Nem a kiválóságot, hanem a kiváltságot látják

A közösségi médiából értesültünk a hírről, hogy egy magyar kutatót nagy megtiszteltetés ért. A 2021-es év kezdetén az Amerikai Kerámia Társaság (ACERS) „Global ambassador”, azaz nagyköveti díjban részesítette dr. Balázsi Katalin fizikust azért a munkájáért, amit az anyagtudományban és a nemzetközi kerámia közösségben tett a női kutatók támogatásáért. Az elismerés érdekessége, hogy tavaly éppen a férje kapta meg a díjat – ami mellé akkor nyakkendő, most selyemkendő járt –, így ők az első olyan kutató házaspár a világon, amelynek mindkét tagját elismerték ezzel a címmel. Máshol ez kuriózum, itthon minimum gyanús. Katalinnal, aki legközelebb február 11-én ad elő a Nők a Tudományban Egyesület elnökeként a szervezet nemzetközi online konferenciáján, Barna Era beszélgetett.

(A borítókép 2020-ban készült  a NASA Kennedy Space Centerben, a szerző engedélyével közöljük)

Dajer: A beszélgetésünkre készülve vettem észre, hogy a Facebook-profilképeden is elismerések vannak. Méghozzá két szakmai díj van a képen, amit előbb a férjed, később pedig te kaptál meg. Ebből számomra két dolog következik: az egyik az, hogy büszke vagy rá, ami szerintem nagyon jó, figyelembe véve, hogy a nők nagyobb számban szeretik a sikereiket elbagatellizálni, mintha azok csak valami szerencsés csillagállásnak lennének köszönhetőek. A másik az, hogy ti a férjeddel nagyon fej fej mellett haladhattok a karrieretekben.

Balázsi: Részemről ez egy fricska is, egy dafke. Mert unom már, hogy ha egy nő jelentős sikereket ér el a karrierjében, s ráadásul a férje is abban a szakmában van, akkor rögtön könnyen azt mondják, hogy a siker a férjének köszönhető. Hogy milyen könnyű neki, mert megvan a támogatója! Holott nálunk az az érdekesség, hogy Csabával (Balázsi Csaba kutató– a szerk.) mi nem akkor ismerkedtünk meg az intézetben, amikor ő már jó pozícióban volt, hanem együtt építettük a pályánkat. Én is megkaptam ugyanazt a kutatói díjat, amit előtte ő. Magyarországon sokszor csak azt nézik, hogy ja, persze, ők egy házaspár, hát így érthető. Külföldön nem azt nézik, hogy te kinek a kije vagy, hanem azt, hogy az önéletrajzodban milyen szakmai eredményeket tudsz felmutatni.

Fotó: Balázsi Katalin

D: Szóval ez egy magyar sajátosság, valóban?

BK: Talán a posztkommunista országok sajátossága, hogy nem a kiválóságot, hanem a kiváltságot látják. Én ettől folyton szenvedek, holott mindketten saját csoportot vezetünk. A tudományos világban vannak a professzorok, akik a diákokból kinevelik a jó kutatókat, akár 10-15 évig is végigkísérve és segítve őket, nem lesz hirtelen bárkiből vezető kutató.

D: Vagyis ha történetesen úgy adódott volna a dolog, hogy te kaptad volna előbb valamelyik díjat, és esetleg a férjed utánad, akkor semmi gond nem lenne?

BK: Ez jó kérdés. Az anyagtudomány és a műszaki pálya nagy részben férfivilág. Ha férfi megy előre, ha férfi adja be a nagydoktorit, annak így kell lenni, mert eljött az ideje. De ha egy nő próbál ugyanezen a ranglistán felkúszni, akkor egyszer fiatal, egyszer a férje segíti, egyszer valami más… Nem véletlen kapom én is Amerikából a díjakat, ott ez régóta másként van. Mi nagyon sokat járunk ki az Egyesült Államokba, és a NASA-val is dolgozunk. A neves professzorok és intézetigazgatók kimondottan szeretik, hogy mi családdal utazunk, és mi mindig vittük magunkkal a gyerekeinket is. Az Ohio Research Institute vezetője, aki most már nyugdíjas – és nekünk már csak Jay bácsi –, az egyik családi mentorunk. Ő valahogy kiszemelt minket magának, pedig tényleg semmi munkakapcsolat nem volt vele még pár évvel korábban. Egyszerűen valamiért azt érezte, hogy szeretne velünk megismerkedni és minket segíteni. Azóta már kiépült egy stabil munka- és baráti kapcsolat is köztünk. Ha kimegyünk Amerikába, mi vagyunk az egyetlen olyan pár, akik viszik a gyerekeiket is magukkal. Ők végigülik szépen az előadásokat, és természetesen ugyanúgy meg vannak híva a hivatalos vacsorákra is, mint mi.

D: Hány évesek?

BK: 10 és 11, de ők már 3 éves koruktól rendszeresen járnak velünk Amerikába. Mikor búcsúztatták a „NASA-nagyvezért”, akkor rendeztek egy 300-400 fős zárt körű nagy gálaeseményt, amire mi is hivatalosak voltunk. Annyira kellemes volt az a gesztus, hogy előtte kaptunk egy e-mailt, amiben az állt, hogy tudják, a gyerekeink ételallergiásak, és a szakács nekik külön készülne. Úgyhogy az én két kisfiamnak rántott csirkét csináltak, mi pedig kaptuk a szokásos exkluzív ételeket. Komolyan mondom, az volt a csúcs, amikor kijött a szakács személyesen az asztalunkhoz és megkérdezte, hogy milyen fagyit kérnek desszertnek, csak ők ketten a teremben. Ez ott nem okozott problémát, miközben egy ilyen családi igényt egy itthoni konferencián még véletlenül se akceptálnának.

D: Te Szlovákiában születtél és Pozsonyban végezted el az egyetemet.

BK: Így van. 2005-ben jöttem át teljes állású kutatónak Magyarországra, itt kaptam egy visszautasíthatatlan munkaajánlatot. Minden kutatóval szemben, aki ledoktorál, elvárás, hogy szerezzen egy kis tapasztalatot más laboratóriumokban is. Nekem volt két álláslehetőségem külföldön. A feltételek azonosak voltak, végül azért döntöttem Budapest mellett, hogy közelebb legyek a családomhoz, és így mégiscsak az egyik anyanyelvemen dolgozhatok.

D: Nem bánod már ezt a döntést ma? Az jutott eszembe, aminek ugyan semmi köze sincs a tudományos élethez, de hogy Szlovákiának már van egy liberális női köztársasági elnöke, megtörtént velük az 2019-ben, ami még velünk soha. És sok dologban szoktuk érezni, sőt hivatkozni rá, hogy a régióban a szlovákok már elhúztak mellettünk.

BK: Ez csak a látszat, a tudományban legalábbis. Igazából nincs nagy különbség az itteni viszonyokhoz képest. Vannak barátnőim, akikkel együtt voltunk PhD-s diákok még kint, Pozsonyban, és ezeknek a nőknek ugyanúgy kell kaparniuk és ötször annyit teljesíteniük az előrébb jutáshoz, mint a férfi társaiknak.

Fotó: Balázsi Katalin

D: Térjünk át erre a bizonyos nagyköveti felkérésre! Az Amerikai Kerámia Társaságtól kaptad, ami egy nagy nonprofit szervezet. Outsiderként és magyar füllel elsőre az ember azt se nagyon tudja, miről lehet szó. Megnézve a honlapjukat azt látom, hogy a kerámiakutatás nagyon sok mindennel összefügg, művészettel, építészettel, elektronikával, sőt még az atomenergia előállításával is.

BK: Igen. Magyarországon is létezik a Szilikátipari Tudományos Egyesület, ami tagszervezete az Európai Kerámia Társaságnak. Amerikában ez egy kicsit másképp működik, mert Amerika óriási. Ott nagyon nagy az ipar, és nincsenek ilyen kinevezett tagszervezetek, hanem különböző cégek is lehetnek tagjai az Amerikai Kerámia Társaságnak. Körülbelül 40 ezer tagja van. Mivel az amerikai társaságot nagy cégek támogatják, ez egy nagyon gazdag szervezet, saját nagy büdzsével, amiből konferenciákat szerveznek, fiatalokat támogatnak, különféle projekteket indítanak, saját újságjuk van. A szervezet elnöke egyébként nő, Dana Gotski, aki ezzel egy nagyon erős és befolyásos pozícióban látja el a feladatát, és aki maga is egy nagy cég menedzsere. Ahogy mondtad, a skála nagyon széles, minden idetartozik, ami üveg, szilikát, és különféle divíziók vannak. Én a mérnöki divízióhoz tartozom.

D: Neked mint felkért nagykövetnek mi a feladatod, mi a küldetésed most?

BK: Ezt a rendszert öt évvel ezelőtt találta ki az akkori vezetőség, évente körülbelül öt nagykövetet választanak. A cél az, hogy népszerűsítsék a fiatalok – és általában a tagjaik – felé az egész társaság munkáját. Senki nem nevezheti magát nagykövetnek, mindenkit jelölnek. Az öt követ mindegyikére más feladatot szabnak, felém az a kérés, hogy a női kutatókat támogassam. Fontos, hogy az Amerikai Kerámia Társaságnak nem csak amerikai tagjai vannak, nagyon erős a kínai és a japán vonal is. Például a legutóbbi elnök, akit a mostani váltott, egy japán kutató volt. De Indiából is sok kutató van. Az én dolgom az, hogy olyan programokat találjak ki, amivel motiválom a lányokat, hogy minél többjükből legyen kutató ezen a területen. Például Indiában vagy Kínában vannak női kutatók, de amíg egy labor vagy kutatócsapat vezetője él és dolgozik, addig ott senki más nem tud érvényesülni. Egyik emlékem, amikor 2009 és 2011 között Csabával koreaiakkal dolgoztunk, és meghívtak hozzájuk előadónak. Én voltam az egyedüli női előadó, de ott volt a magyar nagykövet is, mert ez egy nagyon fontos kapcsolat volt a Szöuli Egyetemmel. Egy speciális csontpótló anyagot fejlesztettünk nekik. Elvittek minket vacsorázni, de előtte odamentek a férjemhez – én mellette álltam, terhes voltam, jó nagy pocakom volt már – , meghajoltak előtte, és megkérdezték, hogy a felesége eljöhet-e velük vacsorázni. Voltak női kutatók, akik valósággal betolakodtak mellém a liftbe, hogy tudjunk pár szót váltani addig is, és azt kérdezgették tőlem, hogy te tényleg kutató vagy, és előadhatsz, utazhatsz? Nekik ez még elérhetetlennek tűnt. Algériában 2018-ban ugyanez volt, alig akarták elhinni, hogy én képviselhetem ott a szakmámat. Most már például van egy algériai diáklányom is, pont abból a csoportból.

D: De azonkívül, hogy megjelensz ilyenkor, és már a jelenléted is motiváló lehet más kutatónőknek, mit tudsz tenni még nagykövetként, hogy ez a helyzet változzon?

BK: Pont jókor kérdezed, mert ma kaptam egy nagyon izgalmas lehetőséget egy kínai kiadótól, akik, látva ezt a díjat, felkértek editornak, szerkesztőnek. Az a feladatom, hogy egy rangos folyóiratban két-három segítővel szerkesszünk egy „Women in Science” című különkiadást , amiben csak női kutatók szerepelnek. A tudományos életben nagyon fontosak a publikációk, ha az nincs, nem tudsz projektre sem pályázni. Az is dolgom, hogy ha engem is bevonnak nagyobb konferenciák szervezésébe, nagykövetként figyeljek arra, hogy legyenek női előadók is.

D: Nagy nemzetközi szervezeteknél sokszor van olyan policy, hogy a saját országod ügyeiért te magad nem lobbizhatsz. Neked lehet befolyásolnod a magyar női kutatók helyzetét?

BK: Abszolút. A lobbizás amúgy is nagyon hangsúlyos ezekben a feladatokban, ami persze rengeteg munkával jár. Én szeretném a magyarok ügyeit is egyengetni…

D: Van neked ehhez stábod, van, aki az adminisztrációban, szervezésben segít?

BK: Az amerikai társaságnak van egy stábja, akikkel én levelezek, és ha bármi kérésem van, akkor természetesen ők csinálják az adminisztrációs munkát. De nincs vele olyan adminisztrációs munkateher, amit mondjuk nem bírnánk megcsinálni. Remélem nem hangzik szerénytelenül, de olyan embereket választanak ki, akik példaképek lehetnek. Ugyanígy van indiai férfi kolléga is a nagyköveti csapatban, aki tényleg a nulláról indult el, egy olyan faluból, ahol nem volt áram se, és most egy nagy intézetnek az igazgatója. A férjem, Csaba, a kerámia népszerűsítéséért van benne, és ő ezt azért kapta, mert erős hálózatot tudott kiépíteni az európaiak és az amerikaiak közt, ugyanakkor ismeri jól a japán viszonyokat is, mert ott is élt. Szóval én kifejezetten a női karrierépítésre lettem kiválasztva.

D: Szerinted az, hogy te ide jutottál, hogy ilyen elismeréseid és felkéréseid vannak, az minek köszönhető? Nekem úgy tűnik, hogy ebben a munkában sok múlik a kommunikáción, a hálózatépítésen, a lobbizáson és a merészségen is…

BK: Amikor Pozsonyban dolgoztam, még a Szlovák Tudományos Akadémián, az akkori főnököm volt a mentorom, egy idős úr. Én nem is tudtam, hogy kutató akarok lenni, nem voltak ilyen ambícióim. Ő nyüstölt, hogy csináljam. Bedobott a mélyvízbe, nála előadnom muszáj volt, míg a többiek kis poszterképeket raktak ki a konferenciákon. Ki kellet állnom, amibe majdnem belehaltam akkoriban, nulla önbizalmam volt.

D: Nehéz már így elképzelni rólad.

BK: Na, ebben a férjemnek viszont sokat köszönhetek! 2008-ban házasodtunk össze, és onnantól igazából együtt dolgozunk. Ha ő azt mondja nekem, hogy jó volt az előadásod, akkor tudom, hogy ő tényleg úgy gondolja, hogy jó volt. Azt is visszajelzi, ha valami nagyon félrement. Mindig ő biztatott, hogy mozduljak ki a komfortzónámból. Utána jött a Nők a Tudományban Egyesület 2009-től, és ott is sokszor volt olyan, hogy kellett egy motivációs előadó. Én voltam az anyagtudós, a többiek mind biológus, orvos. Nem tudtam, mi az, hogy motivációs előadás, de megtanultam előadni. Hívtunk ehhez segítőket is, újságírókat, hogy tudjak kommunikálni a kamera előtt. Erre azért is volt szükség, mert volt egy nagyon kellemetlen tapasztalatom, amikor egy Kutatók Éjszakáján tartott sajtótájékoztatón egy fiatal női riporter megkérdezte tőlem élőben, hogy mi a különbség a női és a férfi kutatók között. És nem tudtam reagálni. Annyira meglepődtem, hogy csak annyit mondtam neki – persze kamerán kívül –, hogy a fiúnak van fütyije, a lánynak meg nincs. Lefagytam. Aztán megtanultam válaszolni.

D: Lehet, hogy illett volna már korábban megkérdeznem, de el tudod-e nekünk röviden magyarázni, hogy mi az, amivel te anyagtudósként mostanában konkrétan foglalkozol?

BK: Mi, anyagfejlesztők vagy anyagmérnökök különféle anyagokat fejlesztünk, amiket hasznosíthat a társadalom. Akár műbőrt, amivel helyettesíteni tudnak mondjuk égett emberi  bőrt. Vagy ott vannak a műszaki kerámiák, hajók, dugattyúk, szivattyúk, motorok, rézcsövek, ahol az fontos, hogy az anyag a legjobban szolgálja a funkciót. Hogy mondjuk a tenger alatt ne korrodálódjon, ne lyukadjon ki, amikor az olajat azon keresztül szivattyúzzák. Mostanában vagy gyáraknak segítünk megoldani aktuális problémáikat, ha egy gyártásban elakadnak a fejlesztőik, vagy a honvédséggel dolgozunk új anyagok kifejlesztésében. Ha például a katonák olyan környezetbe mennek, ahol ideggázok lehetnek, életbevágó, hogy olyan anyagok legyenek a ruháikon, amik ezt jelzik nekik. De orvosoknak is fejlesztünk új műszereket, vagy 3D nyomtatókkal próbálunk most olyan új anyagokat nyomtatni, amikhez nem kell öntöde.

D: Az anyagfejlesztésben, gondolom én, a határ a csillagos ég, mert mindig lesz igény valami újra. De mégis, hogyan gondolsz magadra nyugdíj előtti kutatóként, miként látnád majd magad szívesen?

BK: Sokszor megfordul a fejemben, hogy inkább cukrász leszek, mert annyi kudarc ér itthon, amikről már beszéltem. De ha komolyra fordítjuk a szót, most pont oda jutottam, hogy sikerült beadnom a nagydoktori pályázatomat, az MTA doktori pályázatot, és már túlvagyok a habitusi vizsgálaton. Ez azt jelenti, hogy az a műszaki osztály vagy bizottság, ahova beadtam, az is jóváhagyta, megfelelek a nagydoktori kiírásnak. Ez ugyanis nagyon bonyolult, titkos szavazással zajlik. Vannak jelölőim, én két hölgyet kaptam, akik előterjesztenek erre, és utána, ha a bizottságon átmentem, akkor még jön az Akadémia műszaki osztálya. Ott is egy titkos szavazással döntenek rólam, és kijelölik a bírálóimat. Három bírálóm lesz. Ha ők is úgy látják majd, hogy az én 10-15 éves kutatói tevékenységem megfelelő, akkor 2021-ben valamikor megvédhetem a nagydoktorimat. A kollégáim közül sokan, akik jóval idősebbek tőlem,  65-80 évesen adták be ezt az igényt. Én negyvenhárom vagyok, két gyerekkel, úgyhogy ilyen szempontból büszke vagyok magamra, hogy volt annyi eredményem, hogy jogosult legyek. És ezek megint csak saját eredmények, nem közösek a férjemmel.

D: És hogy gondolsz magadra, mint leendő akadémikusra?

BK: Nem hiszem, hogy én Magyarországon akadémikus lehetek, mert Magyarországon az akadémikusok válogatják be az akadémikusokat.

D: És azzal is erősen rontod is az esélyeidet, hogy ezt nekem elmesélted?

BK: Maradjunk annyiban, hogy nem én vagyok a kedvencke. Engem „szüfrazsett”-nek hívnak, nem hivatalosan. Volt olyan pályázat, amin azért buktam el, mert a bírálók indoklása szerint nem volt bizonyított, hogy én, Balázsi Katalin el tudnék vezetni egy kutatócsoportot. Hat éve vagyok a vezetője az intézetünk egyik legnagyobb kutatócsoportjának. Máskor az volt az indok, hogy nincs elég publikációm. Csak példának mondom, hogy az én korosztályomban a férfiaknak van 350-400, a legjobbaknak van 500 hivatkozása. Nekem van 1000. És ez sem elég arra, hogy áttörjek bármin, mert mindenhol megint azt látják bennem, hogy könnyű nekem, mert ott a férjem, aki professzor, és akinek 3000 hivatkozása van. Én gürizek, írom a cikkeket, mégsem akarják elismerni, hogy nekem abban komoly tudományos teljesítményem van. Ki tudja, talán ha nem vettem volna fel a férjem nevét, és a bírálóim nem tudnák, hogy ki a férjem, akkor más lenne a helyzet!

A cikkben szereplő képek  a szerző tulajdonát képezik, melyek a szerzői jogról szóló 1999. évi LXXVI. törvény alapján jogvédelem alatt állnak.

Tetszett Önnek ez az írás?! Ha igen kövessen bennünket a Facebookon és az Instagramon!

A Nők a Tudományban Egyesület a dajer.hu együttműködő partnere, cikkünk e partnerség keretében született.

A NATE következő online konferenciája, amin Balázsi Katalin is előad és amire még bárki regisztrálhat: