Képek és történetek a rituális Hajtáncról

Charwei Tsai tajvani képzőművész 2012-ben készítette el „Három történet – Lanyu” című videómunkáját, amely január elejéig a Budapest Galéria „És a falakat bőrnek nézed” című kiállításán volt látható. A kiállítás a tánccal, a közösségi mozgásformákkal és rituális gyakorlatokkal foglalkozott. Charwei Tsai munkája a kortárs művészet és a kulturális antropológia határterületeit közelíti egymáshoz, Lanyu szigetén, a tengerparton, ahol az időjárás viszontagságainak és a tenger veszélyeinek kitett férfiakat a közösség női tagjai egy rituális hajtánc segítségével próbálják biztonságban tartani és hazasegíteni. A videómunkáról Gadó Flóra az „És a falakat bőrnek nézed” című kiállítás kurátora, a Dajer új szerzője mesél.      

Lassú mozdulatok, a tenger hullámai, egy asszony, majd nők közössége, hullámzás és ringatózás, szélben lassan mozgó testek. Egy távoli szigeten járunk, ahol egy táncot láthatunk, ami szépségén túl a veszély jelenlétére, annak távoltartására irányul. Tao asszonyok, láthatatlan férfiak, a természet és a társadalom ismeretlen veszélyei. Gondolatok a Hajtáncról.    

Charwei Tsai videójában mintha megállna az idő. Nem tudjuk, hogy egy ősi rítus újrajátszásának vagyunk e a szemtanúi, vagy egy még ma is aktív közösségi tánc előadását nézzük a Tajvanhoz tartozó Lanyu sziget tengerpartján. A videó első fejezete elmeséli, hogy a szigetet (és a tengert) Tajvan egyik nagy elektronikai cége használja illegális nukleáris szemétlerakó helynek a nyolcvanas évek óta – az ottélők érdekeinek semmibevételével. A döntés jól tükrözi egyrészt Lanyu Tajvanhoz, másrészt Tajvan Kínához fűződő összetett geopolitikai viszonyát. Charwei Tsai őslakos felmenőkkel rendelkező tajvani képzőművészt az érdekelte, hogy melyek azok, a Tao őslakos közösség számára ma is jelentéssel bíró rítusok, amelyek egyrészt erősítik a közösség összetartozását, másrészt reagálnak a sziget életére, a máig fő bevételi forrást jelentő tengeri kereskedelemre és halászatra. Charwei Tsai egy interjúban így foglalta össze: „Azért utaztam a szigetre, hogy lefilmezzem azokat a nőket és idős embereket, akiknek az élete, kultúrája és hagyományai a szent tengerre épülnek, ami a nukleáris szemét következtében komoly szennyezésnek van kitéve.” A videóban látható rítust azonban ma már csak ritkán adják elő a háromezer fős sziget asszonyai. De annak ellenére, hogy nem gyakorolják napi szinten a táncot, testük emlékszik a koreográfiára, akárcsak egy emlékező archívum. A művész kérésére könnyedén előhívják a mozdulatokat.

Érthető, hogy a Hajtánc rituális gyakorlata ma már nem mindennapos, hiszen furcsa is lenne a GPS és egyéb helymeghatározók korában egy olyan rituálé, amely a férfiak biztonságos hazatérését szolgálja. Bár manapság enélkül is biztonságosan lehet hajózni és tájékozódni, kapcsolatot tartani az otthonmaradottakkal, mégis érdemes elgondolkodni azon, hogy mit jelenthet napjainkban a Hajtánc a női közösség megerősítésében és fenntartásában.

A Hajtáncot akár egy kortárs „headbangernek” is láthatjuk: az asszonyok törzsüket megdöntve, fejüket előre-hátra mozgatva, hosszú hajukat kibontva és lebegni hagyva kántálnak a vízparton, és várják férjeik biztonságos visszatérését. Lanyu vulkanikus sziget, a nagy hullámverés miatt veszélyes a partvidéken halászni. A videóban először csak egy asszonyt látunk, hagyományos helyi öltözetben, majd folyamatosan csatlakoznak hozzá a többiek. A koreográfia és a mozdulatok egyszerűsége adja a tánc erejét: az ismétlődés egyre dinamikusabbá válik, a monotonitás átalakul, a nők mintha egy ponton már nem a férfiaknak, hanem egymásnak táncolnának, így teremtenek támogató és reményt keltő légkört. Ruháik és külsejük hasonlósága felerősíti az érzést, hogy közösségként tekinthetünk rájuk, akik folytatják anyáik, nagyanyáik rituális hagyományait. Míg régen nagyobb tétje volt a táncnak, mára inkább egy olyan hagyománnyá vált, amelynek során a sziget női lakosai együtt lehetnek, egymásra és saját magukra is figyelhetnek. Ma már mindez nem választható el a tánc turisztikai előadásától, kommercializálódásától sem. De vajon hol a határ a maguk és mások számára előadott tánc között, és a művész kérése milyen új és más történeteket, érzeteket hív elő az előadókból, a Tao asszonyokból?

Fekete hajuk lobogása mintegy a tenger hullámainak meghosszabbítása, mely összekapcsolja a nők testét a tengerrel és a vízzel. A főszerepben éppen az a testrész áll, melyet más kultúrákban ugyancsak az erőhöz kapcsolnak és társítanak, csak éppen a férfierőhöz. Fordított Sámson-történetként itt most a nők hajában gyűlik össze az erő, amely egyszerre az elengedés, a remény, az összetartozás és a férfiak nélküli élet ereje. Hiába szól ugyanis a rítus a távol lévő férfiak biztonságos utazásáról és hazatéréséről, a képeken az otthon maradt nőket látjuk. A gyakran láthatatlan asszonyok, akikről ritkábban szólnak a történetek, mítoszok, akiknek az a dolguk, hogy hazavárják férjüket. Charwei Tsai videójában mintha a rítusból fakadó közösségi erő megpróbálna túllépni ezen, és a tánc egy ponton túlmutat önmagán, olyan eseménnyé válik, amelyben a nők aktívan és együtt vesznek részt, nem passzív háttérszereplőként. A hosszú haj más történeteket is eszünkbe juttathat. A Grimm testvérek meséjében a gonosz boszorkány által toronyszobába zárt Rapunzel aranyszőke haján mászik fel a királyfi és az ablakból kinéző, haját leengedő lány alakja klasszikus mesei toposszá vált. Kis merészséggel talán ennek a pendantja is lehet a Lanyu szigeteki Hajtánc, amely azonban nem bezárva, hanem a szabadban és a férfiak távollétében zajlik.

A videóból keveset tudunk meg a nők mindennapi életéről és társadalmi hátteréről, noha ez izgalmas lenne annak fényében, hogy miként változott a generációk során, hogy mit jelent ma egy izolált, politikai feszültségekkel tarkított helyen élni. Vagy akár arról hallani, miként változott a rítus és a koreográfia az évszázadok során, mit örökített át, mi alakult át, milyen módon adaptálták a jelenhez. Charwei Tsai videómunkája azonban nem dokumentumfilm, a három részből álló mű rövid felvezetés után kétféle rítust emel ki és mutat be, epizódokban és jelenetekben mesél az őslakos közösség jelenlétéről és szokásaikról. A történet többi része a néző fantáziájára van bízva, meglátni az ugyanolyan ruhákba öltözött, közösen, egy testként mozgó nőkben az egyént, elgondolkodni a történetükön. Elképzelni, milyen lehet a viszonyuk férjeikkel, gyerekeikkel, milyen más, a mindennapokat befolyásoló rítusaik vannak, amelyek talán nem számítanak annyira érdekesnek, hogy felvegye és lejátssza egy művész kamerája, így mi magunk is sokkal kevesebbet tudhatunk róla.

Tetszett ez az írás?!
Ha igen kövessen bennünket a Facebookon és az Instagramon!