Tenger télire – Adria, Montenegró, kétszer

Tudtad, hogy a tengervíz, tengeri szél, tengeri só nemcsak arra jó, hogy bedajerolja a hajad? Új sorozatunk kedélyjavító intézkedés az utazás- és élménymentes, hideg, sötét hónapokra, hogy könnyebb legyen elérni a napsütötte sávig. Szerzőnk a második részben az Adriai-tenger montenegrói vízeibe, a Kotori-öbölbe és kalandos emlékeibe merülve hívja sétahajózásra a Dajer olvasóit, ön- és csoportterápiás céllal. Szentirmai Dóra írása és képei.

Kinyitottam egy másik tengeremlékbefőttet – ennek egész más íze van. Egyszer egy régi barátom felvetette, hogy a különböző víztípusokhoz való vonzódás a szexualitáshoz való eltérő viszonyulásokat szimbolizálja. Ma már azt gondolom, hogy ez nem volt más, mint a fiatal egyetemista lányok elcsábításának egyik szofisztikált (vagy kevésbé szofisztikált) eszköze, hiszen ha a titokzatos, rejtett, tiszta és szemérmes tengerszemet nevezed meg kedvencedként, nyilván neki is az lesz a választása. Micsoda lelki összhang! Na, mindegy is, az egész csak azért jutott eszembe, mert például a nyílt tenger tényleg nagyon más érzéseket kelt, mint a hegyekkel körbezárt öböl.

Első montenegrói utamon ezt mondjuk nem sok lehetőségem volt megtapasztalni. Mármint a nyílt tengert. A Bosznia-Hercegovinán, Szerbián, Horvátországon és Montenegrón át vezető autós-gyalogos kalandozásunkba annyi látnivalót igyekeztünk belezsúfolni, hogy Ulcinjban, a valamikori kalózvárosban kb. másfél órám volt feküdni a tengerparton (a kemping lepukkantan is bájos, helyi jellegű strandján), mert sietni kellett a montenegrói-albán határon fekvő Skodari-tóhoz, avagy Skadarsko jezeróhoz. (Ez, bár édesvíz, szintén megérne egy misét.) Nagyon mérges voltam, hogy mi nyaralni is csak úgy tudunk, mint dolgozni: folyamatos feladatteljesítésben.

Viszont öbölből és öbölbeli kalandokból kijutott. A Kotori-öböl igazi fekete hegyek lábánál elterülő langy tó. Itt nyugi volt. A morinji kempingben saját patakunk csörgedezett a sátor előtt, láttunk történelem előtti sziklarajzot, római villát csodás padlómozaikkal, kis női kolostort becsületkasszás citromlikőrrel és narancslekvárral a mellékoltáron, Kotorban déli 2 órakor, vizespalack nélkül felkapaszkodtunk az erődbe, a Risk zone!-tól egészen a High risk zone!-ig, de megérte a panoráma.

A legszebb mégis Perast volt, ez a valamikor a Velencei Köztársasághoz tartozó városka. Vele szemben, a háttérben az öböl bejáratával, két aprócska sziget emelkedik ki a vízből.

Az egyiken kis templom és egy múzeum áll, ide visznek a turistabárkák. A másikra nem, de ezt akkor még nem tudtuk. Én felültem a hajóra, míg utazótársam, aki mindig szereti az efféle kihívásokat, úszva tervezte felderíteni mindkét szigetet. A múzeumban találkozunk. Oké. A helytörténeti gyűjtemény nagy részét – a hatalmas kulcsok, ollók, vasalók, porcelán mosdótálak, pálinkásbutykosok, szenteltvíztartók, szobortöredékek, hajómodellek, antik kődarabok és mindenféle halászhálók mellett – tengeri viharokat ábrázoló romantikus festmények tették ki. A templomban mindent beborított a számtalan, kegyajándékként hozott ezüstös dombormű: hányódó hajók, révbe érő csónakok, imádkozó halászok, a felhők közül letekintő Madonna. Míg én az ódon tárgyak között bóklásztam, utazótársam gyors karcsapásokkal igyekezett a másik sziget felé a játszi hullámokon.

Mikor odaért – a közös naplónkból tudom –, megpihent a napsütötte kövön, míg jön a bárka, gondolta, és átviszi a múzeumszigetre. Ezen a Szent György-szigeten bencés kolostor állt. Sétálgatni kezdett, fürdőgatyában, és várta, hogy majd érkezem a ruhával, és együtt megtekintjük a kolostort. De csak mások érkeztek, motorcsónakkal. Mosolyogtak. Ő visszamosolygott. „Jó a víz?” – kérdezték magyarul. „Jó napot!” – mondta erre, de zavarában gyorsan korrigálta magát: „Sorry, good morning!” Aztán ő is, meg a magyar bencések is haladtak tovább a szürreális találkozás után. Utazótársam letaglózva leült egy sziklára, és várta, melyik hajóval jövök. De én nem jöttem, hanem a másik szigetről integettem, „széles gesztusokkal”. Így aztán ismét a vízbe ereszkedett, és úszni kezdett.

Ám a hullámok a két sziget között már nem voltak olyan játékosak, cibálták az úszót, a feltámadt szél az arcába fújta a vizet. Ahogy partot ért és kimászott a bámészkodó, megrökönyödött turisták lábai elé, hirtelen megelevenedtek a fogadalmi táblák és a festett képek: éjszakai sötétség borította be az öblöt, irtózatos szél kerekedett, majd az ég is leszakadt – úgy mentettek ki minket a szigetről egy kirándulóhajóval. Perastba visszaérve végigvártuk-végigáztuk a kiadós nyári zivatart, aztán a pocsolyákon át trappoltunk tovább a következő úti célunk felé. A kikötők melletti kis strandokon a kiscsajok az esőre fittyet hányva, megállíthatatlanul ugráltak a vízbe, befogott orral, egyenes lábbal, meg bombát. Egyfolytában nevettek, alul-fölül vízben, míg az egyetlen főutcán halkan siklottak tova az űrrolleres nyaralók.

Másodszorra sokadmagammal érkeztem Montenegróba, tengeri kajakozásra. Soha nem voltam híve az IBUSZ-os társasutazásoknak, de kellemesen csalódtam. Nagyon jó társaság verődött össze, és erre akkor éppen eléggé szükségem volt. Most végre közelebbről megismerhettem a nyílt tengert, a kajak-gyorstalpaló után egy órával már kétméteres hullámokban kellett kikötni, majd elindulni egy szigetről. Fantasztikus pár napot töltöttünk el, minden félnapban tökéletesen más partoknál: durva szemcséjű fekete homokon, apró színes kavicsokon, csontszínfehér köveken hullámzó halványkék vizeken. Egy hajóban evezve tökidegen, de a hasonló történetek révén pár óra alatt jó ismerőssé váló nőkkel. És még a kettes kajakban is lehetett egyedül lenni a tengerrel, időt tölteni vele, megérezni az erejét az erőkifejtés közben, hallgatni a hangját, mozogni a mozgásával, elpihenni ütemes hullámzásán. Kajakkal is jártunk a Kotori-öbölben, megkerültük a két szigetet, delfinkísérettel értünk be Kotorba, kívánni sem lehetne szebbet. De a legjobb mégiscsak a tengernek ez a dolgos mindennapokból kiemelő változékonysága és egyben monotonitása volt, ez az egyszerűen megélhető és nehezen elmesélhető természetesség, természetközeliség, ami kevés más élményhez fogható.

© Fotók: Szentirmai Dóra

Tetszett Önnek ez az írás?! Ha igen kövessen bennünket a Facebookon és az Instagramon!

A képek a szerző tulajdonát képezik, melyek a szerzői jogról szóló 1999. évi LXXVI. törvény alapján jogvédelem alatt állnak.

Szentirmai Dóra írásai a Dajeren:

Tenger télire – Mare Tirreno, háromszor

Az év nyári élménye: mozi a Paradicsomban

Érintésközelben – Nő a képeken és a kamera