Élni és halni a Sírhanttal

A gyászmunka elnevezés nem véletlen, az egyik legkeményebb meló. A fizetség pedig a  túlélés és maga az élni akarás vágya. Hogy a munka közben mikor, mit választunk munkaeszközül, barátokat, terapeutát, könyvet, mozgást, költözést, utazást, egyebet, az bár sok az ajánlás, ránk van bízva. De hozhat enyhülést és reményt a véletlen választás és egy súlyosan szórakoztató filmsorozat is, ahogy az Tarcali Karolánál is történt. Halottak napi sorozatunk mai darabjában arról olvashatunk, mit jelent neki 15 éve a Sírhant Művek. Az amerikai tévéfilmsorozat a neten elérhető, de vigyázat, a háromnapos hétvége előtt, sorozat-függőknek életveszélyes!

 


Gyerekkoromból szinte filmszerűen él bennem annak az estének az emléke, amikor öt óra körül  hazaérve az oviból, sötét és csendes lakás fogadott. Mécsesek fénye imbolygott a falakon és héjában sült krumpli jellegzetes illata töltötte be a lakást. Aztán megláttam a dédnagymamámat, ahogy az arcát megvilágították a mécsesek. Még az érzésre is emlékszem. A helyzet ismeretlensége miatt volt benne valami félelmetes, de sokkal inkább volt nyugodt és békés minden és mindenki. Azt nem tudom már, hogy mi mindenről beszélgettünk azon az estén a vacsora asztalnál, de az biztos, hogy nagyon vártam a következő ilyen estét.

Aztán szép lassan kiderült, hogy ez a nap is olyan, mint a szülinap, ebből is csak egy van az évben, csak ilyenkor az élet másik végpontja kerül a fókuszba és a halottainkra emlékezünk. Ám mivel azt gondoltam akkor, hogy nekem olyanom szerencsére nincs, ezért csak a sült krumplit és a mécses fényét szerettem benne. És szeretem ma is, azzal együtt is, hogy ma már bizony vannak szép számmal halottaim, és évről-évre egyre több gyertyát kell gyújtanom.

Mert igen szeretem a Halottak napját. Szeretem ilyenkor a temetőt, szeretek emlékezni, szeretem a mécsesek fényének imbolygását, és a nyugalommal teli békés szomorúságomat is. Mert az évek alatt szépen lassan megtanultam azt is, és mára így is gondolom, hogy minden halál az életről tanít. Ahhoz persze, hogy ezek ne csak szavak legyenek, kellett jó néhány év, jó pár komoly veszteség, és egy televíziós sorozat is, ami épp úgy határozta meg a későbbi életemet, mint az a bizonyos este.

Lassan 15 éve lesz, amikor először láttam Alan Ball Sírhant művek (Six Feet Under) című sorozatának első, bevezető epizódját. Rám sem azelőtt, sem azóta nem hatott így film.

Pedig azt akkor még nem is tudtam, hogy egy öt évig tartó terápiára fizettem be az első évad megvásárlásával.

A bevezető epizódban karácsonyra készülődik a család. A legnagyobb fiúért úton van a reptérre az apa, az anya készül a vacsorára. A középső fiú végzi a dolgát a ravatalozóban, a család legkisebb lánya épp az új fiújával, első kristály metamfetamin tripjére készül, félve ugyan, de nem lehet gyáva, így belemegy a játékba. Mindeközben a legnagyobb fiú már a reptéri mosdóban csókolózik egy frissen megismert nővel, akivel a repülő wc-jében már túl is lettek egy gyors numerán. A feleség felhívja a férjét, aki tehát a reptérre tart, és bár próbálja tagadni, hogy dohányzik, a felesége hallja, hogy másképp veszi a levegőt. És miközben megteszi szokásos szemrehányásait, valami furcsa hangot hall. Ez pedig nem más, mit egy busz és a férje autójának csattanása. A karambolban a családfő azonnal életét is veszti. Egymásra vágott jelentek, karácsonyi zene és készülődés, majd egy hangos sikoly. S ha a felszínen addig  minden tökéletesnek tűnt Fisheréknél,  ez a karácsony  180 fokos fordulatot hoz az életükbe.

Itt kezdődik az a középosztálybeli amerikai családtörténet, melyben Ball az öt évadon át nem kevesebbet vállalt, mint azt, hogy az apa nélkül maradt temetkezési vállalkozó család hétköznapjain keresztül úgy beszél a halálról, hogy közben végig az életről mesél. 

A képernyőre írt családregény mind a 63 epizódja egy halálesettel kezdődik újabb és újabb családok gyászai mögül sejlenek fel életek, amiket gyökeresen változtat meg a halál. És miközben a temetéseket intézi a Fisher család, életük minden apróbb és nagyobb titkára fény derül. Az ötven perces epizódokat nézve úgy szembesített a halálfélelemmel, a szeretteim elvesztésétől való rettegéssel, hogy közben megmutatta azt is, hogyan lehet túlélni azt. Nem lehet megspórolni a gyászt, és igen,  a legváratlanabb pillanatban jöhet egy álom, amikor az ember már azt gondolta, mindent lezárt, és akkor kiderül, bőven van még dolga. Azt azért időbe tellett belátni, hogy valaminek a vége, mégha az adott pillanatban ez hihetetlennek is tűnhet, valami olyan újnak is lehet a kezdete, ami akár vidám és szép is. És az is teljesen normális, hogy felfoghatatlannak gondolom, hogy újra felkel a nap,  közlekednek a villamosok, és megy tovább az élet, mikor meghal valaki, akit mindennél fontosabbnak gondoltam az életemben. És igen, kell sírni,  szabad haragudni és félni is,  és lehet nevetni is! Kevés olyan élet-eseményünk van, amiben ennyire benne van minden érzelem, s hiába közhely, ilyenkor tanulhatjuk és láthatjuk meg a legtöbbet magunkról.

De ami legfontosabb, hogy amíg viszont élnünk, Sírhant Művekkel vagy nélküle, addig azt próbáljuk meg úgy tolni, hogy az nekünk is és másoknak is jó legyen! Mert onnan hat láb mélyről már tényleg nem vezet visszafelé út.

 

Tarcali Karola