legyez

La Húngara, a megvadult finn asszony – egy flamencotáncos története

Otthon lenni és szépnek látni magunkat valamiben, bátran megélni a legnehezebb és legvidámabb pillanatokat, a szélsőséges érzelmeinket is. Melyik (középkorú) nő ne vágyna erre? Bucsás Györgyi tánctanár, művésznevén “Rubia Flamenca”, magyarul a szőke lány, aki flamencót táncol,  megkapta mindezt attól a műfajtól, aminek immáron harminc éve elkötelezett híve. Barna Era interjúja.

Dajer_Tamogatom

Állítólag már a járókában is táncolt és öt éves korában már balettozott. Latabár Katalin kőbányai balettiskolájában tanult. Azóta is azt vallja, hogy a legjobb alapokat ott kapta meg mesterétől, márpedig a mesterek tisztelete a flamencóban is alapérték. Kati néni volt később az is, aki lebeszélte a  balettintézetről, mondván, Györgyi túl magas ahhoz, hogy balerina legyen. A 90-es években, 16 évesen már részt vett a Szkéné Színház nyári mozgás workshopjain, köztük egy chilei flamencomester, Muriel Garfias kurzusán is, akinek az első lépéseket köszönhette a műfajban. Mikor a nyári szünet után megmutatta a balettiskolában, hogy mit tanult, tanára csak ennyit mondott neki: Nahát, kis Bucsás, ez világszám! Ezzel kezdődött el az oktatói karrierje is, kilenc hónapig tanította be azt a koreográfiát a többieknek, amit előtte ő mindössze három hétig tanult. Később középfokú táncpedagógus végzettséget is szerzett, miközben magyar szakon diplomázott, Pécsett.  Ebben az időben, ha éppen nem táncolt, tanult vagy fellépett, akkor a Budapest-Pécs-Budapest Intercityn készült a következő feladatára, vagy aludta ki magát. Ma már nem csak flamencotáncos és tanár, de ő a flamencóról itthon megjelent, eddigi egyetlen magyar nyelvű könyv szerzője is.

portre scaled
Fotó: Molnár Beatrix


 Dajer:  16 évesen, az első flamenco lépéseid idején tudtál bármit is a flamencóról?

 B.GY.: Igen is, nem is. Anyukám mindig is nagyon szerette a gitárzenét, így én addigra már pontosan tudtam ki az a Paco de Lucia. Nálunk otthon sűrűn szólt a Friday Night in San Francisco, Al Di Meola, John McLaughlin és Paco de Lucia közös lemeze, ami ugyan inkább jazzes volt, de azért abból a flamencót is meg lehetett szeretni.

Dajer: Nekem, aki egyáltalán nem értek a flamencóhoz, de nézni nagyon szeretem, most a ti próbátokon is az az érzésem támadt, hogy mintha ez az asszonyok, az érett asszonyok tánca lenne. Nehéz elképzelnem egy magyar kamaszlányt, ahogy flamencózik.

B.GY.: Pedig igen, én kamaszként kezdtem. Anyukám kollégái – mind mérnökök – nagyon édesek voltak, mind túrták nekem a lemeztárukat. Ahogy terjedt a híre, hogy flamencózom, úgy kaptam egyre több házilag készített kazettát, amire gyakorolhattam. Aztán a 2000-es években már sok andalúz tanárt meg tudtak hívni hozzánk is, akik nagyon kemény kurzusokat tartottak és rengeteget lehetett tőlük itthon is tanulni.

Dajer: Te mégis úgy döntöttél, hogy kiköltözöl Andalúziába.

B.GY.: Igen, 2008-ban, amikor jött a válság, úgy éreztem, hogy nincs ami itthon tartson, és akkor már évek óta jártam ki Jerezbe, amit a flamenco hazájának is tartanak. Télen mindig fesztiválokra mentem, nyáron meg legalább egy hónapot kurzusokon töltöttem ott. Szóval jött az érzés, hogy mennem kell. A flamenco bölcsőjének a Jerez de la Frontera, Sevilla és Cádiz városok háromszögét tartják. Kétségtelenül nagyon menő Sevilla és Madrid, de engem ez a nagyjából Pécs nagyságú kisváros, Jerez fogott meg igazán. Azt éreztem, hogy nekem valami dolgom van ott. Hogy én ott otthon vagyok, hogy én ott nyugodt vagyok, hogy én ott szép vagyok.

Gyogyi2010jerez 018 scaled
Fotó: Rózsahegyi Rita (2010), Tio Pepe Bodega

Dajer: Miért fogalmazol így?
B.GY. : Mert volt olyan, hogy mikor reggel elindultunk Budapestről, készült rólam egy fotó. Aztán egy másik akkor, amikor leszállt a gépünk Sevillában, majd  csinált rólam a barátnőm egy képet Jerezben is, az egész napos utazás után. Nem ugyanaz az ember volt a képeken, hiába volt fárasztó az út.

Dajer: Fogtad magad és csak kimentél Jerezbe úgy, hogy majd lesz valahogy?

B.GY.: Nem, amíg vártam, hogy egy ott élő barátnőm jelezzen, ha felszabadult kint egy szoba, addig egy régi tanítványomhoz mentem Tenerifére, a Kanári-szigetekre. Ő egy flamenco együttesben táncolt kint, és arra számítottam, hogy majd én is tudok ott táncolni és pénzt keresni. Küldtem önéletrajzot és mentem. Ott rám néztek és azt a választ kaptam, hogy túl magas vagyok. Ismerős volt, mit mondjak…

Dajer: Ez kísért téged…
B.GY.: De nem adtam fel, maradtam ott és reménykedtem, hogy majd csak táncolhatok. Voltam közben ott minden, hostess luxushotelben, eladó játékboltban. Volt háromféle önéletrajzom, egy táncos, egy eladói és egy pincér. Minden igaz volt bennük, csak mind kizárólag arról szólt, ami éppen jól jöhetett. Egy dolog volt fontos, hogy mehessek Jerezbe, amint szólnak, hogy van helyem. Három hónap telt így el, aztán megszólalt végre a telefon.

Dajer: Szoba tehát akadt, de mi volt a terv ezen felül?
B.GY.: Addigra már pontosan elterveztem, hogy ha kijutok Jerezbe,  a Tio Pepe Bodegában (magyarul leginkább pincészetnek lehet fordítani – a szerk.) akarok idegenvezető lenni.  Két évvel előtte be is mentem a vezetőjéhez és érdeklődtem, hogy a német és angol nyelvtudásommal lenne- e esélyem náluk munkát kapni. Igent mondott, én pedig ezt komolyan vettem. Tudni kell, hogy ez a sherry hazája, az Andalúziában nagyon népszerű, borpárlattal felerősített borok paradicsoma. Imádom, csak a sherryről tudnánk most három órát beszélgetni, de persze mindent nagyon szeretek, ami a flamencóval kapcsolatos. És ez a Tio Pepe Bodega, ez ott van Jerez városának közepén, ahol folyamatosan keresnek idegenvezetőket. Az engem odahívó barátnőmnek pedig hol volt az albérlete? Pont szemben volt a bodegával, ahova vágytam!  Ha kiálltam az erkélyünkre, ráláttam.

tumblr 6b318e65b001da59c4be17d0e9f61768 ce03d4e2 400
Forrás: https://anunciosantiguos.tumblr.com/

Dajer: Te aztán nem bízod a véletlenre!

B.GY. : Mondták is ott a barátaim is, hogy hát látszik, hogy én akarok itt valamit. Három hónap múlva ott dolgoztam. A főnöknek pedig megmondtam, hogy mik a szempontjaim, hogy én táncolni akarok tanulni és elé raktam a táncos órarendemet is, hogy lesznek szívesek tiszteletben tartani.

Dajer: Ennyi? Ez ilyen könnyen ment?

B.GY.: Egyrészt ott a tánc az szent, másrészt megkérdezték, hogy hétvégén és ünnepnapokon hajlandó vagyok-e cserébe dolgozni, amire én igent mondtam. Két évet voltam ott. Sokszor az esti fellépés után reggel 9re már mentem a Bodegába egy német csoporthoz – hiába, ők képesek voltak már akár korán reggeli is inni – délre már táncórán voltam, gyors zuhany, valamit bekaptam ebédre, kettőtől dolgoztam újra és vittem két csoportot, majd  hattól megint órán voltam.

Dajer: Azt hogy te egy fehérbőrű, szőke, magas, erős alkatú nő vagy, azt ott hogy fogadták?

B.GY.: Tenerifén is megkaptam már azt egy menedzsertől, hogy nem kellek, mert szőke vagyok és kék szemű, és olyan a fejem, mint egy németnek. Nem érdekelte, hogy táncolok. De már itthon is volt olyan, hogy fellépés előtt megkérdezte a szervező a társaimtól, rám mutatva, hogy ez mit keres itt? Kérdezte azt is, hogy van legalább parókája?

Dajer: Ezek elég megalázó helyzetek lehettek…
B.GY.: Az orrom előtt zajlott minden, csak nem hozzám beszéltek, hanem a többiekhez. Én erre csak annyit mondtam általában, hogy figyelj, két részben táncolunk, az első rész után, ha valami kifogásod van ellenem, már nem megyek vissza. Ha felengedtek a színpadra, mindig maradtam. Persze nagyon rosszul esett, nem tagadom, de mindig azt éreztem, hogy én ez vagyok, így vagyok az, aki, az pedig az ő szegénységi bizonyítványuk, hogyan gondolkoznak rólam. Tudtam, hogy én befesthetem a hajam feketére, és elkezdhetek szolizni, akkor is egy ilyen balti, oroszos, skandinávos típus vagyok, a csontszerkezetemet nem tudom átalakítani. Tetszik, nem teszik, ez van. Na, és ugyanez lejátszódott az elején Jerezben is, amikor egy tanárnőm, kezét tördelve jött, hogy Györgyi, úgy szeretnélek vinni a csapattal, de a menedzser nem engedi, mert a turisták a tipikus andalúzt akarják. És akkor történt valami! Az egyik táncos barátnőm szállodákban adott flamenco műsorokat a férjével.  Igen ám, csak ők döntően hazai közönségnek, mivel tudni kell, hogy Spanyolországban nagyon intenzív a belföldi turizmus.

A férje azt mondta rám, hogy ez a magyar csaj kell, mert olyan, mint egy megvadult finn asszony. La Húngara lett a becenevem, Magyarka.

legye2 scaled

Dajer: Felteszem, hogy bejött és imádtak…

B.GY.: Visítottak a spanyolok. Egy időben egy japán lánnyal flamencóztam együtt, odavoltak értünk. De fontos, hogy ez nem afféle jobb híján volt, mert mi megtaláltuk a saját helyünket ebben. Én azt végig nagyon fontosnak érzem az utamon, hogy én nem vagyok andalúz táncos. Én egy magyar ember vagyok, egy magyar nő, nagyon vegyes származással, aki a flamencóban találta meg azt a művészeti formát, amiben kifejezheti magát. Ha én most befestem a hajamat feketére, elkezdek szolizni, ilyen mű-spanyolként, mű-andalúzként viselkedek, az nevetséges lenne. És ebben van egy olyan vetület is, hogy a flamenco művészete egy multikulturális művészet, az Ibériai-félsziget lakóinak, és az ott élő szefárd zsidók, mórok és az odaérkező cigányok kultúrájából van összegyúrva. S ne feledjük, ebből a szefárd zsidókat, a mórokat és a cigányokat évszázadokig üldözték, a flamenco ebből az üldöztetésből is született. Márpedig ha ezeknek az embereknek a túlélési küzdelméből született a flamenco, és én elkezdem őket külsőleg utánozni, az olyan, mintha én semmit nem fogtam volna föl abból, hogy miről szól a flamenco. Tehát ha én önmagamat vállalom, azzal tisztelgek leginkább a flamencós elődök előtt.

Dajer: És mit gondolsz arról, hogy te vajon miért pont a flamencóban találtad meg ezt a kiteljesedést?

B.GY.: Hát erről van egy családi történetünk, amit még nem meséltem el senkinek így nyilvánosan. Már egy jó ideje flamencóztam, amikor még élt az anyai nagymamám, vele történt. (Zárójelben jelzem, de nem is kell beleírni, ha nem akarod, hogy neki, kőbányai férjes asszonyként volt egy énekegyüttese a sógornőjével, Bözsivel, és a barátnőjükkel, akit Malájnak hívtak, és ők így hárman az  ötvenes évek slágereit adták elő gyári rendezvényeken. Komolyan mondom, Honthy Hanna a kanyarban nem volt a nagyanyámhoz képest! A mama egyszerűen őrület volt! Én úgy nőttem fel, hogy aztán csodálkoztam is nagyon, hogy másoknak nem ilyen a nagymamája.) Szóval, én már nagyon régóta flamencóztam, amikor egyszer a nagymamám, aki ült a kis foteljében, rám nézett és azt mondta, hogy „meg kellett volna hallgatni apukát.” Mert hogy az én dédnagyapám mindig azt mondta nekik, hogy az ő egyik nagymamája spanyol cigánylány volt. Mire ők mindig csak kinevették, lehurrogták a családban, ezért soha nem mondta tovább a történetét.  Hogy a kőbányai kőművesmester dédapám miért talált volna ki magától ilyet, nem tudom. De az tény, hogy később, látva róla sok fényképet, a cigány származás nagyon is elképzelhető, sőt, a felmenői közt voltak lókupecek is, ami ugye hagyományosan cigány szakma. Ezért mondta nekem a nagymamám, hogy

„nézlek téged, Kicsim, ahogy táncolsz, és csak az jár mindig a fejemben, hogy Úristen, meg kellett volna hallgatni apukát…”

 

Dajer: Visszatérve, érdekes ez is, hogy az üldözöttek tánca lett a flamenco. Ez emlékeztet a brazil capoeira történetére, amit meg a rabszolgák álcáztak táncnak, holott egyfajta harcművészet is.
B.GY.: Igen, nekem túlélést jelent a flamenco, mert nem tagadom, nélküle van hajlamom a depresszióra. Főleg télen, mint a magyar lakosság nagy százalékának. És az sokat adott, hogy a flamencóban olyan szélsőségeket lehetett megélni, mint amikor a gyászt el lehetett táncolni azután, hogy meghaltak a nagyszüleim. De akár egy nagyon erős, őrületig fokozódó vidámságot is el lehet táncolni, és ez hozzám nagyon közel áll, mivel én nagyon szélsőségesen élem meg az érzelmeimet. Ez volt az egyetlen olyan tánc, ahol azt éreztem, hogy ez megengedett, ez jó, ezt lehet csinálni.

Andalúzia, Spanyolország az a hely, ahol én nem vagyok túl hangos, ahol az én művésznőségem semmi, ahol grafitszürke vagyok a közértes pénztároshoz képest is.”

Ott mindenki annyira eleven, annyira gesztikulál, hangos, erős, színes. És még valami! Nekem a flamenco az mindig az Istennel való kapcsolatomat is jelenti. Ha táncolok, akkor érzem úgy, hogy azt teszem, amire az Isten rendelt engem.

Dajer: Nekem az a zavarba ejtő érzésem van amikor táncolni látlak, hogy nem tudom eldönteni, mit nézzek, a fejedet vagy a lábadat, mert  olyan erős a mimikád is közben, mintha  egy sztorit mesélnél el az arcjátékoddal is.

B.GY.: Ez részben gyárilag van, részben tanulható. A flamencóban a színpadi tánchoz megvan, hogy milyen arckifejezésekkel, milyen érzelmi állapotokat jelenítünk meg. Sok munka. Először a lépéseket tanulod meg, aztán utána a karmunkára, a fejmunkára is odafigyelsz. Fontos, hogy tánc előtt mindig lefordítom a dalszövegeket és nagyon sokat beszélgetünk róla, hogy mi az a lelkiállapot, mi az a lelkiség, ami egy-egy tánc mögött van.

Dajer: A próbáról emlékszem is egy dalra, aminek szintén elmesélted a történetét. Egy asszonyról szólt, aki hét napja várja haza a férjét, és nem tudja, hogy mi van vele. Úgy mondtad a lányoknak, hogy „nem tudni, hogy Béla most becsajozott vagy a bányába veszett.”

B.GY. : A következő lépés mindig az, hogy azt mondom nekik, csináld meg belül a saját történetedet! A balansz az ott van, hogy nem szabad, hogy ez az érzelmi vihar elvigye a fókuszt a táncos tudatosságról. Tehát úgy kell egy történetet megjeleníteni, hogy közben fizikailag teljesen a középpontodban maradsz és odafigyelsz rá.

Dajer: A másik, ami minden laikusnak feltűnhet a flamencóban, az a feszes, egyenes tartás.

B.GY.: Tartást olyannyira ad a flamenco, hogy van olyan tanítványom, aki azt mondta, hogy egy év flamencózás után mert először nemet mondani valamire a munkahelyén. A flamenco egy nagyon kemény önismereti út, sok elakadással, sok önmagukkal kapcsolatos kétség és kérdés jön elő a tanítványokból.

Dajer: Akkor ez azt is jelenti, hogy egy 40-50 éves flamencotáncos még nem öregedett ki a szakmájából?
B.GY.: Így van. Amíg a fizikumod bírja, addig tudod csinálni. Az andalúz cigányok kultúrájában és a flamenco kultúrájában is nagyon erős az idősek tisztelete. Mindig, mindenhol meghatározó, hogy ki volt a Mestered és pontosan tudod, melyik lépést, kitől tanultad. Nekem hatalmas élmény volt egy darab 2006-ban, amikor egy flamencotáncos testvérpár, Adela és Rafael Campallo voltak a színpadon, ők nagyjából velem egyidősek, és két idősebb táncos, Manolo Marin és Merche Esmeralda. Négyen táncolták el az élet körforgását, lenyűgöző volt. Merche Esmeralda anyukámmal egykorú,  Manolo Marin apukámmal, utóbbi már akkor is 70 felett volt. Igen, ott egy ötven vagy hetven pluszos táncosnő vagy táncos is érvényes a színpadon. Nyilván, ahogy az életkor halad előre, megvannak a határaink, de azokon a határokon belül a maximumot nyújtják. Abból a kultúrából látva azt, hogy csak akkor érsz valamit, ha fiatal vagy, nagyon kiábrándító élmény.

borito 1 scaled

 

Dajer: Valóban nagyon biztonságot adó lehet kint öregedni. De hadd hozzak szóba egy másik nézőpontot is! A próbán, miután lefordítottad a lányoknak ezt a történetet a férjét reménytelenül váró asszonyról, azt mondtad, hogy „na jól van lányok, akkor most ezután a jó kis kodependens történet után folytassuk akkor azzal, hogy…” Vagyis egyértelmű volt, hogy neked azért ezzel a mai, közép-európai, értelmiségi, független női fejeddel ez a fajta női szerepfelfogás annyira nem közeli.

B.GY.: Arra a témára valóban szociológusok tömegeit lehetne ráereszteni, hogy hogy van ez. Mert az andalúz társadalom egy alapvetően elég macsó társadalom, benne az andalúz cigányoké pedig egy külön világ, egy erősen férfiközpontú világ, a maga iszonyatosan kemény szabályaival és azzal, hogy nagyon sok mindent engedhet meg magának egy férfi. Igaz, egy bizonyos kor után a nők is. Ugyanakkor ebben benne van az is, hogy Andalúziában vannak matriarchák is. De jó kérdés, hogy vajon, hogy a bánatban alakulhatott ki a flamenco úgy ebben a döntően macsó közegben, hogy egy nő felmehet a színpadra és táncolhat, énekelhet egyedül? Nem tudjuk. Az biztos, hogy amikor én felmegyek a színpadra és táncolok, az hiába szóló tánc, én nem magam vagyok ott. Egyrészt a zenészekkel nagyon szorosan együttműködök, másrészt én akkor is egy közösséget is képviselek. Nőket, egy családot, egy várost, és érzem, hogy rákapcsolódok egy tradícióra. Egy sorra, akik ezt előttem már táncolták, énekelték, játszották, vagyis hogy egy vagyok ebben a láncban. És akkor ezeket a történeteket, mint ez a Bélás is volt, simán meg tudom találni magamban, le tudom magamnak fordítani, hisz vártam már én is haza nagyon pasit. De visszatérve a női-férfi szerepre! A flamenco egy nagyon élő, folyamatosan változó műfaj, amiben megférnek a párhuzamosságok. Egyik kedvencem a nagyon macsó Antonio Molina El Choro, míg a másik egy ünnepelt zseni, Manel Liñan. Utóbbiról korábban is tudtuk, hogy meleg, de egyszer csak coming outolt a színpadon, és a “Viva” című előadása kapcsán elmesélte, hogy ő cross-dresser (amikor férfiak vagy nők az ellenkező nem ruháit viselik, nem összetévesztendően a transzvesztitizmussal, – a szerk.), és flamencotáncos férfiakkal csinált nagysikerű darabot – amelyben mind  táncosnőkként szerepelnek.

Dajer: Akkor visszatérve arra, amivel kezdtük, ma már a flamenco világában nem kuriózum, hogy te szőke vagy?

B.GY.: Dehogy! Ma már nekem Tokiotól Los Angelesig vannak táncos barátaim. A világon bárhova elmész, találsz flamenco táncosokat. Egy ideig furán néztek ránk, de ma már mi így együtt vagyunk mind a flamencósok.

Dajer: A fiadról még nem esett szó, Sanyiról, aki hamarosan iskolába megy. A ti kettőtök története érdekesen szól a másságról és elfogadásról, hiszen miközben te szőke és fehér vagy a flamenco táncosok közt, Sanyi félig afrikai származású, színesbőrű itt, ma, Magyarországon.

B.GY. : Tejeskávé, úgy szoktam mondani. Apukája nigériai. Egy kinti tanárom mondta, hogy na szép, egy magyar, egy nigériai és csináltatok egy andalúz gyereket! Sanyi tényleg úgy néz ki. Igen, értem a párhuzamot, de én nagyon igyekszem figyelni arra, hogy ne én írjam a fiam történetét.

Dajer: Félted itthon?

B.Gy.: Én azt tapasztalom, hogy nálunk az emberek, minden más dacára, ha egy gyereket meghallanak magyarul, akkor „ő a mi gyerekünk.” És azt is gondolom, hogy az ő generációjában már bármilyen is a politikai közeg, magasról tesznek rá a srácok…

25700s

Dajer: Meddig fogsz még flamencózni, hogy tervezed?

B.Gy.: Bármeddig. Én biztonságban vagyok a flamencóban. Ahogy mondtam már, én ott egy olyan kultúrában vagyok otthon, amiben én szabadon lehetek középkorú vagy idős nő. Ha én ott hetvenévesen felteszek majd egy erős rúzst, felveszek egy élénk színű blúzt, akkor az utcán rám kiabálnak majd, hogy de jól nézel ki! És ez nem gúnyolódás lesz, hanem őszinte bók és öröm. Sokszor gondolok arra, hogy idős koromra majd ott szeretnék élni…

(Borító: Molnár Beáta fotója)

Györgyi következő fellépése a “Nőkör – Táncszínházi előadás a női ősmintákról” című eseményen lesz,  2022. március 5-én, szombaton este 7-től,  a Spinóza Színházban.

 

Tetszett ez az írás?!
Ha igen kövessen bennünket a Facebookon és az Instagramon!

Dajer_Tamogatom