Volt szociálisan érzékeny újságíró és hozzávalókra érzékeny keksz és bonbongyártó, jogvédő szervezeti kommunikátor, Sziget-kiállító, Urbanlegends illusztrátor, de készített képet a covid alatti házasságon belüli erőszak témájáról is, sőt tervezett csomagolást is ezzel a technikával, és minden évben részt vesz a Heti Betevő karácsonyi aukcióin. Munkássága maga is egy izgalmas, színes és szagos, világokat összekötő kollázs, még ha ő maga szodé-nak is hívja az elkészült egyes darabokat. A szodé jelentése mohó, Kovács Andrea Kurszán pedig falja is rendesen az életet, most éppen egyedülálló kollázs-kiállítást nyitnak több tucat művésszel Sáska faluban. Jut belőle nekünk is, ha július 9. és 12. között arra járunk.
Tíz évvel ezelőtt, egy hűvös vasárnapon egy hirtelen ötlettől vezérelve beugrottam a Műcsarnok aktuális kiállítására. Milorad Krstic Das Anatomische Theater című, minden részletében zseniális munkája elheveredett akkor a fejemben, és azóta is időről időre tud újat mutatni nekem. Snitt.
Négy évvel később, egy szilveszter délután megcsináltam az első kollázsomat. Fogalmam sincs, hogyan, miért, honnan, de végtelenül felszabadítónak éreztem, amit műveltem. A műfajra azóta sem tudtam ráunni, és elképesztően nagyszerű élményeket, lehetőségeket és embereket hozott az életembe.
Snitt. Hat évvel később a kollázzsal kapott egyik legfontosabb barátommal a posztcovid extázisban úgy döntöttünk, hogy csinálunk egy olyan kortárs kollázs kiállítást egy szétverés és átalakítás előtt álló épületben a Balaton-felvidéken, ami még nemigen volt Magyarországon. Ennek a kiállításnak köszönhetően most megismerhettem személyesen is a képzőművészet Bulgakovját, a néhány sorral korábban említett Milorad Krsticet is, aki 34 másik művész mellett szintén kiállító lesz nálunk júliusban. Kerek évtizedem volt.
A kollázs azonban lényegesen több, mint az én egyszemélyes örömünnepem. Szerintem a legdemokratikusabb képzőművészeti műfaj, mert technikai tudás nélkül, szabadon választott eszközökkel és anyagokkal bárki leképezheti, amit gondol vagy érez. Ez a szabadság/szabadosság/függetlenség ugyanakkor a perifériára is sodorta, mert a ’cut-and-paste’ (kivágás-beillesztés) technikai egyszerűsége nem fért bele a reneszánszban megalkotott magasművészeti kategóriákba.
A kollázstörténetet Picassóval és Max Ernsttel szokták kezdeni, akik éppen a reneszánsz ábrázolás szabályai elleni lázadásként nyúltak a műfajhoz, a befogadó nézőpontjával szerettek volna egy újfajta realizmust teremteni. De egy két évvel ezelőtti skót kiállítás bátran 400 évre tekint vissza, nem kifelejtve azokat, akik például a 19. században emberi hajból és állati szőrből készítettek kollázs portrékat, vagy éppen Mary Delany-t, aki az 1700-as években botanikával foglalkozó képeket csinált – pusztán azért, mert örömöt okozott neki.
A 20. század pedig hozta a harcosabb arcokat: a női jogokért és női alkotókért hangos Nancy Speróval, a mail art – ot elindító (és adott pillanatban a kiállításán meztelenül átszaladó) Ray Johnsonnal, vagy a dadaisták feminista tagjával, Hannah Höchhel, és a napjainkban alkotó Lorna Simpsonnal, aki a kollázsaival a faji és nemi sztereotípiák ellen küzd.
De kár lenne kihagyni a felsorolásból azt a román férfit, Ion Barladeanut, aki az 1970-es években kezdett rendszerkritikus kollázs-szatírákat készíteni, és ezt akkor sem hagyta abba, amikor a rendszerváltást követően hajléktalan lett. Több mint 10 éve egy fiatal galériatulajdonos fedezte fel és tette világszerte híressé. A környezetvédelem számára is kínálja magát a kollázs: Sinkovics Ede ( júliusi kiállításunk egyik művésze) például óceánból kihalászott műanyag szemétből készítette el Botticelli Vénusz születése című festményének parafrázisát. És akkor még nem beszéltünk a zavarbaejtően sokoldalú Kassákról, Ország Liliről, Bálint Endréről – és próbálom abbahagyni a bármeddig folytatható sort.
Ebbe a műfajba tekeredtünk mi bele 5-6 éve Baracsi Kati barátnőmmel. Szerveztünk workshopokat, volt kiállításunk, meghívtak a Sziget Fesztiválra, készítettünk illusztrációkat cikkekhez és tanulmányokhoz, nyakig voltunk az itthoni és külföldi bolhapiacokon összeszedett kollázs alapanyagokban az elmúlt években. Aztán két évvel ezelőtt egy mínuszos hírben olvastunk a skandináv kollázs múzeumról, ami egy norvég erdőszélen áll, valahol a semmi közepén. Egy aprócska istállót alakítottak át 24 órában nyitva tartó minimúzeummá, amit már több ezren látogattak meg a nyitás óta.
Az ötletet már akkoriban is nagyon szerettük, de amikor tavaly nyáron egy Balaton-felvidéki zsákfalu eladó, egykori könyvtárépületébe beleszerettünk negyedmagunkkal, adta magát a lehetőség: itt is szorítunk helyet egy ilyen kis butikgalériának az épület átalakításakor. A sok hónapos bezártságot követő élményéhségünkben egy tavaszi délutánon 3 perc alatt döntöttük el, hogy ennek a bizsergetően izgalmas műfajnak létrehozunk itt egy kiállítást. A jövendőbeli butikgalériánk, a Collage ROOOM honlapja másfél nap, a művészek névsora pedig 2-3 hét alatt állt össze. A huszonéves ZINE készítőtől az Oscar-díj közelébe jutó alkotóig végtelenül sokszínű a névsor – és az alkotások is. Ami a legmeghatóbb az egészben, hogy mindenki lelkes, kedves és támogató volt. Naponta üzen, ír, hív valamelyik alkotó, hogy elmondja, mennyire jó ötlet ez. A művészeken kívül pedig a helyszín, Sáska kis közössége is mögénk állt, és amivel tudják, támogatják a mi nulla forintos szerelemprojektünket. Barátok sora viszi a hírét vagy éppen ajánlotta fel a segítségét: katalógus készítéshez, fúráshoz, bográcsozáshoz, installáláshoz, fotózáshoz, zenéléshez, sajtókapcsolatokhoz.
„»Még egyszer, utoljára felöltözünk szépen, beengedjük a nagyszerűt és az örömöt, nem gondolunk pár napig előresehátra, hogy aztán darabokra essünk, és valami új szülessen belőlünk« – ha a sáskai könyvtárépület terei hasonlóan patetikusak lennének, mint én, ilyeneket gondolnának most magukról” – ezt írtam a Facebookon néhány nappal ezelőtt egy posztban, amikor örömömben megosztottam, milyen vagány kiállítótereket tettünk össze ejtőernyővel, moziszékekkel, régi bútorokkal. Remélem, megsokszorozzuk az örömüket azoknak is, akik kiállítanak, azoknak is, akik segítenek nekünk, meg persze azoknak is, akik eljönnek és megnézik ezt a páratlan kiállítást, vagy éppen beállnak a helyszínen kollázst készíteni.
Utóirat: neked, aki ellátogatsz majd hozzánk
Sokan zavarban vannak, amikor ránéznek egy kollázsra. Azt kérdezgetik, mit jelent, mit kellene látniuk. Idő, amíg elfogadják, hogy semmit. Csak az számít, amit elindít bennük, befogadóként kizárólag az a fontos, hogy a saját szűrőik, a saját élményeik melyik részletben találnak kapaszkodót. Az a szabály, hogy nincs szabály. Ahogy egy barátom mondta: „nem értem, amit látok, de már nem zavar, mert képes vagyok elfogadni az érzést, hogy egyszerűen csak baromira tetszik”.
A balaton-felvidéki Collage ROOOM, kollázs butik galéria Facebook oldala itt érhető el, a Nézd meg jobban kiállításról itt olvashattok.