Én kis Svájcom – útibeszámoló krumplipucolóval, határzár idején

Bizonytalan ideig nem utazunk a határon túlra, esetleg onnan haza, vagy csak igen kemény feltételekkel, mióta a magyar kormány határzárat rendelt el. Ezekben az időkben átmenetileg marad a fejben utazás, a szubjektív útibeszámolók olvasása. Kétségtelenül sokat tud adni az is, főleg ha ez az utazásunk most olyan lesz, mint a mesében. Képzeljünk el egy országot, ahol az alkotmány kizárólag  népszavazással módosítható, és ahol azt is komolyan gondolják, hogy a kormányok és a törvényhozók feladata nem a hatalom korlátlan gyakorlása, hanem a közügyek működtetése, feladatuk pedig  a közösség szolgálata! Biztonsági öveket bekapcsolni, magyar csoport indul, Müllner Dóra vezet minket.  

Hét évvel ezelőtt, amikor először jártam Svájcban, szinte az első napon úgy éreztem magam, mint aki hazaérkezett. Minden otthonos, magától értetődő és normális volt, miközben egyszerre le is nyűgözött a mindenből sugárzó minőségi egyszerűség, tisztaság. Az otthonosság érzés meg is lepett, hisz korábban mindig azt gondoltam, hogy annyi izgalmas hely van a világon, hogy a nyugodt, sokak szerint már-már unalmas és kétségkívül konzervatív Svájccal még bátran várhatok. Arról nem is beszélve, hogy kigazdálkodni egy svájci nyaralást vagy telelést, egyáltalán nem egyszerű, hiszen egy idei, a világ országait összehasonlító lista alapján  Norvégiát és Izlandot megelőzve, Svájc lett a világ a legdrágább országa. Persze ha az ember olyan szerencsés helyzetben van, hogy barátait látogathatja meg minden évben, s még ő tesz gondnoki szívességet azzal, hogy átmenetileg vigyáz a házukra, míg ők távol vannak, sokkal könnyebb megtalálnia azokat a lehetőségeket, amikkel költséghatékonyan élvezhető ez az alpesi ország.  Könnyebben nyer bepillantást a Svájcban élők megszokott életébe, és egyszerűbb észrevenni a hétköznapi apróságokat is, no meg azt, hogy a jól lét itt nem csak a pénzen múlik.

Az itteni élet valóban drága, de mégsem feltétlen érzi magát szarul akkor sem az ember, ha egyáltalán nem veti fel a pénz, sőt.  Svájc nem csillogó, sokkal inkább puritán és ízléses. Itt a gazdagság nem párosul kivagyisággal. Sokkal előbb lesz  a magán vagyonokból is  iskola, múzeum, közpark, ami mindenki számára elérhető, mint luxusjacht vagy 100 holdas erődítmény. Ez akkor is eszembe jutott, amikor a Zürich közelében lévő Park im Grüene-re rátaláltam.

(A fotók a szerző képei)

Az óriási parkban, köztéri szobrok, játszótér és a hatalmas zöldterületek tövében egy aprócska épületet fedeztem fel. Először kávézónak néztem, de csak belépve lett világos, hogy a kávézó mellett egy kis múzeum is megfér. A tárlatból pedig az is kiderült, hogy a park területe Adele és Gottlieb Duttweiler tulajdona volt, akik 1947-ben adták át a területet közösségi használatra, ahová a belépés természetesen azóta is ingyenes.

Gottlieb Duttweiler (1888- 1962) a Migros szupermarket- üzlethálózat alapítója volt, aki körül anno először is jó nagy balhé kerekedett, amikor kitalálta, hogy ő hat alapterméket fog csak árusítani, kávét, rizst, cukrot, tésztát, kókuszzsírt, szappant. Tetejében amit viszont biztosan nem, az a cigaretta és az alkohol, ami a Migrosnál azóta sem kapható. Akkoriban öt teherautója járta a falvakat, mozgó boltként kínálva a termékeket. Stratégiája az volt,  hogy csökkentsék a közvetítő kereskedelmet, ezzel verte ki a biztosítékot a versenytársaknál.  Az őt ért bojkott miatt úgy döntött később, hogy  saját Migros termékeket kezd előállítani: húst, tejet, csokoládét. A heroikus indulás után, 1957-ben a tulajdonos azt is bevezette, hogy a Migros éves forgalmának 1%-át kulturális és szociális célokra kell fordítani. Nem sokkal halála előtt pedig megalapította a ma már nevét viselő Gottlieb Duttweiler Intézetet, amely gazdaság- és társadalompolitikai kérdésekkel foglalkozik.

De nem csak  Duttweilerék gondolták azt, hogy vagyonuk egy részét vissza kell forgatniuk az itt élők javára, a helyi közösségnek. És ez nem is csoda egy olyan országban, ahol az alkotmány kizárólag  népszavazással módosítható, és ahol azt is komolyan gondolják, hogy a kormányok és a törvényhozók feladata nem a hatalom korlátlan gyakorlása, hanem a közügyek működtetése, feladatuk pedig  a közösség szolgálata.   Ezek után talán az sem meglepő, hogy Svájcban azt is mindenki komolyan veszi, hogy óvja a környezetét és természeti erőforrásait, és 1953 óta ez  kötelezettség az alkotmányban is szerepel. Az erdők szélén nincs lepakolt szemét, a tavakban folyókban bárki és bármikor, de leginkább bárhol megfürödhet. Sokkal több a szabadstrand, mint a fizetős, ezért az is teljesen normális, hogy az ember nyáron, akár Zürich vagy bármelyik másik tóparti város belvárosában,  törölközővel a vállán flangáló embereket lát, akik épp a reggeli vagy esti úszás után sétálnak haza. Annál pedig, hogy egy tóparti irodaház előtt kiakasztott fürdőruhák és törölközők száradnak, mi sem természetesebb.

De nem csak strandolásra használják a tópartjaikat a svájciak, a természetjárás, kirándulás szerves része a kultúrájuknak, ahogy a petanque és az óriás sakk is. A játszótereken nem csillogó villogó, pörgő-forgó játékokon játszanak a gyerekek, hanem egy veszélytelenített hajó is tökéletes mászóka, ahogy a természetes faanyagokból ácsolt szerkezet például a legjobb nyári szórakozásra, a sarazásra kiváló..

A legek tényleg a végtelenségig folytathatók, hiszen, ha az ember svájci terméket vásárol legyen az óra, bicska, toll, ceruza, vagy akár egy krumplihámozó, akkor abban biztos lehet, hogy ezek a tárgyak szinte örök garanciával rendelkeznek.

Itt van például az U-alakú, világhírű találmánnyá lett krumplihámozó, amiről csak akkor derült ki számomra is, hogy svájci találmány, amikor a Kunsthaus Zürich múzeum shopjában felfedeztem ezt az aprócska konyhai eszközt. De mielőtt ennek jobban utána néztem volna a mindig éhes gasztronómiai érdeklődésemmel és némi sznobériámmal, nem egy konyhafelszerelési boltban, hanem itt vásároltam magamnak belőle egyet. És most sem történt másképp, mint eddig, vagyis sem a Rex krumplihámozó minőségében, sem a történetében nem kellett csalódnom. Történt ugyanis, hogy Alfred Neweczerzal, aki a 30-as évektől kezdve konyhai eszközökkel kereskedett Davosban, a legenda szerint a második világháború alatt konyhai szolgálatot teljesített. A feladat közben pedig több tonna krumplit kellett megpucolnia (nem, ez nem az a mennyiség, ami elfér a széthajtogatott Lokálon) és ekkor született meg a fejében az azóta világhírűvé lett U alakú aluminium szalagból készült, olcsón előállítható, praktikus krumplihámozó terve, amelyet aztán 1947-re tökéletesített és szabadalmaztatott. Máig pedig több mint 60 millió darab készült el a még a 2000-es években is  családi kézben lévő üzemben, és lett a REX-ből a svájci formatervezés ikonikus darabja. Olyannyira, hogy  2004-ben pedig még egy postai bélyeggel is megünnepelték a nők millióinak életét megkönnyítő találmányt.

(fotó: Swiss Postage Stock Photos)

Talán mondanom sem kell, hogy én már REX-el pucolom a krumplit, és az kint tanultak alapján szelektálom a hulladékot, valamint hogy a háztartási komposztos ládikám is innen származik. Ahogy az a krumplihámozó iránt érzett lelkesedésemből is kiderülhet, tényleg minden érdekel, ami egy ország gasztrokultúrájához tartozhat.  Tartom, hogy egy bolhapiac, egy konyhafelszerelési üzlet, egy élelmiszer bolt vagy utcai kioszk kínálata nagyon sok mindent elárul az ott élőkről.

Ha pedig a költséghatékony svájci életnél tartunk, akkor is van számtalan dolog, amit érdemes kipróbálni. Bárhol és bármikor nyugodtan vehetünk például sült kolbászt, az a kolbász húsból lesz, és a mellé kínált zsemle vagy kenyér friss és ropogós.

De csodákra lelhetünk a tejtermékek között is, és itt nem csak a világhírű sajtokra gondolok, hanem azokra a szezonális gyümölcsjoghurtokra, amikkel másutt még nem találkoztam. Gesztenyéset télen, bodzásat, rebarbarásat nyáron ehetünk, a szezonjaikon kívüli időben felesleges őket keresnünk. Saját adaptációként mióta a bodzás joghurtot egyszer megkóstoltam, azóta itthon is a bodzaszörpömmel kevert joghurttal készítem a reggeli zabpelyhemet. Természetesen az üzletekben itt is vásárolhatunk palackozott vizeket, de miért tennénk, hisz bármerre jár az ember, mindenhol , de tényleg mindenhol talál ivókutakat, tökéletes minőségű ivóvízzel. Itt nemcsak az emberek tölthetik újra a palackjaikat vagy ihatnak belőlük, de a kutyákra éppúgy gondolnak, mint  a gazdákra, ezt szolgálja az alsó kifolyó, ami kutyaitató tálban végződik. Emlékszünk még a régi önkiszolgáló éttermekre, büfékre, ahol  apa és anya talpon állva a felső polcon, a gyerek egy neki elérhető lenti polcon ehetett, ugye? Furák ezek a svájciak, mert nem csak a kutyákra, hanem a madarakra is vigyáznak. Egyszer egy temetői sétám során vettem észre,  hogy a sírkövek tetején lévő mélyedéseknek funkciója van: madáritatók.  Némi cinizmussal mondhatnám, hogy amíg nálunk a kőgalambok és kőgerlék temetői divatja van, ott élő madár csiripel a halottak közt.

A városi parkokba szinte mindenütt méhbarát virágokat ültetnek. Ezek után azon már meg sem lepődtem, amikor egy olyan virágmező mellett parkoltunk le, ahol bárki vághatott magának virágot az ahhoz kikészített kések segítségével, majd a virágok árát bedobta az arra kikészített becsület-kasszába. De léteznek olyan, a  helyi termékeket árusító boltok is, ahol nincsenek eladók, csak sajtok, kenyerek, sonkák, lekvárok, és ahol  készpénz helyett a bankkártyánkat használhatjuk vásárláskor. Mindezek után már talán az sem meglepő, hogy  itt az is természetes, hogy a postás nem cetlit dob be arról, hogy csomagod érkezett, amivel aztán a postára kell zarándokolni, hanem leteszik a pakkot a lépcsőházban vagy akár a ház előtt, mert  senkinek esze ágában sincs elvenni a másét.

Folytathatnám még a sort napestig, nem teszem. Mikor júliusban legutóbb ott jártam, szabadon utazhattam, bár a kontaktus kutatást már akkor is komolyan vették. A repülőn ki kellett töltenem egy kérdőívet, ami alapján akár engem, akár utastársaimat is megtalálhatták volna, ha valakiről kiderült volna, hogy fertőzött. Mindenütt volt kézfertőtlenítő, az élelmiszer üzletekben fertőtlenítős papírtörlő is, hogy a kosarak fülét mindenki áttörölgethesse.

Most hogy szinte egyedüliként van a térképen zöldként ez a lángoktól ölelt kis országunk, felhívtam svájci barátaimat és megkérdeztem, mi a helyzet feléjük, hátha járványhelyzetben is akadna mit eltanulnunk tőlük. Azt mesélik, hogy az elmúlt héten az új adatokat látva mindenhol szigorítottak a maszk használaton, ami annyit jelent, hogy mindenki viseli is. Nem az állukon, nem a csuklójukon, hanem ott, ahol kell, takarva az arcukat és az orrukat.

A távolságtartásról pedig még vicc is született, miszerint, amikor a svájciak meghallották, hogy egészségügyi ajánlásra, másfél-két métert kell tartani egymást közt, csodálkozva csak annyit kérdeztek, hogy de miért  ez a nagy barátkozás?