Zajos Húsvét

Döntöttem, idén hangos lesz a húsvét!

Gyermektelenek vagyunk. Na, nem azért mert önző és galád pár vagyunk, akik csak magukra gondolnak és végig szeretnék szórakozni az egész életüket. Nem! Mi azért vagyunk gyermektelenek, mert beteg lettem, nagyon beteg. Túl vagyunk rajta, de gyermektelenek vagyunk, ami azt jelenti, hogy csendben élünk. Néha nagyon fájó csendben.

Bakfisként nem voltam túl jóban Nyúl Úrral, és kimondottan idegesített az egész húsvéti fennforgás. A hátam közepére kívántam a muszáj takarítást, az ablakpucolást és később a Janit, a Dezsőt és a Pista bácsit is, akik, miután úgy meglocsoltak a fél literes orosz kölnisüveg rettenetes tartalmával, hogy nem győztem törölni a fejemről patakokban aláhulló pacsulit, beültek a nappalinkba, felfalták a sonkánkat, a nagyanyám dagasztotta kelt kaláccsal együtt. Aztán persze megitták a ház minden háziját, és este, mikor én már félig kómába esve kóvályogtam az „el ne hervadjon a kicsike” címszó alatt rám mért förtelemtől, még mindig sztorizgattak megboldogult apámmal.

Ilyen húsvétokra emlékszem zsenge lány koromból. Annyira gyűlöltem akkor épp ott lenni, ahol lennem kellett. Naná, hogy szívesebben lettem volna bárhol másutt a barátaimmal, piros-fekete kockás flanel ingben és trapéz farmerban, titokban cigarettázva, a Metallica egyik szívszaggató balladáját dúdolva.

Volt azonban olyan időszakom is, mikor rajongva vártam a húsvéti népvándorlást.

Kisgyerekként odáig voltam az ünnepért. Akkor bírtam a pacsulit, a bácsikat, és mindent, ami hozzátartozott az ünnephez. Nem mostam hajat rögvest, mihelyst kiürült a ház, hogy másnap odadughassam a fejem a barátnők orra alá, mintegy bizonyítékát annak, milyen népszerű kiscsaj is vagyok én, hiszen megannyi hapsi locsolt meg, izgalmas parfümjével.

Nos, így múlik el a világ dicsősége – írhatnám, de nem teszem, mert most, negyvenen túl, ismét bírom, várom az ünnepet. Jó, lehet, hogy azért, mert lesz egy maratoni hosszúságú, azaz négy napos hétvége, mikor csak enni és lenni kell, bár, hogy őszinte legyek, a locsolkodós hepajt is el tudnám viselni. Azt a régi fajtát, a Janival, a Dezsővel és a Pista bácsival, meg a rettenetes orosz kölnivízzel együtt. Beszélgetnénk, közben fogyna a sós stangli, a sonka és a kelt kalács, amit a nagyanyám receptje szerint dagasztok. Előkerülne a jóféle házi pálinka, a házi bor, a házi meggylikőr és a sztorik, majd megtelne a pacsuli illatú levegő hatalmas hahotázásokkal, és nem lenne csend.

A nappalink pár éve csöndes húsvétkor, hiszen amellett, hogy nincs gyermekünk, aki zajjal megtöltené, a locsolkodás sem dívik már. Helyette az emberek a puccos wellnesst választják, meg túrázni és kirándulni mennek, amit egyébként bármikor megtehetnének, hiszen nem kell ahhoz húsvétnak lennie, hogy jót izzadjak egy szaunában, hogy aztán fürdőbugyogóban elsasszézzak a pezsgőmedencéig lehűteni magam. Ma már nem tojásokat kocogtatnak az emberek a terített asztalnál, hanem koktélos poharakkal koccintanak a medence szélén.

Lehet, hogy a húsvét már nem trendi?

Azt mondjuk, gyanítom, hogy én kimentem a divatból, hiszen már nem Mágenheim Julcsi, hanem Gipsz Jakabné Mágenheim Júlia vagyok, de hova lett a harsány, zajos húsvét hétfő?

Döntöttem, idén hangos lesz az ünnep! Locsolópartyt szervezek!

Lesz ótvar büdös orosz pacsuli, sonka és nagyi-féle kelt kalács. Ezen a partyn jól megfér majd egymás mellett Pista bácsi az én kőkorszaki barátaimmal, akikkel már rég nem kell titokban cigarettáznunk, de még ma is szívesen cseréljük le a nyakkendőt és a kiskosztümöt a régi flanel ingekre és trapéz farmerokra, hogy eldúdoljuk a Metallica egyik szívszaggató balladáját, melynek elhíresült sora az, hogy: Nothing Else Matters …

FruFru