ILdiSAmu

Mi túlélhetjük, még ha beledöglünk is

Hentes Ildikó Esztergomban élő szociális munkás, drogfogyasztó fiatalokkal és fogyatékkal élőkkel foglalkozik. Utóbbi területen nemrégiben két ötletével is pályázatot nyert, májusban indulnak a programok.  Ildi a Down-szindrómával született Samu mamája, azé a Samué, akit sokan ismernek, mint a MáSzínház ép és sérült fiatalokból álló társulatának egyik tagját, több nagy sikerű előadás szereplőjét. Ildi egy felnőtt fiát egyedül nevelő középkorú anya, egy mesemondó indián asszony. Barna Era beszélgetett vele.

Dajer_Tamogatom

indianDajer: Siettél, kicsit hajszoltnak tűnsz. Korai neked ez a reggeli időpont?

HI: Nem korai, csak már túl vagyunk a szokásos reggeli meneten, és néha már ilyenkorra elfáradok. Samu hiába 26 éves, néha olyan küzdelmes vele, mintha egy 3- 5 éves gyerekkel élnék.  Ami nem baj, amikor ideje van, csak míg másoknál ez a korszak egyszer lecseng, nálunk itt maradt. Ezt láthatod rajtam.

Dajer: Kicsit hadd menjek vissza az időben! 2007-ben ismertelek meg egy rádióinterjú kapcsán, és jól emlékszem, hogy akkor arra gondoltam, úristen, ez a nő annyira szép, olyan, mint egy gyönyörű indián nő. Ma is az vagy, egy bölcs indián asszonyt látok benned. Nekem mindig nagyon élesen megmaradnak az első képek, te mit szólsz ehhez, vállalható neked ez az indiánság?

HI: Abszolút vállalható. Amikor tinédzser lány voltam, az egyik kedvenc pesti helyünkön, a Wichmann kocsmában volt egy fiú, akinek az volt a beceneve, hogy Rizsa. Nyomta is nagyon nekem a szöveget, és ő el is nevezett Pöttyös Lónak. Akkoriban se láttam magam egy szépségnek, sokan karakteresnek tartották az arcomat, legalább is így mondták a fiúk. De az indiánságot vállalom, persze, szeretem a vadságot, a kisebbséghez tartozást és a velük való szolidaritást.

ildi tenger 2

Dajer: Ehhez képest honnan jössz te valójában? Mert azt tudom, hogy nem vagy esztergomi bennszülött.

HI: Gyálon laktunk a szüleimmel, a 70-es években kezdtek oda betelepülni az emberek. Valamiféle másság már akkor is volt körülöttem, mert már oviba sem jártam, a szomszédok vigyáztak rám, amíg anyuék dolgoztak.  Aztán pedig volt az iskola előkészítőben egy csoporttársam, aki az első értelmi fogyatékos ember volt az életemben.  Az a kislány az előkészítő után nem is járhatott velünk, neki külön osztályban kellett később tanulni.  És sosem felejtem el, úgy hívták, hogy Buzi Erzsi. Úgy szoktam kezdeni az iskolai prevenciós foglalkozásokat, hogy bemutatkozom, aztán elmesélem a Buzi Erzsi történetét. Majd elmondom, hogy nekem is van egy fogyatékos gyerekem, és akkor utána kezdünk el együtt dolgozni.

Dajer: Miért tartod fontosnak, hogy így kezd az első találkozást?

HI: Nagyon nehéz a középiskolásokkal megtalálni a hangot, és egyre távolabb is kerülök ettől a korosztálytól, most, hogy már 52 éves vagyok.  

Dajer: Vagyis ha te így kezdesz egy prevenciós foglalkozást egy vadidegen kamasz osztállyal, hogy ennyire személyes vagy, az bizalmat teremt?

HI: Igen, de nem mondom, hogy anno ezt tudatosan kezdtem el csinálni. Tudod, most is, amikor gondolkoztam arról, hogy ma beszélgetni fogunk, egy nagyon fura érzés kapott el, mint már sokszor életemben. Hogy hiába már hogy huszonéve csinálom azt, amit, sokszor még mindig azt érzem, hogy egy kókler vagyok.  Hiába van szociális munkás diplomám, nem vagyok igazi szakember. Egyébként a diplomámat is nemrég kaptam meg.

Dajer: Hogyhogy, te már az alatt tanultál tovább, hogy már ezen a területen dolgoztál?

HI: Nem, de nem volt nyelvvizsgám, ami kötelező volt a diplomához. Anno nagyon zaklatott körülmények között végeztem el a főiskolát, mert közben született egy fogyatékkal élő gyerekem, akinek aztán drogfüggő lett az apja. Egy teljesen új életet kellett kialakítani. Aztán szétváltunk Samu apjával, a gyerekre extrán kellett figyelnem, hogy ne legyen számára még nagyobb törés, ami történik. Akkoriban a legkisebb gondom is nagyobb volt annál, mint hogy én még nyelvórákat is vegyek, és bevallom, akkor kaptam diplomát, amikor tavaly a vírus okozta veszélyhelyzetben az addig már záróvizsgát tettek nyelvvizsgamentességet kaptak a diplomához. S bár már régen dolgozom a Baptista Szeretetszolgálatnál, és mindig is megbecsültek a főnökeim, a kollégáim, azért egyre többször éreztem a hátrányát, hogy nincsenek meg a szükséges papírjaim.

Dajer: Végül is egy indiánnál ez is belefér. Szabad.

HI: Vagy inkább kicsit más. Sok mindennel foglalkozom, hogy naprakész legyek, sok terület érdekel. Mégis azt érzem, hogy nem vagyok olyan igazi szakember, hogy az érzéseim annál jobban elvisznek. Itt az irodában is látom a klienseknél, hogy sokan csodálkoznak azon, én hogy dolgozom velük.

Dajer: Ha én bemennék abba az irodába mint kliens, és nem ismernélek, akkor mi az, amire felkapnám a fejem?

HI: Én eltereltekkel is foglalkozom, vagyis olyan fiatalokkal, akiket drogfogyasztáson kaptak, és röviden szólva a büntetés helyett választhatnak egy féléves, intenzív, terápiás jellegű kapcsolatot, amit ha leigazolunk nekik, akkor nem is kerülnek bíróság elé. Sokszor mire idekerülnek hozzám, már voltak két-három másik szolgáltatónál is, voltak már rendőrségen, voltak már pártfogó felügyelőnél is, de gyakran én vagyok az első, aki azt mondom neki, hogy ő nem egy bűnöző. Ő megszegett egy a többségi társadalom által elfogadott magatartási szabályt.  Erre akkor sokan azt mondják, hogy nekik ezt még senki nem mondta, és látom, hogy visszatér a magába vetett hite.  De lehet, hogy itt hallja azt is először, hogy meg kell fizetnie a bűnügyi költséget. Volt már mindenhol, mégsem mondta neki senki. Hát akkor valahogy kilógok a sorból, nem?

Dajer: Ez engem nem győz meg arról, hogy nem vagy jó szakember, sőt.

HI: Vagy hogy tegeződöm velük, mindig megkérdezem, hogy kérnek-e egy kávét. Nálunk mindig itt állnak hegyekben az adományok, azt is meg szoktam kérdezni, hogy éhes vagy? Itt van egy doboz fánk, viszel haza egy kis sütit?

Dajer: Én nem vagyok ugyan szociális munkás, de a segítő szakembereknek azt is tanítják, hogy a saját személyiségeddel dolgozol, akárki ül veled szemben.

HI: Ez igaz. Ettől függetlenül mégis sokszor érzem azt, hogy kilógok.  Hogy talán nem jó, hogy én a hátrányaimra építettem a – most mondjuk úgy – karrieremet, hogy ez nem egészséges. 26 éves voltam, amikor Samu megszületett Down-szindrómával és 27 voltam, amikor az apja intravénás drogfogyasztó lett. Akkoriban éreztem, hogy valamit csinálnom kellene azon kívül, hogy otthon zacskókat hajtogatok bedolgozásként, Samu mellett. Még tanulni akartam, és akkor adta magát, hogy vagy droggal, vagy fogyatékossággal fogok foglalkozni, amikben eléggé otthon lettem…

Dajer: Azért ez egy elég nagy csomag, amivel érthető, hogy kezdeni akartál valamit. Az érintettség nem elégséges előny ezen a pályán, de kétségtelen előny lehet a szakmai tanulás, fejlődés mellett.

HI: Szokták mondani azt is, fontos, hogy egy segítőnek legyen egy saját élete.

Dajer: Ha valaki akár csak a Facebook borítóképedet megnézi, azon is Samuval vagytok. Ahogy a legtöbb fotódon. Nálatok nagyobb szimbiózist valóban nehéz elképzelni.

HI: Azért választottam anno inkább a drog témát szakmai iránynak, mert akkor még bíztam benne, hogy azzal a döntéssel, hogy külön költöztünk Samu apjától, a családunkban megszabadulunk ettől a problémától. De természetesen ez nem így lett. A mai napig is minden nap beszélünk az apjával, aki most már nem drogfogyasztó, de epresdiós, ami akkor is hat ránk, ha nem lakunk együtt.

Dajer: Mi az, hogy apa epresdiós?

HI: Samu mondta nekünk ezt, és nagyon sokáig mi sem értettük. Míg egyszer kiderült, hogy a depressziós szóra gondolt, amit sokat hallott, de nem értett. Így adott neki értelmet.

Dajer: Ez nagyon kedves sztori. Aztán végül olyannyira odakavarodtál a fogyatékosügy közelébe, hogy most két általad megálmodott projektre is nyertél támogatást.

HI: A „Közösségerősítő akciók és programok szervezése Esztergom területén” című TOP-7.1.1-16-H 099-1 számú CLLD Helyi Felhívása” pályázat keretében végül két projekttel indultunk, az esztergomi Kaleidoszkóp Ház nevében. Volt benne rizikó, hogy kettő nyerhet-e egyszerre, de úgy voltam vele, hogy ha a kiírás engedi, miért ne? Nem akartam beleszuszakolni egy projektbe két nagyobb célt, egy művészeti és egy foglalkoztatási inkluzív témát.

kaleidoszkop

                                                                              Forrás: Facebook, Hentes Ildikó

Dajer: Kezdd a művészetivel!

HI: Annak a programnak a keretében olyan művészeti tanműhelyeket fogunk indítani fogyatékkal élőknek, amelyekben ők „belülről” ismerkedhetnek meg hat művészeti ággal, kortárs tanműhelyekben. A fotós emberünk például egy egészen elképesztően izgalmas ötletként építeni fog egy fényképezőgépet, és meg fogjuk ismerni, hogy néz az ki belülről. Nagyon egyszerűen fogják megmutatni azt a fény-árnyék játékot, ahonnan elindult maga a fotózás. A műhelyek vezetői nagyon lelkesek és nagy kihívásnak tartják a felkérést, sőt izgulnak, mert többségük korábban még nem dolgozott fogyatékosokkal. A fotózáson kívül lesz képzőművészet (festés, rajzolás), van keramikusunk, lesz tánc és szociális cirkusz is.

Dajer: És mi a célja a programnak?

HI: Hivatalosan egyfajta hátránykompenzáció.

Dajer: És nem hivatalosan?

HI: Hogy a képzések után ezek a fiatalok jóval nagyobb biztonsággal tudjanak működni az integrált közösségi terekben. Ha egy fogyatékkal élő elmegy egy koncertre, vagy egy kiállításra, ha elviszi anyukája egy színházba, vagy elviszi bárhova, ahol kulturális és művészeti élmény várható, akkor ennek ők is teljes jogú részesei legyenek.

Dajer: Tehát a fogyatékkal élők kultúrához és/vagy művészetekhez való felhasználói hozzáférését segíteni, nem pedig megtanítani őket fotózni, festeni, stb. jó értem?

HI: Igen, mert én is számtalanszor láttam, mikor Samu fiatalabb volt és osztálykirándulást szerveztek nekik, hogy mi jöhetett csak szóba. Az állatkert, mint egyetlen alacsonyküszöbű program. Föl sem merült, hogy miért ne lehetne múzeumba menni mondjuk? Mi Samuval minden reggel megnézzük az egyik prevenciós képes albumomat, amivel dolgozom, és Samu kiválaszt egy képet, hogy megmutassa, anya, én ma így érzem magam. Vagy ott van a fotózás is! Samu sokat van egyedül, amikor én dolgozom, ezért kapott egy gépet, és mondtam neki, hogy fotózzon, amíg én nem vagyok vele.  Ő fogta a fényképezőgépet, és amerre ment, azt fotózta. Elképesztő volt, mit tartott ő fontosnak. Jó, volt olyan is, amikor azt fényképezte le, hogy kakilt. Ez sem volt haszontalan, mert egy downosnál nehezebben megy az emésztés is. És aztán ment tovább és lefényképezte a koszosan otthagyott padlómat, amivel aztán szembesített.  Vagy amikor lefényképezte a lakás rejtett zugait, és alig jöttem rá, mi van a képen. Szórakoztató és tanulságos is volt egyben.

hentes 3

                                                                                          Fotó: Maria Kapajeva

Dajer: És a másik projekt mire irányul?

HI: Röviden arra, hogy fogyatékkal élőket vigyünk a munka világa felé úgy, hogy havonta egy, összesen tíz Ability napot vállaltunk. Vagyis tíz-tizenöt olyan munkahelyet találtunk –  ezek általában kisvállalkozások –  akik vállalják, hogy odavisszük hozzájuk a mi gyerekeinket, miután felkészítettük őket, hogy aznap ők ott fognak dolgozni. Ezekért a napokért a gyerekek majd fizetést kapnak, egyelőre nem a vállalkozóktól, hanem a projektből. Megállapodtunk például egy adománybolttal is. Tudod, ott természetes, hogy állandóan kupleráj van, mert hát mindig összeturkáljuk a ruhákat. Van olyan autista emberünk, aki viszont élvezi, hogy egész nap megállás nélkül pakol, rendet rak, de nem akármilyet ám! Otthon százszor kiborítja a zoknis dobozt, na meg ezzel a családot is, hogy minden napja, reggeltől estig csak pakolásból és hajtogatásból áll. Ő például remekül fog ott működni.

Dajer: Az nem reális cél, hogy ne ti fizessétek a projektből őket, hanem a vállalkozók? Az igazi inkluziónak nem az lenne az egyik mércéje, úgymond, hogyha ők is kapnának valamennyit azért az elvégzett munkáért?

HI: Az még túl nagy ugrás lenne. A fokozatosságon sok múlhat, és egyébként sokkal jobban fogadják az ötletet a megkeresettek, mint azt reméltem. Azt gondoltam, hogy a többség majd elhajt minket. De az is fontos, hogy az egyszerűsített foglalkoztatásra még a szülők sincsenek felkészülve, velük is foglalkozni kell a programban. Szerintem van olyan gyerek, akinek nincs is adókártyája, nem tudna aláírni egy szerződést, sokuknál vannak bizonytalan jogi kérdések. A cél most egy közös érzékenyítés, gyereké, szülőé, vállalkozóké egyaránt. Mindenkit arra inspirálni, hogy tegyen egy próbát, lássuk meg, hogy ez működhetne! Még a rendőrség, meg a tűzoltóság is beállt a sorba! A program május végén tud elindulni, mert addigra az összes gyerek be lesz már oltva. Amúgy ebben az inkluzív programban lesz egy másik vonal is, ötven érzékenyítő foglalkozást fogunk tartani fogyatékos témában esztergomi középiskolákban.

Dajer: Ez sem könnyebb téma, mint a drogprevenció iskolai keretek közt, ha az ember nem akar didaktikus lenni és ki akarja érdemelni a kamaszok figyelmét. Pláne, mondjuk egy olyan környezetben, ahol a diákok közvetlen közelében nincs fogyatékkal élő!

HI: Többféle módszerben gondolkodom, de az biztos, hogy meseterápiás eszköz is lesz benne, mert az most nagyon izgat engem, fel vagyok tőle dobva. Amikor elkezdtem a drogjelenséggel foglalkozni, megismertem a szociálterápiás szerepjáték módszert, amit nagyon szeretek. Aztán voltam egy bemutatón, amin hallottam egy székely mesét, amit használni fogunk. Ebben van egy kicsit bugyuta szegénylegény. Az anyja elküldi őt szerencsét próbálni egy tehénnel, és útközben mindenféle emberrel találkozik. Aki szembejön, az rábeszéli, hogy cserélje le a tehenét egy libára, mert a tehén az túl nagy, meg bőg, a liba meg kisebb és csendesebb. És ez így megy és megy tovább, mindig találkozik valakivel és cserél valamire, míg a végén a tehénből csak egy fenőkő marad. Amikor a fiú hazamegy, természetesen az anyja nem annyira boldog a dologtól, és többet soha az életben nem küldi el sehova ezt a legényt. És ez a mese nem úgy ér véget, hogy boldogan éltek, amíg meg nem haltak, hanem hogy tovább éltek, amíg meg nem haltak. Hát én teljesen a Samut láttam benne. Nekem az a szegény kis legényke, aki elindul, az a Samu volt.

Dajer: Mondhatjuk, hogy minden projektötlet, ami a fejedből már kipattant, meg ami még ki fog, az mind arról szól neked, hogy se Samu, se a Samuhoz hasonló fiatalok a végén ne ilyen vásárt csináljanak? Hogy fel kell készíteni őt és őket arra, hogy ne vágják át őket, hogy végig tudják járni a saját útjukat nélküled és a szüleik nélkül is?   

HI: Nekem ebben a történetben nincsen semmi bajom azzal, hogy egy fenőkő lett a tehénből, mert közben ő boldog volt. Samu szeretettel és örömmel csinálja az életét. És nem érzi úgy, hogy őt kihasználják. Viszont szeretném, hogy az, aki látja, amit Samu csinál, látja, ahogy ő él, az maga gondolkozzon el azon, hogy ő vajon tisztességesen viszonyul-e hozzá? Vagyis nem Samunak kell megváltoznia egy boldogabb világért, hanem azoknak az embereknek, akik nem tekintenek rá partnerként.

Hentes Samu2

Dajer: Ezek után megkerülhetetlennek érzek egy kérdést. Biztos sokat gondolkozol azon, hogy mi lesz akkor, amikor már nem tudsz majd Samu mellett állni.

HI: Nagyon aktuális ez a dolog, mert érzem, érezzük az apjával, hogy öregszünk. Hát figyelj, most mondok valami nagyon durvát. Mi Samu apjával nagyon-nagyon kevés dologban értettünk egyet a közös életünkben, de ebben az egyben teljesen. Évekkel ezelőtt megállapodtunk abban, hogy bíznunk kell benne, Samu hamarabb fog elmenni, mint mi. Tudnod kell azt is, hogy a Down-szindrómásoknál a negyven-ötven éves élettartam a jellemzőbb. És sajnos nem látunk B verziót. Nála a támogatott lakhatás nem nagyon jöhet szóba, és egyelőre nem ismerek olyan intézményt, amelyben el tudnám őt képzelni. Vannak olyan sérült fiatalok a MáSzínházban is, akik önállóan akarnak élni, de Sámuel nem. Most is azt mondta a minap, hogy nem biztos, hogy menni akar egy ottalvós nyári táborba, mert annyira jó itt minden.

Dajer: Nem csak megrendítő, de a legnagyobb tabuk egyike az, amiről most beszélsz. Hogy kimondod, szülőként azt tartod a gyereked érdekének, hogy előbb menjen el, mint ti.

HI: Szerintem ő nehezebben tudná ezt a traumát kezelni, mint mi. Mi túlélhetjük, még ha beledöglünk is. Ezért most az az alapvető érdekünk, hogy próbáljunk meg Samu apjával együtt életben maradni, minél tovább. De persze abban is gondolkodom, hogy ebben az új projektben majd megkérdezem a többi szülőt is, hogy nekik mi a tervük. Mert őszintén szólva, én simán el tudom azt is képzelni, hogy ha valamelyik sorstárs szülővel történik valami, én befogadom az ő gyerekét is…

Borítókép: Király Gábor

A Fenkő című mese itt olvasható el.

Tetszett ez az írás?! Ha igen, kövess bennünket a Facebookon és az Instagramon!

“A tartós hullámnak ára van!”,  2021. március 8. óta alkalmi vagy akár havi, rendszeres támogatással is hozzájárulhatsz a magazin fennmaradásához! Köszönjük.

 

Dajer_Tamogatom