a határátkelőket, számba vették az erőforrásokat, így mire szombat éjjel-vasárnap megérkezett az első nagyobb hullám, már folyamatosan és megfelelő számú emberrel, eszközzel tudtunk mindenkinek úgy segíteni, ahogy arra neki szüksége van. Hatan irányítjuk a munkatársakat és önkénteseket a terepen – most már csak a legnagyobb határátkelőnél, Záhonyban, időközben ugyanis történt egy kormányzati egyeztetés és felosztották a szervezetek egymás közt az átkelőket.

dajer: Emlékszel arra, hogy kik voltak az első menekültek, akikkel találkoztál?

SZ. A.: Hú… Olyan, mintha évek teltek volna el azóta… Éjjel-nappal dolgozunk, és folyamatosan csak jönnek az emberek. De megvan! Két ukrán család jött együtt, köztük egy nagyon picike roma asszony, mélyen hívő református. Sírva mesélte, hogy öt fia van, és mindegyiket besorozták. A maradék családjával elindultak a határ túloldaláról, nem laktak messze tőle. Az első napokban a határ közeléből jöttek, most már jellemzően Ukrajna belső részeiből. Elképesztő számban érkeznek külföldi egyetemisták sokféle nációból, ennek megfelelően mindenki máshogy működik, másféle bánásmódot igényel, ez adja a legnagyobb kihívásokat a szolgálat megszervezésében. Például megjöttek az indiaiak, és hirtelen nem tudtunk nekik enni adni, mert nem voltak vega szendvicseink. Aztán gyorsan kerítettünk zakuszkát meg zöldségkrémet. A nigériaiakról kiderült, hogy ők meg nem szívesen kérnek enni. Véletlenül derült ki a jól öltözött fiatalokról, hogy két napja nem ettek. Jeleztük a kollégáknak, hogy a fekete-afrikaiakat kérdezgetni kell, mert túl szerények ahhoz, hogy kérjenek.

dajer: A helyiek hogyan viszonyulnak a helyzethez és ehhez a sokféle emberhez, akik most hozzájuk, rajtuk keresztül érkeznek?

SZ. A.: Maximálisan segítőkészek, folyamatosan jönnek és hozzák a szendvicseket, vizet, üdítőket, nem számít, hogy milyen nációból vagy társadalmi osztályból származik az a menekült, aki majd elfogyasztja. Senki sem bámészkodni jön.

dajer: Hogyan változik az érkező menekültek állapota?

SZ. A.: Az első napokban, a határ túlfeléről érkezőkön még „csak” a kapkodás, ijedtség, bizonytalanság látszott. Most már egyre inkább olyanok érkeznek, akik Ukrajna belsejéből indultak útnak. Sokkal legyengültebb állapotban vannak, akadnak köztük kiszáradt kisgyerekek, rossz állapotban lévő idősek, akik a sietségben véletlenül otthon hagyták a gyógyszerüket. Vagy a bokájuk bicsaklott ki, amikor felugrottak a vonatra. Lelkileg is egyre rosszabbul vannak, hiszen olyan területekről érkeznek, ahol bombázás van.

Nekem itt Tállyán már attól összerándul a gyomrom, hogy hallom a harci repülőket, felfoghatatlan, hogy mit élnek át ott, ahol ezek a gépek akcióban vannak. Sokan a menekültek közül mélyen traumatizáltak, hiszen az otthonukon kívül még a szerettüket is elvesztették az elmúlt napokban.

dajer: Mit hoznak magukkal?

SZ. A.: Csak a legszükségesebbeket, iratokat, egy váltás ruhát, de azok, akik a háziállatukkal jönnek – és nagyon sokan vannak ilyenek – mindent, ami a felelős kutyatartáshoz szükséges. Engem ez kutyásként különösen megindít. Nem tudom kitörölni a fejemből azt a jelenetet, amikor két fiatal lány egy sokkos huskyt próbált megnyugtatni. Vagy a nénit, aki órákon keresztül ült a bőröndjén, mellette az öreg pincsije, mindketten türelmesen várták, hogy történjen velük valami.

dajer: Sok középosztálybeli ember vált egyik napról a másikra földönfutóvá. Hogy fogadják azt a segítséget, ami arra emlékezteti őket, hogy elvesztették szinte mindenüket?

SZ.A.: Nagyon elveszettek. Az eleve hátrányos helyzetűek sokkal könnyebben fogadnak el segítséget, kérni is tudnak. A jobban szituált emberek nehezen találják a helyüket ebben a szerepben. Sokan például nem kérnek váltás ruhát, azt mondják, hogy kibírják a sajátjukban, amíg meg nem érkeznek az úti céljukhoz – mert a legtöbben azért célirányosan mennek tovább, valahol valaki várja őket.

dajer: És a legszegényebbekkel, akiknek nincs tervük, kapcsolatrendszerük, pénzük, mi történik?

SZ. A.: Őket kisebb csoportokban helyezik el a környező településeken, számukra majd a munkába segítés jön pár hét múlva.

dajer: Vannak egymást kereső emberek?

SZ. A.: Egyre többen, de most már vezetünk egy listát arról, hogy kit, hol helyezünk el, így könnyebb egyesíteni a családokat. Eddig minden ilyen esetet megoldottunk. Ahogy azokat az extrém szitukat is, amikor valaki papír nélkül érkezik.

Volt, hogy egy indiai diáknak hiányzott a papírja, de az is megtörtént, hogy egyszerre 200 értelmi sérült ember érkezett egy német lelkész szervezésében, közülük senkinek nem volt papírja.

Elképesztő segítőkészek a határőrök, idegenrendészek és a többi szereplő, ezeket a sérült embereket is szó szerint levették a vonatról, ma már Németország felé tartanak egy buszon.

dajer: Mi volt a legkülönlegesebb találkozásod?

SZ. A.: Nehéz kiválasztani, éjszaka, mikor lefekszem, folyamatosan jönnek elém azok, akiket láttam, akikkel találkoztam az elmúlt napokban… Talán ami a legjobban megütött – a legjobb értelemben –, az a két cseh srác, akik Prágából eljöttek ide egy kisbusszal, és megállás nélkül hoznak-visznek mindenkit oda, ahova menni szeretne.

dajer: Úgy tűnik, a legjobbat hozta ki az emberekből ez a helyzet a segítő oldalon.

SZ. A.: Abszolút! És megsokszorozódott az erőnk, ami abból is ered, hogy egymást töltjük. Én ilyen összefogást soha életemben nem láttam, sehol. Egyfolytában küldik az emberek az adományokat és jönnek segíteni – kérés, kérdés nélkül. Csak tolmács önkéntes 80 fordult meg itt az elmúlt egy hétben.

dajer: A segítés talán segít a háború rettenetének feldolgozásban, egyfajta önvédelem is – a legjobb fajta. 

SZ. A.: Számomra mindenképpen. Ha nem lennék itt, ha nem ezt csinálnám épp, amit csinálok, megőrülnék. Végtelenül szerencsésnek érzem magamat, hogy ebben a szervezetben dolgozom, és a 25 év alatt felgyűlt tudásom, tapasztalatom kamatoztatni tudom. Nagyon nekem való a koordinátori munka, a rendszer kitalálása, felépítése, amit a kollégáimmal együtt végzek, és ami lassan nélkülünk is működni fog. Hiszen hamarosan vissza kell térni majd ahhoz a segítő munkához, amit eredetileg végzünk.

Az önkéntes munka és a pénzadomány most a legnagyobb segítség.

Anna szerint a legjobb módja a segítésnek jelenleg az önkéntes munka, amelyre a Magyar Református Szeretetszolgálat Facebook-oldalán, egy űrlap kitöltésével lehet regisztrálni. Az önkéntesek jellemzően egy-egy napra/műszakra érkeznek a határra. Akinek nem áll módjában személyesen segíteni, az a leghatékonyabban pénzadománnyal tudja támogatni a szervezeteket. Most lényegében mindenből van elegendő mennyiség, de ha van pénztartalék a szervezeteknél, akkor a hirtelen jött igényekre jobban tudnak reagálni. 

A Református Szeretetszolgálatnak adakozni lehet az 1358-as adományvonalon és az adomany.jobbadni.hu e-mail-címen.

Szerepi Anna szociológus, jelenleg projektkoordinátorként dolgozik a Magyar Református Szeretetszolgálat kötelékében, a Cigándi járásban. Annak idején csak kiegészítésként választotta a szociológiát a francia szak mellé, idővel azonban kiderült, hogy a társadalomtudományok sokkal közelebb állnak az érdeklődéséhez, a folyton az emberekkel foglalkozó, nekik segíteni akaró természetével. A folyamatokat szereti megérteni és alakítani, és bár voltak „hr-es kilengései”, mindig vissza-visszatért a segítői területre, leginkább foglalkoztatás- és fogyatékosügyben kutatott, és felzárkóztató programokat készített elő. Másfél év otthoni munka után fogalmazódott meg benne, hogy szeretne terepmunkát is végezni, ekkor talált rá a Magyar Református Szeretetszolgálat álláshirdetésére. 15 településen 8 munkatársat koordinál. Élete legnagyobb sikerélményének a pánikbetegsége leküzdését tekinti, ennek fontos eleme az, hogy a határait tisztán lássa, hogy ne pörgesse túl magát. A mostani kiélezett helyzetben nem félti magát, akkor sem, ha szinte megállás nélkül problémákat old meg és egyszerre három csatornán ömlenek hozzá az információk.

Az első szabadnapján a kertjében szeretne tevékenykedni, és a három kutyájával egy nagyot sétálni.

Tetszett ez az írás?!
Ha igen kövessen bennünket a Facebookon, Instagramon, iratkozz fel a Youtube-, Podcast– vagy Spotify csatornánkon!