Kaffka Margit: Színek és évek – felolvasás, 13. rész

Az e heti felolvasás ajánlóját Kovács Éva, Miklusicsák Alíz egyik volt beszédtechnika és színészmesterség tanára, Poór Lili díjas színművésznő, a Harag György Társulat örökös tagja küldte Szatmárnémetiből.

„Ismét kedvvel és örömmel hallgattam ezt a remek emlékezést, a te hangodon, drága Alíz!

A könyv szakaszosan adagolt kis részei, így sorozatban hallgatva, lassan, szépen,  gyöngysorrá állnak össze. A csillogó gyöngyöcskék „úriasszonyok” nyakát díszítik szégyentelenül hivalkodva, majd szerényen, megtörten, fényüket vesztetten ebben a „gyalázatos tisztességben”, amit az az élet kínált. Amelyben a látszat és a valóság annyira nincs összhangban. A képmutatás és őszinte érzések, a boldog és gyötrelmes időszakok, a felszabadult örömök és tikkadt érdekek kusza, fájdalmasan élhető évei oly lebilincselően hatnak az olvasóra, ha kezébe veszi ezt a gyönyörűséges könyvet. Alíz hangja bársonyosan átöleli a hallgatót, gyöngéden tereli, érzékenyen, színesen és hitelesen hallatja, mintha  egy „míves selyem hímzésen” látnánk a történetet. És mily véletlen, vagy tán intuíció, megérzés, hogy éppen a mai részt kérettem, hogy ajánlanám! Szívesen és örömmel teszem, mert más munka kapcsán éppen Kaffka Margit „Apám” című versével foglalkozunk a napokban. Így hát boldogan osztom, mindenképpen olvasásra bíztatva a verskedvelőket is! Hallgassátok, olvassátok mindkét formában, maradéktalan az élmény! A felolvasás mai része körülbelül azt az emléket idézi fel, amit az alábbi versrészlet is:

…Dús lakomáin csillogott az asztal,
Zaj nélkül szolgáltak fel, s a borok
Kristálytüze oly mélyen, lángolón
Aranylott. És ő kedvét lelte benn,
Amíg friss volt az abrosz s a virágdísz.
Ám később, mikor egyre harsogóbb,
Vitázóbb lett a szó, fojtóbb a füst,
Szidták a kormányt a megyés urak.
Tíz is beszélt – és trágár, durva tréfán
Kacagva dőltek el -, baráti csókban
Ellágyultan dadogtak majd, amíg
Néhánya horkolt már pittyedt ajakkal.
Oh – akkor oly zavart lett, oly merengő,
Elnézte őket fátyolos, bús szemével,
S érezte, hogy csak ő a magános itt.
Aztán füttyentve hívta be hű ebét.
Csörtetve jött a vizsla, hozzásímult.
Ölébe téve az okos, nemes fejet,
S a szürkülő borgőzös reggelen
Amíg simogatta – egymásra néztek…”