Szeretem a hajam // Szeretem a hajam? Csapó Ida „Haj glória” kiállításához

A nyolcvanas évek elején a csajok vagy dajeroltattak, vagy csárlis hajat vágattak maguknak. Én ekkor indítottam hódító útjára frufru nélküli apródfrizurám. Az érettségi tablón azon kevesek közé tartoztam, akik sima és inkább rövid hajat viseltek. Akkor fel sem tűnt ez az egyformaság. Aztán a kilencvenes években, egyetemista koromban néhány évig igazi hosszú hajam volt. Amit fel lehetett tűzni. Ritkán volt kibontva. A feltűzött haj pedig egészen különös ázsiai stichet kölcsönzött az arcomnak. Akkoriban ez sem tűnt fel, de a fotókon jól látható ez a keleti szál. Majd a diploma után három lépcsőben radikalizálódtam: először visszatértem az apródfrizurához, utána rövidre vágattam, végül szuperrövid kétcentisre és befestettem halványvörösre. Évekig viseltem így, és egyszer szinte kopasz is voltam: géppel tolta le Viki, a fodrászom, 5 milliméteresre hajam, mert úgy éreztük, egyszer ezt is ki kell próbálni. Nem állt jól, picit sem, de gyorsan megnőtt. A rövid haj szabaddá és könnyűvé tett. Meg eltűntek a hajszálak a lefolyóból. A 2000-es évek elején hagytam el a hajfestést, és visszatértem a barnához és a frufru nélküli apródfrizurához. Húsz éve hol hosszabb, hol rövidebb, amióta őszül, laza hullámokat is vet. Sok benne a lazaság és az elengedés.

De miért is mesélem mindezt? Mert azon gondolkodtam, hogy vajon elmondható-e egy ember élete a haján keresztül. És azon, vajon szeretem-e a hajam. Vagy másokét. Egyáltalán gondolok-e bármit a hajról mint az emberi test, a megformált külső egy részéről. Erről az életünkben szüntelenül velünk változó entitásról.    

Szeretem a hajam! – ez a címe Csapó Ida egyik munkájának. A képen nem látható az arca, csak hajkoronája. Különös mondat. Tudatos és egyszerű, van benne egy csepp önszeretet, mégis ironikus. Érezzük azonban, hogy nem pusztán arról a szőrcsomóról van szó, amit a fejünk tetején hordunk. Kiállításában aztán felsorakoztatja ehhez a mondathoz egész családját: anyai és apai nagyszüleit, szüleit, lányát, és folyton visszatér saját magára is. Minden képén fontos a haj: a hajkorona vagy akár annak hiánya, a kopaszság. Mintha csak megírható volna a család története a hajviseleten, a frizurán keresztül. De vajon tényleg megírható-e egy család története a hajviseleten, a frizurán keresztül? A büszkeség, a szépség, a veszteség, a takarás, az őszülés. A kapcsolódás és az örökletes tulajdonságok. Az emberi habitus. Igen, talán igen. Pláne, ha valaki szereti a haját. És ezt az érzelmet átcsatornázza egy más terepre: a családra.

Ida munkáiban fontos alkotói gesztus az egymástól távoli, eredendően nem egymáshoz tartozó részletek illesztése, a kollázsolás. A kiállításban látható munkák legfontosabb technikája azonban a varrás. Géppel, kézzel, és mindenképp szállal: varrócérnával, műanyagszállal, hímzőfonállal. A képeken látható vonalvezetés, a szálkásság, a szabadon hagyott fonalak ennek a technének a részei, és könnyen összeolvasható választott témájával: a hajviselettel, a hajkoronával, a frizurával elmondott család- és élettörténetekkel. A falon egy lapjaira bontott családi album látható, képekből, anyagokból, emlékekből épített történet. A hajszálak mint kötelékek fogják egybe a történetet. Itt a fodrászszövetkezetek egykori irodájában, ma a Dajer Szellemi Műhely kulturális terében, ahová nemcsak azért jövünk, hogy szeressük a hajunkat, hanem azért is, hogy egy picit jobban szeressünk magunkat és szomszédainkat.

Nekem nagyon különös a viszonyom a hajamhoz, a hajszálhoz, mások hajához. Nagyon ritkán érintem meg mások haját. Nem szeretek hajat vágni, hajat összeszedni a lakásban, lefolyót tisztítani, fésülködni, hajat szárítani. Utálom a gumit és a hajcsatot. Mégis, ha most visszapörgetem saját, hajjal elmondható élettörténetemet, akkor két fontos epizód megállásra a késztet: a radikalizálódás és a változatlanság dinamikája. És ebből talán tényleg kikerekedhet egy élettörténet.

Csapó Ida Haj, glória című kiállítását tehát megnyitom. Nézzetek végig, és gondoljátok végig saját haj- és élettörténeteteket!